Angrboda nehéz szívvel ment el táncolni, és végig figyelte a párost. A nő látszólag boldog volt, és olyan szorosan simult Lokihoz, hogy Angrboda szíve belesajdult. Aztán Lokit figyelte, és megnyugodott. A férfi arca rezzenéstelen maradt, és rá sem nézett a partnerére, csak őt kereste a szemével, hogy egymás pillantásába kapaszkodva várják, legyen végre vége a táncnak. Aztán Loki mondott valamit, és Amora kiviharzott a teremből.

– Bocsásson meg uram, nem megy a hölgy után? – figyelmeztette az ifjút, aki illedelmesen megköszönte a táncot és futott Amora után. Kiérve már hiába kereste, eltűnt a sötétben, a fiatal tiszt pedig megvonta a vállát, és visszament a mulatságba. Amúgy sem gondolta komolyan, hiszen napok óta csak gúnyolták a katonatársai a nő kora miatt. Az este még előtte áll, és sok szép hajadonra van ideje.

Aztán hirtelen valami megváltozott. Loki megérezte, és Angrboda is. Mindketten lélegzetüket visszafojtva álltak egymással szemben, és egy rövid időre még a zenét sem hallották. Eltűntek a táncosok, eltűnt a palota, és úgy érezték, tűz veszi őket körül, perszelő és mindent felemésztő tűz. Sikolyokat hallottak, és azokat elnyelő robbanások ráztak meg mindent. Hirtelen kitisztult, és ott álltak újra a táncolók között.

– Mi volt ez? – kérdezte Loki, és még idejében elkapta az asszony remegő testét. Felemelte, és vitte ki. A zene elhalkult, majd végleg elcsendesedett. A táncolók félreálltak előttük. Frigga és Odin a nyomukban járt, és Thor is hamar beérte őket.

– Mi történt fiam? – faggatózott Odin, és Frigga látta, hogy árny suhan el az arcán. Egy szemével körbetekintett, mintha érezne valamit.

– Támadás atyám.

– Hol?

– Azt nem tudom, de Surtr megtámadta valamelyik világot. Láttam, ott voltam, ahogy ő is.

– Mindketten ugyanazt láttátok? – suttogta Frigga, és férjére nézett. – Ez csak egyet jelenthet.

– Jottunheim. – Odin kiabálni kezdett. – Azonnal fegyverbe, megtámadták Jottunheimet!

Az ünnepségeknek vége lett, és mindenki készültségben állt. Loki a hálótermébe vitte Angrboda-t, és amikor az feleszmélt, és elmondta mit látott, megnyugtatta, hogy biztos csak elszédült a táncban.

– Hová mész? Éppen most?

– Anyámmal maradsz drágám, és nem mozdulsz mellőle. Nekem dolgom van.

Hamarosan lovon ültek, és ahogy apja mellett vágtatott a Birfrösztön, valami régen elfeledett, ismerős érzés kerítette hatalmába. Valami, amit akkor érzett, mikor a páncélteremben az Örök tél szelencéje közelében állt. Apjánál nem látta, de biztos volt benne, hogy ott van.

Átlovagoltak a hídon, és már nyitva állt előttük, de a másik oldalon a halál és a pusztítás várt rájuk. Jottunheim lángokban állt, repedeztek a sziklák és a hőség majdnem hogy elviselhetetlen volt. Loki a szája elé kapta a kezét, és alig tudott levegőt venni. Köhögött, és a füsttől semmit nem látott.

– Elkéstünk! – kiáltott az apjára, aki riadtan nézett rá.

– Azonnal menj vissza fiam. Itt már nincs dolgod!

– Maradni akarok.

– Nem! Ez parancs.

Thorral egymásra nézett a két herceg, és Loki megfordította a lovát. Dühösen vágtatott vissza, és nem értette, miért kellett megfutamodnia. Kormosan, füstölgő palásttal ment vissza a palotába, és mikor Angrboda meglátta, felsikoltott. Tudott már mindent.

– Végük!

– Az én hibám. Surtr bosszút állt rajtuk, miattam! – Loki karjába vetette magát, és zokogott. A világát, a népét siratta. Keze ökölbe szorult, és ütötte a férfi mellkasát. Loki megrendülten tűrte az ütlegeket, ő is hibásnak érezte magát.

– Nem. Az enyém. Én vettelek rá erre az egészre. Ne emészd magad kedvesem.

Odin látta, nincs már mit tenni, nincs ki ellen harcolni. A jégbirodalom szívébe, a királyi palotába vágtatott Thorral, ahol a sebesült, és csúnyán megégett Laufeyt és Arnét, aki a halálán volt, igyekeztek kimenteni a lángok közül. Thor felkapta maga elé a félig öntudatlan királyt, és vitte Asgardba. Arné viszont menthetetlen volt.

