Eközben Muspellheimben a tűz kezdte visszahódítani a területet, amit Loki jéggé fagyasztott.

- Nem lesz hová hazamenned asgardi! Jottunheimet már felégettem, most az otthonod jön.

- Induljunk Skurge! - adta ki a parancsot Loki, és hátrálni kezdett. Hirtelen megállt, és fejét félrebiccentve elvigyorodott. Surtr nem ismerte ezt a mosolyt, de Skurge igen. Látta eleget, és tudta, a háború még koránt sincs elveszve. Lokinak mindig volt a tarsolyában valami, ami megfordíthatta a legkilátástalanabbnak tűnő helyzetet is.

„Nem kell egész Muspellheimet jéggé dermesztenem" - gondolta, és eredetileg is ez volt a terve. Előrelendült, és minden erejét beleadva hozta működésbe a Szelencét. Szemét becsukta, mert félt, a jégkristályok elvakítanák. Hallotta Skurge kiáltását, érezte Surtr szájából kilövellő lángok perzselő hőjét, de nem állt meg. Egyre közeledett, és a Szelence ontotta magából a gyilkos fagyot. Aztán hirtelen csend lett. Kinyitotta a szemét, és szétnézett. Az egész trónterem - ha ezt lehetett annak nevezni - jéggé dermedt, közepén magával a hatalmas Surtr nagyúrral.

- Bevállt Skurge! Mit szólsz? Még mindig tudok meglepetést okozni, ugye barátom.

Nem jött válasz, és mikor Loki megfordult, felsóhajtott. Kiejtette kezéből a Szelencét, és csúszkálva a jégen, a földön fekvőhöz rohant, fejét az ölébe vonta, és szétnézett. Csak ketten voltak, segítséget hívni esélye sem volt.

- Győztél királyom! - suttogta a férfi és egy könnycsepp csillant meg a szeme sarkában.

- Együtt csináltuk barátom. Megbosszultuk Jottunheimet és Asgardot is. Surtr-nak vége! Add át a pallosod jó harcosom, hogy bevégezzük, amit elkezdtünk.

- Megtiszteltetés, hogy az én fegyveremmel hozod el uram a békét.

- Veled együtt. Azt még kibírod?

A férfi bólintott, és Loki felnyalábolta, húzta, csúsztatta a jégen. Skurge mellén a ruhája egyre nagyobb foltban ázott át kék vérével, de fogát összeszorítva tűrte a fájdalmat. Surtr előtt Loki a lábára állította, és segített neki. Megragadták a pallost, és lesújtottak. Surtr nagyúrnak, Muspellheim zsarnok urának a feje elvált a törzsétől. Skurge büszkén húzta ki magát, Lokira nézett, meghajolt, aztán holtan rogyott össze.

A győzelem híre hamar elterjedt, hiszen a tűzóriások megérezve uruk halálát, megadták magukat, és tüzüket elfojtották. Odin és Thor Lokit kereste, de sehol nem látták. Rohanvást indultak Surtr erődje felé, de már messziről meglátták őt. Vállán cipelte Skurge-t, kezében pedig Surtr koronáját tartotta. Meghajoltak előtte az einherjarok, és sisakjukat levéve tisztelegtek halott parancsnokuk előtt, aztán hatan vállukra vették, és úgy vitték át a kapun.

- Atyám, nem megyek most Asgardba.

Thor apjára nézett, aztán öccsére. - Itt nem maradhatsz, a jég elolvad, és az neked végzetes lenne.

- Jottunheimbe megyek, és mindent elkövetek, hogy olyanná tegyem, mint volt. Jéggé dermesztem a világot, hogy a népem hazatérhessen.

- Látlak még? - bukott ki Thorból a kérdés, és érezte, hogy nem csak a füst fojtogatja.

- Milyen ostoba kérdés ez? Hogyne látnál! Nem szabadulsz meg tőlem bátyám, ne is reménykedj benne.

- Veled megyek! - ajánlkozott fel, és indult is, Loki után. Odin végignézett rajtuk, és bólintott.

- „A fiaim!" - gondolta elégedetten. Beért a mag, mind a kettő, csak azt sajnálta, hogy hamarosan a testvérek útjai elválnak. Az örökségük - a Kilenc birodalom békéje - révén örökre együtt lesznek, hiszen a cél közös lesz, az út rögös, és csak egymásban bízhatnak.

- Apám! Kérlek, ne szólj Angrboda-nak, hol vagyok. mond, hogy Muspellheimben van még dolgom. Meglepetésnek szánom jöttömet - Intettek, és a két férfi eltűnt a szivárványban.

