Hűvös szellő söpörte végig az évek alatt kitaposott földet, lágyan túrva a barna tincsek közé, melyek útját állták. A por sötétvörös színben pompázott a lassan alvadó vértől a fiú lábai alatt, s arcát könnyekkel feláztatott sár mocskolta be fölül. Egyik karja szorosan teste mellett, a másikkal mintha mászni próbált volna, behajlítva feküdt a piszokban. Első pillantásra úgy tűnhetett, kimúlt szegény pára, azonban nem így volt. Csupán elfáradt, s ereje teljesen elhagyva testét lökte az álmok szakadékába. A saját verítékében, vérében, könnyeiben aludt el, mert senki nem segítette föl.

Halk roppanás hallatszott az út mellől,  csontok apró roppanása. Ismerős ujjak szorultak ökölbe, elfojtva gazdájuk fellángoló indulatait. A fiú ott állt nem messze végig, az árnyékban, ahová tartozott. Órák óta figyelte, őrizte Taehyungot, várta a pillanatot, mikor a fiú majd újra talpraáll, azonban türelme kezdett fogyni.

Túl szép volt... Még így is, véresen és mocskosan is gyönyörűnek találta őt, cseszettül annak. S e bűnös gondolat sehogy nem akarta békén hagyni elméjét, fittyet hányva Jungkook elhatározására, minden szabályára. Szemeit képtelen volt elszakítani róla, akárhogy próbálkozott. Már most, az első alkalom alatt is többször megingott hite mindennek szükségességével kapcsolatban, de nagy nehezen sikerült elcsendesítenie háborgó elméjét. Hiszen ezt végülis a fiú érdekében is tette valamilyen szinten...

Hiszen egy gyilkos volt, akit az emberek általában kivétel nélkül féltek. Veszélyben lett volna mellette... Akkor ő mégis miért nem rettegte, huh? Miben volt ő más, miben volt különb a többinél?! Jungkook képtelen volt megfejteni, ez pedig haragot keltett benne. Sosem volt az érzelmek nagymestere, de nem is akart azzá válni. Tudta, ok nélkül lett mérges Taehyungra, amiért nem értette a fiú viselkedését, szavait, pillantásait, de ezért nyilvánvalóan nem ő volt az, akit büntetnie kellett.

- A rohadt életbe...! - csikorgatta meg fogait vészjóslóan.

Olyan erővel lökte el magát az árnyékadó fától, mintha ki akarná dönteni azt; s az elszáradt levelek egyesével hullottak a mélybe a rezgő ágakról. Egyikük egyenesen az ébenfekete tincsekben kapaszkodott meg, kétségbeesett potyautasként. Élete azonban nem tartott sokáig, a hosszú ujjak kegyetlenül tépték ki helyéről szegényt, s egy pillanat alatt morzsolták porrá szikkadt testét. Jungkook indulatait semmi nem tudta csillapítani ebben a pillanatban, még az idősebb szemmel látható nyomorúsága sem. Bosszantotta, hogy nem adja föl, hogy még mindig lélegzik. Miért nem tűnik már el...?!

Csizmája hangosan dobbant a száraz talajon, ahogy egyenesen Taehyung irányába lépdelt. Elméje elborult a haragtól és tehetetlenségtől, fekete szemei dühösen villantak meg. Úgy trappolt a védtelen felé, akár egy felbőszült vadállat zsákmányáért. S mikor elé ért, az izmos végtag magasra emelkedett, árnyékot vetve a könnyes arcra, a maknae lesújtani készült. Képtelen volt gondolkozni,  máris ösztönből lendítette felé lábát, hogy újabb sebet okozhasson a vérző szíven.

- Hol rontottam el...?

Taehyung szomorkás hangja úgy csengte be füleit, mintha az egyenesen mellőle beszélt volna, s hirtelen minden kitisztult a fiú előtt. Csizmája megállt a levegőben, pár centiméterre a hófehér bőrtől és nem mozdult előrébb. Amit cselekedni készült, az nem volt helyénvaló...

Az ónix szemek szégyenkezve csillantak egy pillanatra, mielőtt lábait lassan egymás mellé rakta volna újra. Ajkai szorosan zárultak össze, visszagondolva arra, amit tenni akart. Taehyung kérdése teljesen jogos volt. Nem ő rontotta el, ezt azonban nem mondhatta el neki. Ahhoz túl büszke volt...

- Így kell lennie - sóhajtotta az ég felé nézve.

Neki is fájt. Ő sem akarta.
Azonban vannak dolgok, amikről nem mi döntünk, ez pedig pontosan ilyen volt. Az ég és a föld sosem válhat eggyé, örökké nyújtózkodhatnak, mégsem fognak összeérni. A sorsot pedig senki nem változtathatja meg erővel...

Legalábbis Jungkook így gondolta.

A fekete hajkorona könnyedén táncolt a hűvös szélben, mely a horizont felől érkezett, s haladt tovább a végtelenbe. Susogva ismételgette mondandóját, azonban csak süket fülekre talált. A fiú még nem értette a figyelmeztetést.

Térdei óvatosan hajoltak meg súlya alatt, lassan engedve le a fiatalt guggolásba. Jungkook némán nézte a lehunyt íriszeket, a csimbókos hajat. Jobban fájt neki a látvány, mint bármilyen sérülés, amit csak ember okozhatott. Szánta Taeuhyungot, amiért érzéseket ébresztett benne, amiért egyáltalán összetalálkoztak. De ez is csak a sors döntése volt, mint minden ezen a világon...

