- Ott szalad! Kapják el! 

A tömeg egyenletes morajlását hangos kiáltások zavarták meg. A páncélok csörgése-zörgése, ahogy a katonák embereket félrelökve kezdtek loholni a megadott irányba hatalmas zajjal járt, s a hosszú, kikövezett úton pillanatok alatt óriási zűrzavar, pánik kerekedett. 

- Nem menekülhetsz, fiú! Állj meg azonnal!

Taehyung zavarodottan kapta hátra a fejét, mit sem sejtve a veszélyről, amely rá leselkedett. Nem értette mi történik, tekintetével szorgosan kereste a menekülőt, aki után az őrök kiabáltak, azonban sehol sem találta a tömegben, s abban a pillanatban jött rá.

Utána futottak.

Erre azonban nem csak ő eszmélt rá, az emberek úgy ugrottak arrébb mellőle, mintha súlyos betegség fertőzöttje lett volna. A láthatatlanság egy szempillantás alatt megszűnt, s ő maga egyedül állt magányos árnyként a rivaldafényben. Minden porcikáját jeges rémület járta át, s hálát adott a sorsnak, amiért nem állt meg az előbb, hiszen pontosan tudta, képtelen lett volna futásnak eredni ezek után.

Eszébe sem jutottak olyan gondolatok, hogy megálljon, hagyja magát utolérni vagy esetleg segítséget kérjen. Nem... Ilyen opció egyszerűen nem létezett számára. Az életéért rohant azokban a percekben, tudatlan bábuként próbálta teljesíteni a feladatát. 

- De uram, ez a kölyök nem Ő... - hajolt be a páncélos tiszt a gyaloghintó ablakán.

Bentről a szivarfüst szinte viharfelhőként gomolygott ki a friss levegőre, s a félhomályban kirajzolódó férfi ajkain levakarhatatlan, büszke, ravasz mosoly ült már egy jó idő óta.

- Nyugalom, előbb utóbb meg fog jelenni, üldözzék csak így tovább - fújt ki egy nagy adag mérgező szürkeséget a férfi egyenesen a meghökkent katona arcába.

- I-igenis! - hőkölt vissza a tiszt azonnal, messzire tántorodva a bent utazótól.

- Hn... - pöfékelt újabbat az említett odabent, s mosolya még szélesebbre húzódott - Vajon mit lépsz erre, fattyú? Megtanultad már, hogy ebben a romlott világban semmi más nem számít, csak a pénz és a hatalom?

Csapda...!

Jungkook agyán villámként cikázott át a felismerés. Nem Taehyungot akarták, ő maga volt a célpont. De honnan jöhettek rá a kapcsolatra kettejük között? 

- Rohadékok... - csapott öklével a ház falának, melynek erkélyén ideiglenesen megbújt.

Koromfekete íriszei mérhetetlen dühtől izzottak, ahogy tekintetével végigpásztázta a szétzilálódóban lévő tömeget. Ki kellett találnia valamit, méghozzá nagyon rövid időn belül. Ahogy újra és újra felmérte a helyzetet, szemei megakadtak az emberek között megbúvó apró, sötét gyaloghintón. Jungkook máris tudta, honnan érkezhetett a parancs. A katonák egyedül nem lettek volna elegek ahhoz, hogy észrevegyék Taehyungot, belülről származott az információ. Aki pedig ki tudott szúrni egyetlen egy különlegeset a többszáz másik közül, az nem lehetett átlagos képességekkel rendelkező tiszt. Más szóval egy igazi nagykutyával volt dolguk.

Innentől kezdve pedig már teljesen egyértelmű volt a csapda. Ha megmenti Taehyungot, kiderül, hogy tényleg van kapcsolat kettejük között, viszont ha nem megy a fiú után, hanem helyette megtámadja azt a valakit, aki a parancsot adta, elveszítheti a barnahajút. Jungkook egészen sokáig kereshette volna a jó megoldást, ugyanis az nemes egyszerűséggel nem létezett. 

Gyűlölte bevallani, de meg voltak kötve a kezei. 

Taehyungnak eközben már szinte a sarkában voltak a katonák, sehogy sem tudta lerázni őket. Hiába rohant mindent beleadva, azok, akik lóháton érkeztek, seperc alatt a nyomába értek, s néha csak méterek választották el attól. hogy elkapják a grabancát. Esetlenül próbálta összeszedni a gondolatait és kiötleni valamiféle használható tervet, azonban mindent hiába. Az összes tanítás, ami eszébe jutott, csak arról szólt, hogyan előzze meg a bajt, arról nem, hogy mit kezdjen, ha az már bekövetkezett.

- Most megvagy! - ordította valaki hirtelen, s már nyúlt is volna érte a páncélos kar, ám ő az utolsó pillanatban elkerülve azt, befordult egy oldalsó kis sikátorba.

Hatalmas hiba volt. 

Egy szűk kisutcánál előnytelenebb terepet még ha akart volna sem tudott elképzelni. De már nem volt visszaút, csak rohant előre, ahogy tudott. Szemei előtt ott lebegett a sikátor végén lévő fény, mely kivezette volna őt az alagútból. De csak vezette volna, ugyanis az utca túloldaláról is patkók dobogása hallatszódott, s a fényből egy sebesen közeledő, fekete paripa rajzolódott ki, hátán egy újabb katonával. A halálos végzet két oldalról érkezett Taehyungért, elkerülhetetlenül.

