A fekete hajú ideges tekintettel nézett le rá, ijesztően fölé magasodva. Ónix tekintetete komoly volt, s kissé kelletlen. Látszott, hogy nem sok kedve volt ezt tenni. De mit is akart tenni pontosan? Taehyung elméjét a harag sűrű ködként fedte be, olyannyira, hogy képtelen volt mindeddig meghallgatni, vajon mit gondolt Jungkook. Most azonban úgy lapított előtte, akár egy rettegő kiskutya. Az érzelmek hirtelen kitörésétől egy pillanatra el is felejtette, hol a helye.

Megfeledkezett arról, hogy itt nem ő diktál, semmibe sincs beleszólása. Minden a kisebbtől függött, minden... Taehyung élete is. És ha a fekete hajú máshogy döntött volna, már régesrég a sírban nyugodhatna. Annyi új esélyt kapott Jungkooktól a bizonyításra, annyiszor mentette meg a halál torkából is. Azonban minden alkalommal, amikor a fiú elhúzta a testébe fúródó pengék útjából, rögtön sajátját döfte egyenesen a szívébe. S ez az utolsó csók...Ez aztán tényleg mindennél jobban fájt Taehyungnak.

- Hékás... - lengette meg a fiatalabb kezét a könnyes, barna szemek előtt - Mostmár rám figyelsz, ugye?

- Igen... - érkezett a válasz az idősebbtől.

Jungkook nagyot sóhajtott, még egyszer utoljára a pokolba kívánva az egészet, majd kezeit lassan az alacsonyabb vállaira csúsztatta és belekezdett.

- Hogyha ez kitudódik, mindketten bajba kerülünk. Már annak sem szabadott volna kiderülnie soha, hogy egyáltalán ismerjük egymást - nézett mélyen a könnyes, barna szemekbe - Nem érdekel, hogy elfelejted-e vagy sem, de senkinek, soha, egyetlen szót sem szólhatsz róla!

Kegyes hazugság volt mindaz, amit a maknae kiejtett ajkain. Bajba kerülhetnek, milyen szép is lett volna! Csakhogy már régesrég ott lebegett szívükön a célkereszt, s bizony nem csak Taehyungnak, mindkettejüknek. Természetesen elmondhatott volna a fiúnak mindent, azonban büszkesége nem engedte. Hányadik hiba is volt ez már, amit Jungkook elkövetett?

- Azért kerülünk bajba, mert mindketten...? - kérdezte Taehyung, tekintetét a földre sütve.

A maknae meglepődött a kérdésen. Mindenre számított, na de erre? Persze pontosan értette, miért foglalkoztatta a fiút, hiszen nem ez volt a "normális". Jungkook azonban már hozzá volt szokva mindehhez. Semmi, de semmi nem volt normális a csapat és az ő életében, miért pont ez lett volna az?

Mindegyikük tudta, az érzelmek sebezhetővé teszik az embert. Hiszen onnantól kezdve függeni kezdenek valaki mástól, valaki másra is odafigyelnek, s ez a munka rovására mehetett. Azonban mint mindenkinek, nekik is voltak szükségleteik ilyen téren. A kötelék pedig kötelék volt, akár fiúval, akár lánnyal.

- Azért kerülünk bajba, mert felhasználnak ellenem, ha rájönnek, hogy számítasz nekem... - nézett mélyen az idősebb szemeibe - Én pedig nem akarom, hogy bajod essen, Taehyung!

A fekete íriszekben őszinteség csillogott ezúttal. A maknae igazat mondott, s ez az igazság bizony rémisztő volt. Az erős kezek között megremegtek a másik vékony, csontos vállai.

- D-de... Nem értem, Kook! Az egyik pillanatban ellöksz magadtól, a másikban pedig azt mondod, hogy számítok - bukott ki Taehyungból hirtelen.

Az idősebb válaszokat várt. Csupán valami magyarázatot arra, amit a másik vele művelt. És erre az egész kócerájra. Látta Jungkookon, hogy egy csomó dolgot elhallgat előle, amit joga lett volna tudni.

