Hogy nem helyénvaló?

Jungkook pontosan tudta, mégsem érdekelte a dolog. Most az egyszer nem... Élni akart, a maga ura lenni és eleget tenni minden hirtelen fellángoló, bűnös vágyának. Ebben a pillanatban pedig Taehyungra vágyott mindennél jobban. Érezni akarta a közelségét, hallani szívének dobbanását, s megízlelni ajkait. Hiába látta az idősebb szemeiben a rettegést, nem állt le, sőt egyenesen kihasználta a másik tehetetlenségét. 

A barnahajút eloldozhatatlan láncként béklyózták meg a hátára simító kezek, melyek közül az egyik szépen lassan, kígyóként kezdett felkúszni nyakához, s simított nedves tincsei közé. 

- N-ne... - hagyta el száját egy reszketeg sóhaj a kellemetlen borzongás miatt, mely fel-alá futkosott egész testén. 

Az éjsötét íriszek éhesen villantak fel, s Taehyung még pont elkapta a pillanatot, mikor a fiatalabb lehunyta szemeit, ezzel meghozva végleges döntését.

- De igen... - suttogta a maknae, kiszáradt ajkaira hajolva.

Nem várta meg a fiú reakcióját, nemes egyszerűséggel elvette, amit akart. Hiszen ez volt ő, a tolvaj, a gyilkos, a rettegett szörnyeteg.

A két fiatal bűnös csókban forrt össze a fák rejtekében, mely hosszú és fájdalmas volt, akár maga a halál. Jéghideg ajkaiknak táncába mindkettejük lelke beleremegett. A feketehajú minden pillanattal egyre mélyebben döfte a kést Taehyung szívébe, s hagyott begyógyíthatlan sebet maga után. Olyan dolgot lopott el a fiútól, melyet az már soha nem kaphatott vissza többé. Ilyen bűnre nem volt bocsánat, s ezt ő is tudta. 

A levegő megfagyott körülöttük, a másodpercek éveknek tűntek hirtelen. A barnahajú gyomra minduntalan görcsbe rándult, s alig kapott levegőt a megilletődöttségtől. Nem élvezte a helyzetet, kétségbeesetten akart szabadulni a maknae karjai közül, azonban képtelen volt elég erőt gyűjteni hozzá. Mint mindig, most is túl gyenge volt és nem értett semmit. Nem értette Jungkookot, nem értette a történéseket, de még önmagát sem.

Miért nem ellenkezett, mikor pontosan tudta, a másik nem szerelemből teszi ezt vele? Miért hagyta neki mégis, hogy játszadozzon vele? Hiszen játék volt az egész, egy kegyetlen gyilkos játéka, ahonnan lehetetlennek bizonyult megszökni számára ebben a pillanatban. Legalábbis Taehyung így érezte.

Azonban félig volt csak igaza.

Az ónix tincsek gazdáját valami olyan dolog hajtotta, ami több volt puszta testi vágynál. Az idősebbel ellentétben ő mindennél jobban élvezte a csókot. Szívét megannyi szürke, sötét év után először árasztotta el melegség. S valóban nem szerelemből tette, de nem is szórakozásból.

Mohón falta az alacsonyabb mézédes ajkait, s úgy ölelte magához annak törékeny, reszkető testét, mint aki soha többé nem akarja elengedni a fiút. Boldog volt, rettentően boldog, ám ez az elsöprő eufória teljesen elfeledtette vele, mit is művelt valójában.

Jungkook csak akkor eszmélt rá mit tett, mikor bőrét Taehyung könnyei perzselték fel hirtelen. S abban a pillanatban a penge, melyet eddig az idősebb szívében forgatott, kíméletlenül döfte át sajátját is. Fekete szemei soha nem látott kétségbeeséssel pattantak fel, s olyannyira megszédült a fiú kipirosodott arcát látva, hogy egy szempillantás erejére teljesen el is veszítette a kontrollt teste felett és hátrálni kényszerült.

A korábbi felszabadultságnak már nyoma sem volt, s a helyére kínzó, ólomnehéz bűntudat költözött. Csak sápadtan nézte a könnybe lábadt íriszeket, miközben térdei bele-beleremegtek a látványba. A szégyen, melyet Taehyung megalázásakor, bántásakor szokott érezni, semmi volt a mostanihoz képest.

Hogy tehette...? Hogy volt képes bemocskolni egy ilyen ártatlan lelket, mint amilyen az idősebbé volt?! Tönkretette, megrontotta, összetörte a fiút... és közben még élvezte is.

Hirtelenjében bocsánatot kért volna, azonban még időben ajkaira fagyott a szó. Meg sem érdemelte a másik figyelmét a történtek után...Hát még a bocsánatát. 

Csak álltak egymással szemben tehetetlenül, összetört szívvel, mint két élettelen bábu. Egyikük sem szólt semmit, Jungkook nem mert, Taehyung pedig nem tudott a sírástól. A néma csöndben az idősebb zokogása hallatszott csupán, s a maknae meg-megakadó lélegzetvétele. Hogy kinek fájt jobban abban a pillanatban, nehéz lett volna megmondani.

