Az asszony fent állt az erkélyen, és a trónteremben gyülekező kavalkádot figyelte. Voltak könnyed Ván-istenek Vanaheimből, halandók Midgardról, Áz elöljárók, kik maguk voltak a házigazdák. Maga Asgard királya, Odin és királynője Frigga fogadta a vendégeket. Külső szemlélő azt hihette, világokon átívelő bált rendezett a királyi pár, de az ok ennél sokkal - sokkal drámaibb.

Háború!

Muspell, a tűz birodalma fenyegette a békét. Surtr hadüzenetet küldött követével Odinnak, kinek feladata a béke őrzése, és aki ezért szövetségeseit magához rendelte.

Erről folyt lent a beszélgetés, hogyan legyen ez után? Ha Surtr és serege megindul, felégetnek mindent.

Sötétálfok hadonásztak, és fennhangon magyarázták, hogy nekik nincs ínyükre a háború, hiszen az ő őseiket nem más, mint maga Surtr teremtette, és ekképpen nem kívánnak szembefordulni vele.

Odin csendben hallgatta, hogyan esnek egymásnak Svartalfheim és Jottunheim követei. Legnagyobb félnivalójuk ugyanis ez utóbbiaknak van, hiszen az ő birodalmuk csupa fagy és jég, és elég lesz Muspellheim seregének közelítenie világukhoz, minden elpusztul, felolvad, és elenyészik gőz formájában.

A Fénytündék Alfheimből hevesen bólogattak. Nem sok minden van, miben a fény és a sötétség tündéi egyetértenek, ahogy most sem. Alfheim és Jottunheim követei szembefordultak Svartalfheim követeivel, és már majdnem kardot rántottak, mikor Odin közbeavatkozott. Jogarát, a Gungnirt magasba emelve egy szempillantás alatt csendesítette le a tömeget, és felszólította a sötét tündéreket, ha nem kívánnak részt venni a harcban, akkor hagyják el azonnal Asgardot, és ne is várjanak segítséget, ha Muspellheim fenyegeti majd őket. Persze erre mind elhallgattak és biztosították Mindenek atyját, hogy kiveszik részüket a háborúban.

Az asszony, ki még mindig az erkélyen állt, unta ezt. Kitekintett a hatalmas ablakon - ami nem messze tőle panorámát nyújtott a nyugodt és színes világból -, és elvágyódott. Ki a palotán kívülre, a zöldbe, hiszen ahonnan jött, ott még fa sem volt.

Jottuni prémje meleg volt, de levenni nem merte. Hogy figyelmét a melegről elterelje, inkább a tanácsot kezdte újra figyelni. Ott volt férje is, Arné. Kimagaslott a tömegből, szürkés bőre és magas termete mutatta, melyik világ küldötte. Az örök jég és hó birodalmából, Jottunheimből érkeztek, Odin kérésére, és bár népeik között sosem volt felhőtlen a viszony, mégis a közös veszély szövetségesekké tette őket. Arné, a király seregének első embere, és így fontos elöljáró.

Mozgolódás támadt, és a követek, minden világból egy - közöttük a férje is - Odint követve elhagyták a tróntermet. Hét férfi igyekezett ki, és aki maradt, az tanácstalanul téblábolt egészen addig, míg szolgák nem kezdték hordani be a frissítőket, sülteket és a gyümölcsöktől roskadozó tálakat. Halk zene is csendült, és kezdett mégis bálra emlékeztetni az egész. Szinte varázsütésre a maradottak elfelejtkeztek a háborúról és fenyegetettségről, zsivajjal töltötték meg a termet. Hamarosan táncoló párok váltak ki a tömegből. Miközben őket kerülgetve szolgák hada szakadatlan töltötte fel az asztalokat.

Csábító frissítőket hoztak, de az asszonynak nem volt kedve lemenni, pedig szomjas volt.

Itt fent az erkélyen úgy érezte magát, mintha páholyból nézné ezt a színes forgatagot. Tekintete az egyik táncoló párra tévedt. Fajtájának egy férfi tagja, felkért egy alfheimi leányt, és kettejük tánca - ahogy a jégóriás az apró és törékeny tündét forgatta - olyan groteszken bájos volt, hogy a nő önkéntelenül elmosolyodott. A mosoly még az arcán csillogott, mikor pillantása hirtelen egy férfi tekintetével találkozott.

A férfi már régóta figyelte Angrbodát.

- Nézd, mosolyog - mondta testvérének, akivel hátukat nekitámasztva az egyik oszlopnál álltak.

- Na látod - mondta a másik -, mikor az imént szóltam neked, oda sem akartál nézni, most meg úgy bámulod, hogy mindjárt zavarba jön tőle. Miért nem mész fel és ismerkedsz meg vele?