- Nem fogsz válaszolni, ugye? - mosolyodott el keserűen, könnyes szemekkel - Mit is vártam...

- Hogyha úgy hozza a sors, megtudod - simítottak végig a hosszú, forró ujjak Taehyung vállán - Addig csak csináld, amit mondok és nem lesz baj.

Hiába volt az éles fájdalom, mely az alacsonyabb mellkasát tépte fel, mégis... szíve mégis megdobbant a maknae szavainak hallatán, s forróság járta át orcáit.

Biztonságérzetet adott a fekete hajú nyugodt, mély hangja. Amíg a fiú védelmét élvezte, ezerszer nagyobb esélye volt a túlélésre, s ez bizony kecsegtetően hangzott.

Jungkook fejében is ezek a gondolatok jártak. De vajon tényleg képes lenne garantálni a másik épségét? Ugyan nem kellett úgy vigyázni a barna hajúra, mint a hímestojásra, hiszen tanított ő neki egyet s mást. Ezek azonban most vajmi keveset jelentettek, ugyanis minden eddigi éles helyzetből ő mentette ki.

- Mostantól nincs második esély, ezt tartsd észben, Taehyung!

A két szempár tulajdonosa némán meredt egymásra, s még akkor sem eresztették egymás tekintetét, mikor a maknae óvatosan összekulcsolta ujjaikat.

- Miért csinálod? - tette fel halkan a kérdést az alacsonyabb.

Az ónix íriszek meg sem rebbentek a suttogást hallva. Ajkai felfelé görbültek, s pimaszul mosolygott a szemben állóra.

- Mert élvezem... - suttogta, majd hirtelen elengedve a csontos ujjakat, távolabb lépett - Vissza kell mennünk a többiekhez lassan, nem maradhatunk itt örökké.

A maknae elméjében ezer meg ezer gondolat és érzés vívott háborút egyszerre, s a csata bizony döntetlennek bizonyult, sem az esze, sem a szíve nem tudott győzelmet aratni. Tisztán érezte a kellemes forróságot mellkasában, melyet sosem szabadott volna éreznie többé. Egyik része törődni akart Taehyunggal, s mérhetetlen nagy bűntudat gyötörte, míg másik fele magasról tett volna az idősebb fájdalmára, tovább hajszolva önző vágyainak kielégítését.

Az angyal, ki ott állt tőle egy lépésre, teljes mértékben ki volt szolgáltatva neki, kénye, s kedve szerint csinálhatott volna vele akármit. Akármit, ami csak eszébe juthatott.

A kísértés óriási volt, mégsem volt képes kihasználni a fiút. A keserves zokogás és a két kétsébeesett, mogyoróbarna szem emléke sehogy sem akart elhalványulni, s Jungkooknak rá kellett jönnie, egyetlen porcikája sem akart rosszat az idősebbnek.

Taehyung zavarodott tekintete továbbra is ott csüngött az ében hajú kissé görnyedt alakján, s csak akkor pillantott fel Jungkookra, mikor megérezte a kihűlt, csontos vállaira boruló szövetet, mit a másik immár csupasz karjai terítettek rá. Értetlenül meredt a vérfoltos arcra, a magasabb beharapott, vörös ajkaira, majd ahogy lejjebb csúsztak pillái, könnyektől nedves orcái azonnal kipirultak.

- Meg ne fázz nekem! A többiek kitekerik a nyakamat, ha betegen viszlek haza... - túrt sötét tincsei közé kelletlenül a maknae.

A következő órák kínos, feszült csendben teltek. Taehyung karjait szorosan összefonva hasa előtt ült szótlanul a kimerülten baktató lovon, hol az eget figyelte, hol pedig a végtelennek tűnő ösvény bámulásával ütötte el az időt. Vörösre sírt szemei néha lecsukódtak, ám azonnal fel is nyíltak, ahogy a fiú elkezdett hátradőlni, s feje egy pillanatra érintette a mögötte ülő forró, fedetlen mellkasát. Fáradt volt, rettentő fáradt, semmire sem vágyott jobban egy hosszú, nyugodt pihenésnél, mégis képtelen volt elaludni.