– Fenség! Bocsáss meg nekem. Elárultalak téged!

– Ne beszélj!

– De igen. Beszélni akarok és vallani. A feleségem... ő árult el téged, de csak azért, hogy megszabaduljon, és hogy a fiaddal lehessen. Az én hibám. El kellett volna engednem, de önző voltam. Laufey alkut ajánlott Surtr nagyúrnak, ha megkíméli Jottunheimet, akkor megtudjuk neki, mi a titkos fegyvered.

– És megtudtátok? – Odin félt a választól, de azt már látta a haldokló arcában, aki aprót bólintott, és köhögni kezdett. Fuldokolva kapkodta a levegőt, és erősen kapaszkodott Odin karjába. Ujjait belevájta a király bőrébe, miután hegyes körmei átszakították a ruha anyagát. – Surtr elárult minket. Vannak még túlélők fenség, keresd meg őket. – A feje lehanyatlott, de még lélegzett. – Üzenem az asszonyomnak, hogy szabad, és hogy legyen boldog Lokival. Átadod neki fenség? – görcsbe rándult a teste és látszódott milyen kínok közepette kapkodja a levegőt. Megégett tüdeje zihálva, sípolva harcolt.

– Megígérem. Nyugodj meg harcos. Bátran küzdöttél, a népedért és a világodért. Meglesz érte a jutalmad.

– Mondd meg Angrboda-nak, hogy mindent sajnálok – suttogta, és zihálása elhalkult, teste elernyedt. Keze lecsúszott Odin karjáról, és szemei a semmibe meredtek.

Nem volt idő a holtakat eltemetni, a levegő kezdett megtelni hamuval és gázokkal. Odin parancsot adott, hogy keressenek túlélőket, de ne kockáztassanak. Ő visszament Asgardba, és Laufey ágyához sietett. A király megőrizve tekintélyét csendben szenvedett. Teste megégett, ajka és orra nem volt, ahogy a fülei helyett is csak összeégett bőr éktelenkedett.

Loki és Thor mellette álltak, de Odin látta rajtuk, semmi remény.

– Odin! – hívta magához. – Bosszuld meg Jottunheimet. Tedd meg a népemért, tedd meg értem.

– Megteszem barátom. – Laufey elmosolyodott. Könnyű valakit barátnak nevezni az utolsó órájában. – Mondd el, hogyan vethetem be a Szelencét.

– Szólva az volt a titkos fegyvered? – kérdezte, mire Odin bólintott, és intett Thornak, menjen ki. Loki is felállt, hogy bátyjával tartson, de apja utána szólt, és gyengéd hangon kérlelte.

– Te maradj fiam. Veled még beszédem van. – Loki Thorra nézett, aki megvonta a vállát. – Laufey, meséld el, hogy használhatjuk Surtr ellen a Szelencét.

– Sehogy – suttogta lemondóan a jégóriás. – Azt csak a király használhatja, Jottunheim törvényes királya, más kezében nem ér semmit. De mint te is tudod, nekem nincs fiam, akinek átadhatnám a hatalmat. A népem kihal, és én vagyok az oka. Szövetkezni akartam...

– Mindent tudok. Ne erőlködj. – Pohárt kért, és itatni próbálta Laufeyt, de annak a szája mellett csorgott ki a víz. – Be kell vallanom valamit, mindkettőtöknek. Vedd elő a Szelencét fiam. Ott van a zsákban.

Loki az asztalhoz lépett, és engedelmeskedett. Ahogy hozzáért az ereklyéhez, megérezte annak erejét. Megragadta, és elhűlve látta, hogy előbb az ujjai, majd egész kézfeje elkékül. Ijedten dobta el, és kétségbeesetten nézett hol az apjára, hol Laufey-ra.

Laufey felült, és Lokit bámulta.

– Mi történik velem apám? – A kezei lassan visszanyerték színüket. – Mondd mi ez?

– Ülj le, fiam, és hallgass végig. Sok évvel ezelőtt, mikor háborúban álltunk Jottunheimmel, és béketárgyalással zártuk a háborút, éppen hazafelé tartottam, amikor egy asszony borult térdre előttem. Könyörgött, hogy hallgassam meg. Elmesélte, hogy úrnője most szült, de a csecsemő annyira csenevész volt, hogy féltek tőle, az apja kidobatja az újszülöttet. Kért, hozzam magammal, és neveljem fel...fiamként.

Csend ült a szobára, és csak a haldokló király hörgése hallatszott. Loki nézett apjára, annak könnybe lábadt egyetlen szemére, és hirtelen felugrott. Ezernyi érzés kavargott benne, de ahogy állt, lábaiból kiment az erő.

– Igen fiam. Te voltál az a csecsemő Loki, és ezért parancsoltam, ma, hogy térj haza.