- Ha ismerkedni akarna, itt lenne lent, és nem félrevonulva az erkélyen - válaszolt a sötéthajú.

A két férfi, két herceg, Asgard királyának, Odinnak fiai. Az idősebb, ki győzködte öccsét, Thor. Hatalmas termetű, csupa izom férfi, derűs arccal figyelte Lokit.

- De rád mosolygott - biztatta tovább -, és gyönyörű nő, az vitathatatlan, még ha jégóriás is.

- Gyönyörű - sóhajtott Loki, és nézte az asszonyt, aki még mindig a korlátnál állt. Magas, izmos és szőke, nagyon szőke. Haját sűrűn befonva hordta, ékszerként szíves kövekkel díszítve. Világos szeméhez és halvány kékes bőréhez tökéletesen passzol az ezüstösen csillogó prém, amiből ruhája készült. A hajába túrt, és már nem mosolygott. Megérezte, hogy azok ketten róla beszéltek.

- Ha feleannyira is tudnék festeni, mint te, öcsém, okvetlenül lefesteném. Udvarolnék neki, elmondanám, hogy Asgardtól egészen Svartalfheimig még nem találkoztam ilyen csodálatos teremtménnyel.

- Hát jó, le fogom festeni - mondta Loki, és kezdett bátorságot meríteni. Kettejük közül bátyja volt az, aki tudott nőkkel bánni, Loki bár a szavak embere volt, és tudta is csűrni-csavarni azokat, ha nővel kellett beszélnie, akkor többnyire megkukult. Nem mindig, csak ha udvarolnia kellett, és attól félt, ezúttal is így jár. Intett az egyik szolgának, és leemelt egy pohárral a tálcán felsorakozó poharakból. Az ital égette, pedig jéghideg volt, de ami fontos, elmulasztja a félelmet.

- Holnap találkozunk Skurge-nál, ne felejtsd el - szólt még utána Thor, de Loki már nem hallotta, elindult a lépcsők felé. Egyszerű viseletével nem illett a társaságba, nem szerette a cicomát, inkább a kényelmet. Bőrcsizmája alig adott hangot a márvány lépcsőkön.

Angrboda látta, hogy a férfi elindul felé, végig magán érezte a tekintetét, és biztos volt benne, hogy idejön. Félreértette a mosolyt, biztatásnak vette, és most jön...

A nő még sosem ismerkedett így senkivel, lehetősége sem volt, hiszen alig múlt el első virágzása, férjhez is adták. Nem ismerte a férfiakat, de annyit tudott, ők mindig csak a kalandot keresik, míg a nők a szerelmet űzik. A férfiak ettől megijednek, és a nők az igazi és nagy szerelem helyett csak kalandot kapnak, bánatot és keserűséget. Egyik fele örült, hogy ettől megkímélte a korai házasság, de a másik fele vágyott rá, hogy egyszer legalább megtapasztalja. Arra gondolt, hogy elmegy, mire a férfi megkerüli a táncolókat, és felér, addigra sikerüljön észrevétlen eltűnnie. Mégis itt maradt. Valami arra késztette, hogy várjon, hogy nem mozduljon.

Pedig ha csak pár lépést tesz meg, akkor elkerülhette volna a végzetét...

De Angrboda elmulasztotta ezt a pár lépést, és maradt. A férfi zöld hosszú szabású tunikájában és fekete bőrnadrágjában már fel is tűnt a lépcsőfeljárónál. Magas volt és karcsú, jól szabott felsője széles vállat takart, inas és erős testet sejtetett. Szeme vidám-zölden, ravaszan és élénken csillogott, szinte gyermeki huncutsággal.

Angrboda arra gondolt, hogy majd szolgának nézi, és ezzel úgy megsérti, hogy elmegy a kalandtól a férfi kedve.

- Hozzon egy frissítőt, sok jéggel! - parancsolta, ellentmondást nem tűrő hangon. Loki megállt és azonnal észbe kapott. A nő megjátssza csak, hogy szolgának nézi, hisz azok kirínak egyszerű fehér, öv nélküli ruhájukban és szoros fejfedőikben, össze sem tévesztheti velük őt. Frigga kényes a látszatra és nem meri megkockáztatni, hogy akár csak egy hajszál is az ételbe vagy italba kerüljön a szolgák fejéről. Ezért vannak szinte tetőtől talpig beöltöztetve. Még a kezükre is kesztyűt kell venniük ilyenkor. Aztán ahogy a nő végigmér rajta, dölyfösen és fölényesen, eszébe jut, talán tényleg összetéveszti. Miért is ne, hiszen bátyjával ellentétben, rajta semmi nincs, ami királyi származására utalna. Ékszereit nem vette fel, palástját - apja rosszallásával kísérve - fel sem tetette.