Ujjai vontatottan mozdultak a másik arca felé, azonban az utolsó pillanatban visszahúzta őket. Nem érdemelte meg, hogy hozzáérjen.

- Ébredj! - szólalt meg végül.

Hangja mély volt és színtelen. Egy egyszerű parancsot mondott, mely mögött mázsás érzések bújtak meg. Ez volt minden, ami tőle telt.

Taehyunghoz alig jutottak el a fénytelen, szürke szavak. Valahol mélyen, elméje legalján járhatott, azonban Jungkook hívását még itt is felismerte. Íriszei még nem nyíltak föl, de gondolatai már sebesen pörögtek fejében. Csupán pillanatokra volt az ébrenlét kapujától.

- Taehyung! - emelte meg hangját a másik újra.

A barna szemek szinte kipattantak, s a fiú vékony karjaival ügyetlenül próbálta ülésbe tornászni magát. Nem tudta hol van vagy mi történt, egyedül abban volt biztos, hogy Jungkook mellette van. Akkor nem történhetett nagy baj, nem igaz? A másik megmentetette volna, mint múltkor is...

Nem emlékezett...

Taehyung sebesen igyekezte összeszedni magát, nem akart megszégyenülni a fiatalabb előtt, nem most. Piszkos ujjaival füle mögé simította csimbókos haját, s félénken pillantott a mellette lévőre. Ahogy meglátta a sötéten csillogó íriszeket, ajkai őszinte mosolyra húzódtak. Mellkasát forróság járta át a másik közelségétől, el sem tudta mondani, mennyire örült neki ebben a pillanatban.

Jungkook pedig csak meredten bámult a kedves szemekbe, nem engedte kitörni érzéseit belülről. Szíve abban a minutumban repedt ketté, mikor Taehyung elmosolyodott. Azonnal tudta, mi a helyzet, hogy a fiú emlékei nincsenek a helyükön. S mégis, az a hálás mosoly bizonyult a leghalálosabb fegyvernek számára.
Gyomra fájó görcsbe rándult, saját ajkai fanyarodottan görbültek lefelé, ahogy állta az értetlenné váló tekintetet.

Hazudhatott volna neki mindenről, de nem tette.

Némán emelkedett föl a földről, szemeit a távolba meresztve. Képtelen volt a másikra nézni többet. Nagyot szippantott a hideg levegőből, utoljára kiélvezve, ahogy friss oxigén járja át tüdejét, majd megszólalt.

- Mozdulj!

-----------------------------------------------------------

Taehyung hevesen vette a levegőt, beszív, kifúj, beszív, kifúj. Ma is futottak, mint minden reggel. Az elején rendkívül fárasztónak találta, mostanra viszont egészen belejött a dologba. Szerette.

Egyedül ilyenkor volt ideje gondolkodni, merengeni. A hajnali hideg felfrissítette, késszé tette a rá váró feladatokra, miket Jungkooktól kapott. Apropó-.

- Kook... -lihegte némán a fiú.

Másfél hónap telt el azóta, de hiába tértek vissza emlékei, nem értette. Nem értette, miért nem szólt hozzá többet kedvesen, miért nem mosolygott vissza, miért kerülte. Csupa-csupa kérdőjel volt minden a feketehajú körül, s úgy tűnt, ezekre már sosem fog választ kapni. A csapatból mindenkivel megismerkedett, kedvelte őket. Egyedül a legkisebb volt kivétel...

Napközben nem igazán beszéltek, Kook kijavította, mikor kellett, de semmi több. Mégis, ahogy Taehyung meghallotta a mély, unott hangot, szíve hevesebben kezdett verni. Sóvárgott a maknae figyelméért, szavaiért, s észre sem vette mikor, de ez lett a motivációja. Bizonyítani és bizonyítani, egészen addig, míg a másik egyszer megdicséri...

Az ébenfekete tincsek gazdája azonban kényesen ügyelt arra, hogy ilyen még véletlenül se fordulhasson elő. A fiú rendkívül gyorsan fejlődött, magához képest, azonban ezt senkinek nem említette hyungjai közül. Nem akarta, hogy Taehyung rendes munkát kapjon. Ha valaki, akkor ő pontosan tudta, mit jelent gyilkosnak lenni, s azzal is tisztában volt, ez nem Taehyungnak való dolog. Azok a finom, kecses ujjak nem erre lettek kitalálva, Jungkook pedig nem engedhette bemocskolni őket.

Megmutatta, hogyan védje meg magát, hogyan támadjon vissza, de ölni nem tanította meg. Nem volt szíve hozzá. Ahányszor meglátta azt az ártatlan mosolyt, felhőtlen boldogságot az arcán, torka keserűen szorult össze, s minden jókedve elpárolgott. Végtelenül naívnak hitte az idősebbet, fénynek a sötétségükben. Ezért sem szerette, mikor a többiek ódákat zengtek kalandjaikról neki, és ő lelkesen, vágyódva hallgatta őket. Azonban azokból a történetekből mindig kimaradt az örök, kimondatlan, keserű igazság a világ szabályairól...

Hiszen ha megölsz egy embert, gyilkos vagy.
Ha megölsz milliókat, akkor hódító.
De ha mindenkit, akkor Isten...

Jó reggelt, Cicák! (XD, nem tom honnan jött)

Ebben a részben történt egy kis időugrás is, vagyis hogyha bármi kérdésetek van vele kapcsolatban, akkor kommentben mindenre tudok válaszolni :3. Remélem, hogy tetszett azért, és várjátok a folytatást, igyekszem érkezni vele. De kedden vizsgázom, úgyhogy nem ígérhetek semmit...😥

Shiro~chan