Angrboda Frigga-val együtt rettegve várták a híreket, a királynő parancsot adott, a romokat eltakarították, a sérülteket ellátták, a halottakat ravatalra helyezték, és vártak. Illatos írekkel és kenőcsökkel bekenték a bőrüket, virágokkal körbehintették a testeket, és leterítették.

- Isteneknek legyen hála, hogy csak egy tucatnyian vesztek oda. - suttogta Angrboda, hogy még ezzel se zavarja a gyászolókat. Ahogyan Jottunheimben, Asgardban sem sírtak. Virrasztottak, és imádkoztak. Kérték isteneiket, hogy juttassa szeretteiket a Valhalla csarnokába, hogy üdvözülve élhessen tovább a lelkük. Angrboda elgondolkodott. Jottunheimben ha valaki meghalt, akkor nem hitték, hogy valahol, valamilyen formában tovább él. Csak az emlékezetben. Ahogy a szülei és ahogy Arné is. Bármennyire rettegett és undorodott a férfitől, azzal, hogy nem vitte magával, az életét mentette meg, és ezért örökre hálás lesz neki. Amint teheti, méltó temetést szervez, és megemlékezik róla.

- Rettenetes lehet Amora-nak. Az az ártatlan kislány. Skurge bele fog betegedni, úgy szerette azt a gyermeket, persze a saját módján. Azt mondják, Amora beleőrült, nem engedi eltemetni a testet, pedig föld felett nem maradhat. A szolgák menekülnek a házból, mert orrfacsaró a bűz. Szerencsétlen asszony öltözteti a holttestet, mintha élne.

- Gyermeket elveszteni, legnagyobb fájdalom lehet. - sírta el magát Angrboda, és fejét a királynő vállára hajtotta. Kintről sikoltozás hasított a csendbe, és sokan az ablakhoz rohantak.

Asszony állt a hófehér tér közepén, arcát fátyol takarta el. Angrobda sejtette, ki lehet az, és a nő meg is mutatta magát. Fehér fátylát fellebbentette és Angrboda megrettent. Elkínzott, sápadt élőholt volt az, ki ott állt, árnyéka önmagának, és Angrboda csak sejtette, mi mehet végbe szerencsétlen nőben. Szörnyű lehetett a marcangoló önvád, most is mellét tépte, és nézett fel az ablakba. Aztán leroskadt, és sírt, hangosan, és Angrboda nem bírta tovább nézni. Meg sem állt a hálóterméig, és az ágyra dobva magát, teljes szívéből zokogott. Nem hallotta, hogy kintről már egészen más zajok is jönnek, és még csak nem is sejthette, hogy Amora megpróbáltatásai nem értek véget.

Odin - bár a győzelem mámorító ízé lüktetett a szívében - lehajtott fejjel érkezett, mögötte harcosaival, akik Skurge testét hozták. Letették felesége lába elé, és az asszony némán nézte. Letérdelt, mellé, arcát megsimogatta, aztán eszelősen felnevetett.

- Nincs már mit elvenni tőlem! Mindenem oda! - felsikoltott, kezeit az ég felé emelte. - Átkozom ezt a napot! Bár meghalnék!

Nekiiramodott, és hagyták. Senki nem állt elé, senki nem fogta meg, és vigasztalta. Utat engedtek neki, és némán hallgatták sikoltását, ahogy lassan elhalkul. Amora hazáig futott, és tépte magáról a ruhát. A tükörbe nézett, és megfésülködött. Magában motyogott, miközben óvatosan, kifésülte a gubancokat, aztán ékszert tett a hajába. Felvette a gyászruháját, és elindult. Ha valaki látja, észre sem vesz rajta semmit, olyan nyugodt volt. Meg sem állt a palotáig, és egy szolgát kért meg, kísérje Angrboda-hoz. Az asszony könnyáztatta arcát felemelte, és nem értett semmit. Amora mosolygott, de a szemében megvillant valami, amitől Angrboda megijedt. Felugrott, és hátrált, egészen az ablakig. Lepillantott, de üres volt a tér.

- Egyedül maradtam. Tudod mit jelent az, egyedül? Meghalt a férjem, és a gyermekem is. De meghalt más... Meghalt, akit úgy szerettem, és akit te is vársz vissza.

- Micsoda? - Angrboda érezte, hogy kiszáll az erő a lábaiból. Le kellett ülnie.

- Nem mondták? Hogy mondták volna. Neked! Szerinted miért nincs itt?

Angrboda a fejét rázta, és nézett a másik nőre, aki kevélyen nézett le rá.

- Átkozott vagy te szajha. Minden férfi meghal a közeledben, előbb a férjed, most a szeretőd.

- Hazudsz! - suttogta zokogva Angrboda.