- Bocsásson meg. Láttam, hogy egyedül van itt fent, gondoltam, enyhítem a magányát.

- Nem unatkozom, viszont még mindig szomjas vagyok, pedig már az imént kértem az italt. - Loki meghajolt előtte, és kezet csókolt, ezzel bizonyítva, hogy nem holmi italos szolgafiú. - Jaj, annyira röstellem magam. Bocsásson meg kérem. Nem vagyok idevalósi. -- mondta ezt olyan szégyenkezve, hogy Loki elmosolyodott. Ha nem tudná, is látható rajta, hogy bizony a nő nem asgardi.

- Mit csinál itt magában, ha szabad kérdeznem?

- Nyakunkon a háború, ők meg mulatnak. Csak nézegetem ezt a különös forgatagot.

- Én meg magát néztem!

- Ne akarjon nekem udvarolni uram - folytatta a nő, még mindig a táncolókat nézve, aztán ahogy Lokira pillantott látta, a férfi fehér bőrén piros rózsák jelentek meg. Zavarba jött.

- Nem lesz háború, a király gondoskodik róla, hogy önnek nyugodt legyen az álma. - terelte a szót el. Így közelebbről még sokkal szebbnek látta, és örült, hogy erőt véve magán, feljött hozzá. Milyen furcsa az élet. - Reggel úgy ébredtem, hogy egy unalmas haditanácson fogok részt venni, aztán meglátok itt valakit... Valakit, akihez hasonlóan gyönyörűt még soha nem láttam, és mást sem akarok, csak megismerni őt. - A szavak olyan őszintén jöttek ki a száján, hogy ezen mindketten meglepődnek.

A gyorsan jött vallomást követő néhány szempillantásnyi zavart csendet Loki törte meg végül. Mindent tudni akart a nőről, mint amikor egy érdekes könyvet emelt le anyja tékájából, és azonnal el akarta olvasni, annyira érdekelte a tartalma és főleg a vége. Sokszor járt így, hiszen anyja csupa érdekes könyvet halmozott fel a gyűjteményében életes során.

- Kivel érkezett ide hozzánk kisasszony?

- Asszony vagyok. - mutatta meg a kézfejét a nő, mibe Loki számára ismeretlen jelet vésett valaki. Mély seb lehetett a bőrön, ami mára szépen behegedt, és a nő testén végigfutó többi jelhez hasonlóan, jelentéstartalommal bírt. Loki tudott olvasni ezekből a jelekből, ismerte a jöttunnök bőrmintáit, de ezt a jelet nem vette észre, hiszen a nő prémkabátja rálógott kezeire.

- És ön? Mivel foglakozik, mikor nem nőket igyekszik levenni a lábukról.

- Festek - vágta rá Loki, meg sem lepődve a hazugságon, vagyis inkább féligazságon, ami a szájából kijött. - Megláttam asszonyom, és elhatároztam, megfestem. Remélhetem, hogy modellt áll nekem?

- Sajnos nem. A férjem nem örülne az ötletnek.

- Miért nincs itt magával? Kedves...

- Angrboda a nevem. - nyújtotta a kezét, és Loki újfent megcsókolta. Magában Thort átkozta, hisz miatta van itt. Ha nem unszolja, bizony rá sem nézett volna a nőre, van neki otthon, ki felpezsdíti a vérét. De már mindegy. Itt van, és talán nem is bánta annyira. Jó hallgatni a hangját, közelről nézni az arcát, beszélni hozzá, és egyszerűen csak itt állni mellette.

Szinte repült az idő, és észre sem vették, hogy lent a tömeg kezdett elszállingózni. Angrboda az ajtó felé tekingetett, ahol férje a többi hadvezérrel és királlyal eltűnt, és félt. Mi lesz, ha Arné kilép azon az ajtón, és őt keresve felfedezi, egy ismeretlen férfival beszélget?

- Sietnem kell - szólt riadtan, mert látni véli férje alakját megjelenni. Loki utána sietett, és a folyosón egy nagy falitükör előtt megálltak.

Mindketten magasak és karcsúak, és bár a lány Jötunni, egészen szép arcú, akárcsak a férfi, ki mellette állt.

- Milyen jól összeillünk - mondta, és Angrbodának igazat kellett adnia magában. Ahogy a mellette álló férfit nézte, az jutott eszében, hogy le sem kellene hajolnia nagyon, ha meg akarná csókolni a száját. Aztán meg az, hogy még a nevét sem tudja. De ez egy pillanat múlva már nem volt fontos. Újra a férfi száját nézte, és zölden ragyogó szemeit. "Megcsókolhatna." - gondolta. "Senki nem látna meg minket, hiszen az erkélyen csak mi ketten vagyunk." Loki is ezt érezte, de ahogy a nőre nézett, megérezte, korai lenne még. Ha most megcsókolná, lehet, elrontana mindent.