Ő azonban mintha fel sem fogta volna a dolgot, futott tovább és tovább. Homlokáról forró könnyekként gördültek le az izzadtságcseppek, majd hullottak a porba. Eddig alig kapott levegőt a saját kényszeredett lihegésétől, ám most hirtelen abbahagyott mindennemű szuszogást, végignyalt meggyvörös, kicserepesedett ajkain és lehunyta szemeit.

Átjutott a tömegen, eleget tett Jungkook kérésének, befejezte a feladatát. Ez az egy gondolat járt a fejében, mely furcsa módon nyugodt boldogságot hozott a szívébe.

Az idő mintha lelassult volna körülötte, a patkók dobogása ritkábbá vált, nem hallotta a tömeg távoli morajlását, s nem is látott semmit a végtelen sötétségen kívül. Egyedül az arcába süvítő hideg menetszelet érezte, melynek hűvösségét ezúttal rendkívül kellemesnek érezte. Nem számolt vissza magában, nem várta a végső pillanatot, csupán hagyta magát sodródni a másodpercekkel.

Taehyung tudatán kívül azonban nem állt meg a világ körforgása, sőt. Hogyha a fiú nem csukja le szemeit, látta volna, ahogy az utolsó minutumban egy sötét test szökött be a Nap sugarai elé, s talán még annak is szemtanúja lett volna, amikor a lovon ülők íriszei nagyra tágultak, ajkaik elnyítnak és lélegzetük megakadt. Vele ellentétben ennek a két katonának ez volt az utolsó pillanat az életükben.

A borotvaéles pengék kíméletlenül csaptak le rájuk a magasból, könnyedén nyakukba fúródva, s húsukat mélyen felhasítva. A friss vér szökőkútként spriccelt az ég felé, majd égővörös esőként hullott vissza a föld felé, rikító piros foltokat hagyva a kések gazdájának köpenyén, ki gyakorlott mozdulattal húzta ki fegyvereit a két halott testből, majd egy-egy lökéssel a földre borította a hullákat lovaik hátáról. 

Gyomorforgató látvány volt. A sikátor száraz macskaköveit pillanatokon belül még ki nem hűlt, langyos vér áztatta el, s a katonák egymásra esve feküdtek, hátrabicsaklott fejekkel, óriási vágással a nyakukon, tágranyílt, fénytelen szemekkel meredve az égbe. A lovak ijedten ágaskodtak fel, egyikőjük el is vágtatott kifelé, vörös patkó nyomokat hagyva maga után. A másik azonban nem volt ilyen szerencsés, kantárjára erős ujjak markoltak rá, maradásra bírva a rémül jószágot.

A sikátor toronymagas, hideg falai között ketten ölelték egymást, vérben úszva. Taehyung összeszorított íriszekkel fúrta arcát az előtte álló mellkasába, egyik karjával hátától, másikkal pedig derekától húzva szorosan magához a fiatalabbat. Egész testében remegett, s ajkai közül időnként akadozó lihegés szökött ki, ahogy össze-összerogytak alatta térdei. Az adrenalin még mindig átjára végtagjait, azonban teste teljesen ki volt merülve már. Minden erejét felhasználta a menekülésben. Barna tincsei izzadtan, s véresen tapadtak egymáshoz hajában, melyen egy szintén vörösre színeződőtt tenyér simított végig csitítóan. Jungkook egyik kezében a kantárt tartotta, a másikkal pedig az idősebbet húzta közelebb magához. Ébenfekete íriszei komoran, kissé még mindig dühösen pásztázták a sikátor egyik kijáratát a másik válla fölött, szinte várva az újabb prédára, akivel végezhetett. Bosszúvágyat érzett és vérszomjat, a legrosszabb dolgokat, amiket csak egy gyilkos érezhetett. Mérhetetlen haraggal töltötte el, ahogy Taehyung reszketett a karjai között. Most azonban nem tehetett semmit a távozáson kívül.

- Ne nyisd ki a szemeidet, felteszlek a lóra és meglépünk, mielőtt még ideérne a többi katona is - suttogta az idősebb fülébe, majd gyöngéden eltolta magától a fiút, s derekától könnyedén megemelve felsegítette az állatra.

Ő maga még egyszer végigpillantott a mészárlás helyén, s ajkait összeszorítva lépett oda újra a két hullához.

Taehyung nem láthatta mit csinál, nem merte felnyitni a szemeit, így csupán hallotta a másik lépteit, a pengék csörgését, majd érezte, ahogy Jungkook felkapaszkodik mögé. Rongybabaként hagyta, hogy a maknae két karja dereka mellett előrenyúljon a kantárért, s erőteljesen megrántva azt, mozgásra bírja alattuk a lovat. Most kezdte csak realizálni a helyzetet, miszerint a másik a halál torkából rántotta vissza az életbe. De vajon nem álmodott, tényleg a valóság volt, ami körülötte történt vagy csak valamiféle illuzió, melyet utolsó pillanatában hozott létre elméje legmélyén? 

Nem akart hinni az érzékeinek, hiába csípte az arcát a jeges szél, hiába vágtatott alatta a ló, képtelen volt feldolgozni a dolgot.

- Rosszul vagy, Taehyung?

A kérdés egyértelműen a mögötte ülőtől érkezett, s még talán egy kis aggódást is hallani vélt benne. Ez aztán már végképp lehetetlenség volt, hiába értette tisztán a szavakat. Képtelen volt válaszolni.

- Hé! Térj magadhoz, még szükségem van rád!

Legyen csodás napotok!

Shiro~chan