Az idősebb szemeiből tengerként ömlöttek a könnyek, képtelen volt megálljt parancsolni nekik. Irtózatos fájdalmat okozott a felismerés, hogy mit is érzett mindeddig a maknae iránt. Hogyha nem alakul így a dolog, talán sosem jött volna rá... A játék, amit a másik játszani próbált, kegyetlen valóságnak bizonyult számára. Ez volt az első csókja, amit oly régen tartogatott valaki különlegesnek... De így, hogy az a különleges valaki éppen szemtől-szemben állt vele, s pár pillanattal ezelőtt még erőszakosan zárta karjaiba, így még jobban kínozta a dolog. A tudat, hogy ez a maknae számára valószínűleg nem jelentett semmit, szinte elviselhetetlen volt.

- Miért...?

Jungkook először nem is fogta fel a kérdést.

- Miért csináltad...?

A feketehajú szíve néma roppanással tört össze sokadszorra is, szilánkjaival belülről szabdalva fel gazdája mellkasát. Képtelen volt állni a reménytvesztett, barna tekintetet, s a földre sütötte szemeit.

- Cs-csak... - préselte össze ajkait szorosan -...felejtsd el, kérlek!

A maknaenak fogalma sem volt róla, hogy pont ez volt az, amivel a legnagyobb sebet ejthette a fiún. Hiszen Taehyung oly ingatag volt legbelül eddig is, s neki most sikerült a legfájóbb ponton megütnie a barnahajút. Pedig nem akarta, nagyon nem akarta... Legszívesebben elsüllyedt volna a földbe talpa alatt, s meg sem állt volna a pokolig. Ott volt a helye annak, aki hozzá mert érni egy angyalhoz.

Az idősebb mellkasa ezer és ezer sebből vérzett megállíthatatlanul. Soha nem lett volna képes elfelejteni... Hogy kérhetett tőle ilyet Jungkook!?

Könnyektől csillogó barna szemei felpuffadva, vörösen keresték a másik ónix tekintetét. Semmiből jött harag söpört végig elméjén, amiért az mégcsak rá sem nézett mindezek után. Duzzadt ajkait mérgesen préselte egymásnak, s hirtelen közelebb lépve a maknaehoz lendítetette meg jobb kezét.

A maknae arcán hangosat csattant az apró tenyér, s ő minden ellenkezés nélkül hagyta oldalra billenteni fejét. Taehyung ujjainak nyomán felizzott a bőre, azonban ez az aprócska ütés cirógatásnak bizonyult ahhoz a fájdalomhoz képest, mely szívét feszítette szét. Koromfekete tincsei ziláltan hullottak lesütött szemei elé, s némán várta a megérdemelt folytatást. Az első pofont azonban nem követte több.

- Nem tudom elfelejteni!

A barnahajú torka szakadtából ordított fel, könnyeit nyelve, keservesen. S Jungkook bizony beleborzongott szavaiba. Ő okozta az egészet, mindent, kibaszottul mindent... S most valahogy meg kellett volna oldania, de hogyan? Visszavonni nem lehetett, Taehyung pedig láthatóan nem akart felejteni. Így viszont egyetlen út maradt csupán... Beavatni a fiút a történésekbe és kompromisszumot kötnie.

Azonban a fiatalabb teljes szívéből gyűlölt mindenféle megegyezést, bármit, ami csak azt eredményezhette, hogy függnie kellett másoktól. Más választása azonban nem volt... Az, ami a itt történt, itt is kellett maradjon...bármi áron.

Nem tudódhatott ki, hogy valaha is bármi volt közöttük. Éppen elég volt az, hogy az ellenség egyáltalán annyit tudott, hogy valamilyen kapcsolatban állnak egymással, s a maknaenak számít a fiú épsége. Taehyung élete hatalmas veszélyben volt, Jungkooknak viszont esze ágában sem volt figyelmeztetni őt. Egyrészt nem akart ráijeszteni, másrészt pedig úgy érezte, meg tudja oldani egyedül is a dolgot. Mint ahogy mindig...

- Figyelj rám, Taehyung... - vett erőt magán és nézett a mérges szemekbe.

- Nem! Nem akarom elfelejteni! Tudom, hogy neked nem jelent semmit, de nekem igenis so-...

Taehyung meg sem akarta hallani, amit a maknae mondani készült, csupán elborult fejjel ömlöttek belőle a szavak.

- Figye-...

- Nem! Hagyj békén, Kook! - kezdte rázni fejét hevesen, s könnyei ismét forró patakként törtek utat, majd folytak végig arcán.

- Figyelj már rám, az istenért!

Taehyung tüdejében megakadt a levegő, mikor megérezte a csuklójára fonódó ujjakat, s a másik fájdalmas szorítását. Jeges rémület futott végig hátán, miközben a könnyfátyol mögül igyekezett kivenni a maknae arckifejezését. 

Sziasztok!

Sokat vívódtam ezen a részen, hogy itt van-e már az ideje, avagy sem, de végül úgy döntöttem, talán pont a furcsasága, idegensége, hirtelensége miatt illik bele a történetbe. Köszönöm, hogy végigolvastad :) Hogyha esetleg tetszett, kérlek adj neki egy csillagot és kommentben nagyon várom a véleményeteket, mit szóltok hozzá.

Legyen szép napod,

Shiro~chan