Kár lenne, nagyon nagy kár.

Angrboda a pillanat hevében el akart búcsúzni, de Loki nem engedte.

- Elkísérem a szállásáig, és az úton még beszélgethetünk.

- És miről akar beszélgetni?

- Mondjuk, hogy mikor találkozunk legközelebb.

- Ha nem felejtette volna el, férjnél vagyok, így kérdezem, mi értelme volna újra találkoznunk?

Félt a választól, hogy a férfi igazat ad neki, de közben érezte, sajnálná, ha nem látná többé.

- Elvinném kocsin, vagy kilovagolnánk, hogy megmutassam milyen csodálatos is Asgard. A karomban vinném végig a Bifrösztön, nehogy megégesse a lábát a híd. Lenézhetne a Himinbjörg palota alatti végeláthatatlan mélységbe, a csillagok csodálatos halmazába. De akár azt most is meg tudom mutatni, hisz nincs messze. Gyalog is mehetünk.

Elindultak a sötétben, követve a híd magasba ragyogó fényét. Szikráztak a színek. Az ibolyát túlragyogta a zöld és a sárga, és az asszony szemében visszatükröződve Loki még sosem látta ennyire csodálatosnak.

- Meséljen nekem erről a hídról.

- Atyám építette, hogy összekösse vele a kilenc világot. A hídon nem jöhet át senki, csak akit a híd és a világmindenség őre, Heimdall átenged. A hét szín annak védelmét szolgálja, hogy hét világból, ha valaki mégis veszi a bátorságot, és hívatlan lép a hídra, az megbosszulja a szemtelenséget. Ha Jottunheim egyik fia megszegné a törvényt, és rálép, a vörös szín azonnal tüzet bocsát ki magából és halálra égeti, ahogy a kék megfagyasztja Muspell óriásait.

- De hiszen kilenc világ van, és ennek a hídnak csak hét színe. Miért? - kérdi Angrboda. Loki örül, hogy kérdez, és mesélhet arról, hogy az ő atyja a legbölcsebb és legelőrelátóbb a világon.

- Mert asgardi bármikor ráléphet a hídra, Helheimből pedig visszafelé nem jöhet senki, arról gondoskodik Modgunn és Garm.

- Milyen buta is vagyok, hisz gondolhattam volna.

Loki nézte a lebiggyesztett remegő ajkat, és szerette volna csókkal biztosítani: soha nem gondolná róla, hogy buta.

- Ha önző volnék, akkor addig mesélnék még önnek, amíg nem hajnalodna.

Angrboda megrettent. Elment az idő, és talán már tényleg hajnalodik.

- Kérem, induljunk. A férjem már lehet, azóta a szállásunkon van, és ha engem nem talál ott... szörnyű, amikor haragszik.

- Magára haragudni is lehet? Én soha nem tudnék - mondta Loki, és talán véletlenül, megfogta a nő kezét. Ez az egy érintés elég volt, és az asszony nem húzta el, hanem engedelmesen simult bele a férfi hosszú ujjainak védelmébe.

- Én sem tudnék magára haragudni - válaszolta egészen ösztönszerűen, és nem is sejthette, mennyire igaz mindkét fél részéről e vallomás. Loki meglepődött, hiszen az igazmondást már kezdte elfelejteni. Sosem volt lelkiismeret furdalása, ha hazudott, ha csalt, de ennek a nőnek úgy érezte, csak igazat szabad mondania.

- És szeretni tudna-e? - kérdezte félig nevetve, félig komolyan.

Elindultak, kezüket el nem engedve. A nő jéghideg keze és a férfi hűvös érintése felforrósodott, mégsem húzták el egymástól.

- Szeretni? Nem tudom mit jelent az, szeretni. Én jégóriás vagyok, nálunk Jottunheimben nem fontos a szeretet. A hála igen - mondta elhalkulva, és elfordította a fejét. Loki még meglátta, hogy könny csillant meg benne.

Sokat mentek szótlanul, és hamar elértek a vendégeknek átengedett palotáig. Csak itt engedte el a nő Loki kezét. Valamivel messzebb megállt, és nézte a világos ablakot.

- Még a nevét sem tudom.

- Ha kíváncsi rá, holnap megtudhatja. Kíváncsi rá? - Angrboda nem válaszolt, de a mosolytól, amit Loki még a sötétben is meglátott, tudta, a válasz igen.

- Viszontlátásra holnap - mondta a férfi, és mozdulni sem tudott addig, míg a nő alakját el nem nyelte a sötétség.