– Ki adta neki a nevet? – súgta a kérdést Laufey. – Ki nevezett el téged?

– A nő azt mondta, az anyja adta neki, mert a férje vágya volt a név.

– Odin, mondta neked az asszony, hogy ki az a férfi? Válaszolj! Tudnom kell, mielőtt meghalok.

– Te voltál. Loki a te fiad, barátom. – Odin ahogy kimondta a szavakat, összeroskadt azok súlya alatt. Szemlátomást lett a hatalmas királyból agg vénember, aki nem mert a másik kettő szemébe nézni. – Bocsáss meg fiam. Ha szólíthatlak még így egyáltalán. Magatokra hagylak titeket. Van miről beszélnetek.

– Maradj barátom.

– Maradj apám! – mondták egyszerre, és Odin felsóhajtott. Egy egész élet terhe szakadt fel a lelkéről. E két szó, barátom és apám megerősítette. – Te mindig is az apám maradsz, és köszönöm az életem. Te pedig fenség! Tisztellek, de sosem tudnék rád úgy tekinteni.

– Loki! Szeretnélek egyszer úgy látni, amilyen lennél, ha félelmében az asszonyom nem ad oda.

– Nem tudom, hogy tehetnék eleget a kérésednek.

– Vedd magadhoz a Szelencét. Amúgy is csak neked engedelmeskedik, fiam...

Ott hevert a szelence, ahová Loki ijedtében dobta. Semmitől nem félt, hegyomlásnyi trollokat vágott le, szembeszállt egymaga egy csapat törppel, de a kéken villódzó ereklyétől menekülni akart. Minél messzebb, ágy alá bújni, vagy az anyja szoknyája alá, akárcsak kiskorában, vagy Angrboda karjába fúrni magát, és ki sem jönni onnan többé. De nem volt idő, Laufey állapota egyre romlott, a színe kezdett elhalványodni, szeme már nem vörösen fénylett, inkább lett olyan a színe, mint a halott tüdőnek.

– Gyerünk Loki! Tedd meg! – kiáltott rá, és érezhető volt, hogy ezek az utolsó szavai. Az ifjú végre engedelmeskedett, nagy levegőt vett, és megragadta a Szelencét. Nem érzett semmit, sem fájdalmat, sem bizsergést, a félelme is egycsapásra múlt el. Ahogy az imént is, kezei kezdek el átváltozni először, aztán egész testében érezni kezdte, hogy valami történik. Laufey-ra nézett, aki büszkén dőlt hátra, aztán Odinra, akinek gyengéd pillantásától majdnem elsírta magát. Nem csak a külseje, úgy érezte belül is megváltozott. Erősebbnek és magabiztosabbnak érezte magát, mint valaha. – Csodálatos vagy, fiam! Éppen ilyen fiút szerettem volna. Te vagy Jottunheim törvényes királya, bosszuld meg a népedet.

Loki eldobta az egyre erősebben ragyogó Szelencét, és az ágyhoz ugrott. Megragadta Laufey kezét, és a homlokához érintette.

– Esküszöm úgy lesz! Csak mondd el, hogy használjam.

– Tudni fogod, mert benned van, itt... – Megérintette Loki mellkasát, aztán a homlokát. – Meg itt is. A hatalommal együtt a tudásom és az apám tudása is a tiéd. Loki, büszke vagyok rád.

Kihunyt a fény a Jötunn király szeméből, de felvillant az új királyéban. Odin meghajtotta törzsét, és úgy is maradt, tisztelegve ezzel az elhunyt előtt, és fogadva az újat.

– Apám, kérlek, egyenesedj fel! Nincs erre semmi szükség. – Megérintette Odin vállát, aki hirtelen magához vonta. Úgy ölelték egymást, ahogyan sosem tették, tisztelettel és szeretettel. – Találtak túlélőket?

– Igen fiam. Maroknyit ugyan, alig vannak ezren, de élnek, és ez a fontos. A néped Loki. Menj és beszélj velük, mert szükségük van rád. Aztán várlak a haditanácsban, mert ezt már nem nézhetjük tétlen. Megkeserüli Muspellheim amit ma tett.

– Anyámnak még ne szólj, és Thornak se.

– Ígérem. Majd ha úgy érzed, eljött az ideje. – Loki bólintott, és indult, de előtte még rápillantott apja testére.

– Hozzá méltó temetést szervezek neki, amint a tüzeket eloltom Jottunheimben, hazai földben fog nyugodni. De előtte még meg kell tennem valamit. Angrboda-t meg kell nyugtatnom.

– Fiam. Veled megyek, mert üzenetem van a számára, a férjétől.

Loki nagyot nyelt, tehát Arné életben van, itt az ideje, hogy beváltsa az ígéretét.