- Valóban? Ha nem így lenne, akkor miért nincs ünneplés? Mi ez a néma hallgatás? Miért a fekete zászlók? Nézz ki az ablakon, nézz ki, ha nekem nem hiszel!

És valóban. A falakat fekete posztókkal vonták be.

- Most megtudod, mit érzek én - indult ki, de az ajtó elől visszafordult. - Mit is beszélek! Honnan is tudnád, hiszen csak egy férfit vesztettél el. Én gyermeket is! Nincs már miért élnem. Tedd fel magadnak a kérdést? Neked van értelme az életednek?

Becsapta maga mögött az ajtót, és felemelt fejjel megindult. Angrboda nézte a gyászba borult Asgardot, nem tudhatta, hogy a lobogók Skurge-rt lettek felhúzva, és azokért, akik a támadásban haltak meg. Előtte csak az lebegett, hogy Loki meghalt. Az ágyhoz vánszorgott, és megmarkolta a tőrt. Nézte a fényes pengét, maga arcképét benne, aztán a karjához érintette, és vágott.

Miután végzett Jottunheimben, Loki leült a sziklából vésett trónra. Thor karba tett kézzel állt előtte, aztán színpadiasan meghajolt.

- Kegyes király, Asgard és a saját nevemben fogadd mély hódolatom.

- Elfogadom, kedves herceg. - nevetett fel könnyedén az ifjú, és hátradőlt. - Hogy ez milyen kényelmetlen. Be kell majd párnáztatnom.

Felállt, és leült máshogy. Lábait átdobta a karfán, de úgy sem volt jobb. - Inkább kidobatom. Majd fából csináltatok másikat. Te Thor? Hol a koronám? Volt egyáltalán Laufeynek koronája?

Thor körbenézett, és cinkos pillantással nézett öccsére. - Keressük meg. Ahhoz jól értünk, emlékszel?

- Hogyne emlékeznék. Gyerünk! - Felpattant, és mindketten lázas keresgélésbe kezdtek, de nem találtak semmit, aztán Loki megállt, és állát megtámasztva csücsörített. - Ha én lennék a király, vajon hová dugnám?

- De hisz te vagy a király...

- Most ne zavarj. Gondolkodom. - A trón mögött egy égett bőr lógott a falon, és Loki - mintha csak kiszimatolt volna - elhúzta. Egy ajtó volt mögötte, vastag, fából ácsolt ajtó. Egymásra néztek, és egymásra nevettek.

- Ez mindig is neked ment jobban. Mire vársz? Menj be!

- Csak veled együtt. - Beléptek, és mindketten elámultak. Hatalmas terem volt az ajtó mögött, tele mindenféle kinccsel. Fény az elképzelhetetlenül magas mennyezetről egy apró résen jutott be a terembe, annak a közepén megvilágítva egy emelvényt. Két korona volt rajta, fekete fémből kovácsolva, egy nagyobb, és egy kisebb, amin zöld ékkövek csillantak meg.

- A koronája fenség - kiáltott fel Thor és nekiiramodott. Meg sem állt az emelvényig, és leemelte a koronát. Loki megbabonázva nézte, és hinni sem mert a szemének

- A koronám - suttogta és lehajtotta a fejét, hogy Thor ráhelyezhesse. Mintha ráöntötték volna.

Felnézett, és elcsodálkozott bátyja arckifejezésén. A nagy és erős Thor ellágyulva nézte, ajka megremegett.

- Mintha erre születtél volna - nevetett fel harsányan. - Milyen ostoba vagyok, hiszen erre születtél. Jaj, öcsém. Bárcsak nem lenne ez az egész, bárcsak nem te lennél az. Az testvéremet akarom, akivel együtt játszottam és harcoltam. Akit leöntöttem szőlőlével, hogy aztán visszakapjam tőle majd valamikor máskor, amikor a legkevésbé sem számítottam rá. Azok az idők már sosem jönnek vissza, igaz?

- Igaz. Elmúlt a gyerekkorral együtt. De ne aggódj, ha nem is szőlőlével, de borral még nyakon öntetsz, és ígérem, nem leszek adósod. Most pedig induljunk, mert leánykérőbe megyek. Velem tartasz?

- Megtisztelsz. De koronához jogar is dukál, és palást. Annak is itt kell lennie valahol. - bősz keresésbe kezdett, de Loki nem tarott vele. Elbűvölte a másik korona. A kezébe vette, forgatta és arra gondolt, milyen szép lesz Angrboda fején. - Gyere ide, megvan!

Thor a kezében tartotta a jötunni királyok jogarát. Fekete volt az is, de ez díszesen volt faragva, és ezen is - ahogy a kisebb koronán is - zöld kövek szikráztak. Thor a válláról hófehér prémet vett le, és öccsére terítette.