Senkinek egy szót sem...

Az idősebb rettentő rossz volt a hallgatásban, kilóméterekről látszott rajta, hogyha titkolt valamit. Egyszerűen lehetlen lett volna nem megmondani róla, hogy egészen súlyos dolog nyomta a szívét. Jimintől kellett a legjobban tartania ilyen tekintetben, hiszen az alacsony csapattag köztudottan kiváló volt a vallatásban, s a rábeszélésben is. Ráadásul Taehyung kristálytisztán látta maga előtt, ahogy a fiú nekiugrik a maknaenek, s addig püföli, amíg csak Yoongi le nem szedi róla.

Ahogy a barna hajú ezt végiggondolta, hirtelen két árny tűnt fel a poros út láthatárán. Még egészen aprók voltak, Taehyung azonban még ekkora távolságból is felismerte a megtépett, sötét köpenyeiket.

- Azok ott...? - suttogta maga elé hunyorítva.

- Igen.

Jungkook pontosan tudta, mit akart kérdezni az előtte ülő, ő maga is szemmel tartotta a messzi alakokat egy ideje. Katonáknak semmi keresnivalója nem volt errefelé, s mivel nem volt náluk termény vagy állat sem, földművesek sem lehettek. A maknae tisztában volt vele, a fejesek nem verték nagy dobra a történteket, ugyanakkor a pletykák elcsípéséhez elég volt csupán jókor jó helyen lenni. S a kis hetesükből bizony valaki mindig jókor jó helyen volt.

A csapatból egyértelműen Hoseok ismerte a fekete hajút a legjobban, ő sejthette leginkább, merre volt érdemes keresniük a bajba került párost. Ilyen helyzetekkor mindig óvatosnak kellett lenniük, kit küldtek, hiszen akinek ismert volt az arca, csupán gyanút keltett, s nagyobb veszedelmet hozhatott a nyakukra. Ebből kiindulva Hobi és Namjoon semmiképp sem jöhettek, a maradék három közül pedig már egyértelmű volt a két sötét alak kiléte.
Régesrég összeszokott duóról volt szó, kiket hosszú évek megszámlálhatatlanul sok küldetése csiszolt egymáshoz. Kívülről talán szöges ellentétei voltak egymásnak, mégis ugyanaz a romlott, koromfekete szív dobogott mellkasuk mélyén, s tartotta őket ebben az életnek aligha nevezhető állapotban.

Ahogy Taehyung megpillantotta az alacsonyabb fiú ismerős vonásait, úgy ragadták el egyre inkább visszatartott érzései. A rémület, a bűntudat és a fájdalom sűrű, ragadós, torkát elzáró masszája alól sokadszorra is felszakadt az éles, szívet tépő ordítás, mely egy szempillantás alatt fulladt keserves zokogásba. Legszívesebben elsüllyedt volna szégyenében, azonban a dereka mellett előrenyúló karok nem engedték moccanni, sőt mintha még erősebben tartották volna a fiú összegörnyedni készülő alakját.

Jungkook kifejezéstelen arccal hallgatta az idősebb sírását, miközben hideg tekintettel meredt a két közeledő alak irányába annak feje fölött. Egyedül egymásnak préselődő ajkai árulkodtak bármiféle érzelemről is, semmi más nem mutatta jelét annak, hogy különösebben érdekelné Taehyung kifakadása. Holott minden porcikája követelte vissza a barna hajú jókedvét, vagy legalábbis azt, hogy ne zokogjon ilyen keservesen. Megölelhette volna, ahogy korábban, mégsem érezte helyénvalónak a dolgot, azok után, amit a fiúval tett. Semmi joga nem volt megérinteni, nemhogy a karjaiba zárni Taehyungot, hiába érezte az ellenállhatatlan kísértést rá.
Borzasztó volt látni, ahogy az semmi másra nem vágyott, csak arra, hogy minél messzebbre menekülhessen előle. S a tudat, miszerint ez mind miatta, Jungkook miatt alakult így... Egyszerűen megőrjítette.

Welcome back here y'all,

ShiroMerry