– Hol találom? Emlékeztetném esküjére.

– Jottunheimben maradt. Meghalt, de üzent. – Bármennyire is volt fájdalommal és gyásszal teli a nap, Loki lelke felujjongott, hogy aztán helyet adjon a megbánásnak. Már az övé lehet az asszony, ő Jottunheim királya, és ő méltó királynő lesz mellette. Aztán apjára nézett, és nem tetszett az, amit látott. Odin arca merevvé vált, és szemöldökét összeráncolta. Intett néhány einherjarnak, hogy kövessék. Loki az egyiküknek átadta a szelencét, hogy hozza utána. Arcáról letörölte a kormot, és elindultak.

– Minek az őrök, apám? – kérdezte, és rosszat sejtek.

– Majd megtudod. Nehéz döntés előtt állok, talán sosem voltam ennyire tanácstalan, és ... – megállt, és a fiára nézett. – és sosem féltem még ennyire semmitől.

Lépteik döngtek a folyosón, és az ifjú szívét valami jeges marokkal szorította össze, és minél közelebb értek Angrboda hálóterméhez, annál erősebb volt az érzés. Belépett, utána Odin, és mikor a harcosok is követték őket, az asszony felugrott, és félősen húzódott volna Lokihoz, de az meg sem mozdult. Tudta már, hogy miért vannak itt. Arné utolsó szavaival ahelyett, hogy szabaddá tette volna asszonyát, elárulta. „Átkozott!" – gondolta Loki, de nem tehetett semmit. Hiába királya Jottunheimnek, az árulást ő sem tűri. Lehet első parancsa az lesz, hogy vegyék életét a szerelmének. Akkor az első egyben az utolsó is lesz.

– A férjed meghalt – közölte Odin olyan szenvtelenül, hogy Loki felkapta rá a fejét. – Boldogságot kíván neked, a fiam oldalán, de... – emelte fel a kezét, mert az asszony boldogan indult Loki felé – azt is elárulta, ki volt az áruló. Akarsz mondani valamit?

– Apám... – kezdte Loki, de Odin nem hagyta befejezni.

– Fogjátok el! Árulóknak nincs helye közöttünk. Mivel Jottunheim lángokban áll, ítéletemig börtönben maradsz.

– Ezt nem engedem! – kiáltott Loki, aztán apja és Angrboda közé állt. – A levelet ő írta, de én mondtam, hogy mit írjon. Nem árult el bennünket, csak a szabadságát akarta megkapni. A levélben pedig hazugságot állított. Surtr ezért támadta meg Jottunheimet, mert Laufey-val ellentétben, ő átlátott rajta. Apám, királyom, bocsáss meg nekünk!

Odin tanácstalanul állt, hol a fiára, hol az asszonyra nézett. Az einherjarok mozdulatlanul várták a parancsot, készen rá, hogy akár mindkettőt lefogják. Aztán Odin intett, a Szelencét lerakták az asztalra, és kimentek. Az ajtóból még visszaszólt Lokinak, hogy ne késsen a haditanácsról. Meghajtotta újra magát, ahogy a testőrök is, és a két fiatal magára maradt. Loki szíve hevesen dobogott, és úgy érezte, csalódást okozott az apjának, és hazudott is. Mert csak a második levelet említette. Angrboda szorosan hozzásimult a hátához, és sírni kezdett. Remegett félelmében, és Lokinak ez egyszer nem volt kedve megvigasztalni. Állt, meredten nézte a Szelencét, aztán kibontakozott az ölelő karok közül, és elindult.

– Akkor vége? – kérdezte, és a kétségbeesett kérdésre Loki elengedte a kilincset.

– Nem először hazudtam apámnak, de ez volt a legfájdalmasabb. Soha ennyire nem bízott még ilyen nagyon bennem, soha ennyire nem szeretett, és most ez elillant. Miattad. Hogy megmentselek.

– Tényleg ennyire szeretsz?

– Imádlak – mondta a férfi –, hát eddig nem vetted észre?

– Mégis elküldesz magad mellől. Ne szeress engem, mert ha már nem leszek itt, az nagyon fog fájni neked.

– Ne beszélj most erről! Ne emlegesd! Áruló vagy Angrboda, mi a biztosíték, hogy nem teszed meg újra, hogy nem árulsz el engem is?

– Sosem tennék ilyet.

– Megtetted. Ítéletünkig nem hagyhatod el a szobát. Ha mégis megteszed, akkor úgy toloncoltatlak vissza, hogy nem érdekel mi lesz veled odaát.

Döngve csapódott be Loki mögött az ajtó, és ő kintről nekidőlve kapkodott levegőért.

Megváltozott, már nem egy szerelmes ifjú, már király, és egy király nem a saját érdekét kell hogy szem előtt tartsa, hanem a népéét.