- Így már tökéletes. Mehetünk, fenség?

- Induljunk, ne várakoztassuk meg a menyasszonyomat.

Ha tudta volna, hogy Angrboda vérben fekszik az ágyukban, nem töltött volna időt az ékszerek megkeresésével, hanem rohant volna, Thor hátrahagyva Asgardba.

Csak a fájdalom volt, amit először megérzett, a csuklója és az alkarja fájt. Aztán lassan a fájdalom végig sugárzott a csontjain is. Mozdulni akart, de olyan gyenge volt, hogy a szemét sem tudta kinyitni.

- Ébredezik. - Meghallotta a hangot, ami olyan ismerős volt, és melengető. - Kedvesem, ne ijedj meg! Minden rendben. Nem bánthat már senki. Amora megőrült. Hogy jutott eszébe ezt tenni veled?

- Én voltam... Én akartam meghalni... - suttogta, és Frigga-nak egészen közel kellett hajolnia, hogy megértse. Hátra hőkölve ült vissza a székre. - Loki nélkül nincs értelme...

- Loki nélkül? Nem értelek leányom. Hamarosan hazajön ő is, csak Thorral elmentek Jottunheimbe. Győztünk, vége a háborúnak.

Nem akart hinni a fülének. Gúnyt űznek vele? Valaki biztosan.

- De hát Amora azt mondta, Loki meghalt, azért van a sok fekete zászló.

Frigga a férjére nézett.

- Skurge miatt, ő elesett. - szólt Odin, aztán megcsókolta asszonyát, és kiment. Hallotta a kürtöket, és a fiai elé sietett.

- De miért csinálta ezt?

- Megőrült, szerencsétlen. Egyetlen napon vesztette el a férjét és a gyermekét. Nem kell aggódnod miatta. Nem sokkal ezelőtt holtan találta meg a kislány dajkája. Mérget ivott. Szerencsétlen asszony, rettenetesen szenvedett, mielőtt meghalt.

- Megbocsátok neki, és imádkozom majd érte.

- Jól van, de most aludj. - Frigga felnézett, és meglátta Lokit az ajtóban. Nem mutathatta mennyire megindult, hiszen a férfi ujját a szája elé tartva mutatta, hogy ne szóljon. Jötunni formájában volt, koronával a fején. Palástja hosszan mögötte fehérlett, és Frigga alig bírt magának parancsolni, hogy ne fusson hozzá. Csendben felkelt, megsimogatta Angrboda arcát, és néhány lépés után, meghajolt a fia előtt. Loki dühös arcát látva aztán elmosolyodott, és kifutott.

- Királynőm? - nézett fel az asszony. - Loki mikor tér haza? Már úgy hiányzik, azt mondta, valami meglepetéssel készül.

- Már itt is vagyok. - Angrboda megrettent a hangra, és kezeit elrejtette hosszú hálóingének ujja alá. Felült, és szóhoz sem jutott. Kimászott az ágyból, és térdre borult.

- Azonnal állj fel szerelmem! Mit képzelsz?

- Fenség! Engedelmes szolgád vagyok.

- Arra nem vágyom. Nem akarom, hogy a szolgám legyél. - Eldobott mindent, koronát, jogart, leoldotta palástját, és felhúzta az asszonyt a kőről.

- Akkor mid legyek uram?

- A királynőm, a feleségem, a gyermekeim anyja. Mit mondasz? - Angrboda zokogni kezdett, aztán nevetni. Teljesen összezavarodott, és csak nézte a férfit, aki lassan visszanyerte a színét. - Most sírsz, vagy nevetsz?

- Nem tudom... - hüppögött az asszony.

- Van még valamim a számodra - Loki a kisebb koronát vette elő a palást alól. -, de ezt csak akkor kapod meg, ha igent mondasz.

- Én meg csak akkor mondok igent, ha megígérsz nekem valamit.

- Mi volna az?

Angrboda napok óta gondolkodott ezen, csak nem merte megkérni Lokit. De ennél jobb alkalom nem lett volna. Nagy levegőt vett, és kezét a koronára rakta. A férfi szemébe nézett, és könnyedén megcsókolta.

- Sigynt ne vádold. Legyen szabad. Ezt kérem, ez legyen a nászajándékom.

- Te milyen jó vagy...

- Már mondtad.

- Szeretlek királynőm!

- Még nem mondtam igent?

- Nem? - Loki huncut mosolyától az asszonyt elöntötte a forróság. - Szerintem igent fogsz mondani.

- Amint a lány visszanyeri a szabadságát.

Loki letette a két koronát egymás mellé az ágyra, és megfogták egymás kezét.

- Akkor menjünk.