- Jeon Jeong Guk...

A távoli, hideg falakról tompán verődött vissza a fagyos beszéd, s fojtogatva lengve be az óriási termet, akár egy fagyos fuvallat. Néma csönd volt, feszült, halotti, szótlan csönd. Az öreg, lakktól fénylő székeken ülő emberek, mintha nem is éltek volna, mellkasuk nem mozgott, üveges szemekkel meredtek maguk elé.

Egyedül az asztalfő tulajdonosa mutatott bármiféle mozgást. Vékony, kígyószerű ajkai torz mosolyra húzódtak, ahogy tekintetét újra végigvezette az ujjai közt tartott pergamenlapon. Szürke, ráncosodó bőre megfeszült arcán; szemei ijesztően csillantak fel.

- Szóval ismét ő tette, mi? - kérdezte, szinte vidáman.

Nem érkezett válasz, a társaság úgy hallgatott, mint halottak a sírban. Talán valahol már azok is voltak, féllábbal állva csak az élők sorában, s ennek okát nem volt nehéz kitalálni. Éppen ott terpeszkedett velük szemben, gyilkos vigyorral az arcán.

Az ember, akinél a véres szálak összefutottak. Ezen a beteg, koromfekete lelken (ha egyáltalán rendelkezett még vele) száradt minden kegyetlenség, halál. S nem zavarta, hiszen az ő keze nem lett mocskos; nem kívülről piszkolták be sebek, belülről rothadt meg idővel. Önmaga csapdájába esett, egy olyan lélek csapdájába, aki élvezte a brutalitást, tömegmészárlást, életek kioltását, mindent, amivel csak képes volt megfosztani másokat.

A név pedig, amely a halványsárga papíron díszelgett, csupán egy újabb potenciális haláljelölt volt a sorban. Talán egy kicsivel több...

Nem ez volt az első eset, mikor a feketehajú említésre került ebben a teremben. Nehéz példának bizonyult, akivel élvezet volt fogócskázni, majd lassan, apránként kimetszetni szívének darabkáit.

- Úgy látszik, a fattyú megérett az aratásra - dörzsölte össze a tintás felületet, mely itt-ott felszakadozott -, az ő vérét én magam akarom venni...

- Hozzátok el nekem szépen..., s ha nélküle térnétek vissza, mert nem vetett véget a nyomorult kis életeteknek, akkor bizony én fogom megtenni...

A kegyetlen szavak ugyan nem juthattak ki a terem több méter vastag falai közül, Ő azonban mégis megérezte. Mérföldek, utcák, házak távlatából vágta mellkason egy láthatatlan, baljós gondolat, melyet ekkor még figyelmen kívül hagyott.

Csupán megrázta ónix tincseit, s folytatta Taehyung mustrálását. Nem volt babonás, nem hitt a megérzésekben, s ez hiba volt. Egy újabb, hatalmas hiba, melyet már évek óta nem követett el.

- Biztos vagy benne? - köszörülte meg torkát, egyenesen a másik szemeibe nézve.

- Igen, mondtam Jiminnek is - mosolyodott el félénken a fiú, s arcára apró, vörös rózsák kúsztak.

Rettenetesen szégyellte magát, amiért múltkor majdnem otthagyta a fogát, így most bizonyítani akart. Kétségbeesetten, de határozottan.

Jungkook szaggatottan fújta ki a levegőt, mely inkább tűnt meggyötört sóhajtásnak, mintsem megkönnyebbült fellélegzésnek. Torka összeszorult, ahogy újra és újra szemei elé kerültek a vékony, bekötözött lábak. Átkozta magát érte, nem is egyszer, de sajnos még ő sem volt képes változtatni a történteken.

Taehyung pedig kívülről egyszerű csalódásnak könyvelte el a másik viselkedését. A fekete szemek alatt sötét, lilás foltok díszelegtek, mint aki napok óta nem aludt. Ebben ugyan nem tévedett nagyot, hiszen a maknae tényleg hosszú ideje hajtotta álomra fejét legutoljára. Csakhogy ez nem az ő gyengesége miatt volt, mert vigyázni kellett rá, mint ahogy azt gondolta. Ugyan, ez nagyon messze volt az igazságtól... Való igaz, hogy Taehyungnak volt köze a dologhoz, de a legfiatalabb természetesen nem dörgölte az orra alá, neki pedig nem is volt mersze rákérdezni a dologra.

Percek óta nem szóltak egymáshoz, s a csend kezdett kissé kínossá válni a barnahajú számára. Ő nem tudott oly mélyre merülni gondolataiban ezúttal, mint "társa", ki elbambulva meredt maga elé, mozdulatlan némaságban. Próbálta megfejteni önmagát...

Szürreális volt az egész helyzet. Az, hogy elvállalta Taehyung kiképzését, hogy elvitte magával, s hagyta széttépni. Azonban volt egy dolog, ami még ennél is valószerűtlenebbnek tűnt. Egy érzés, amely mellkasát próbálta cafatokra szaggatni szüntelen, bűntudat. Jungkook soha nem tapasztalt ehhez hasonlót, s pontosan ezért tűnt ijesztőnek, hátborzongatónak számára. Látott már ilyet, a kezdeti boldogságot, örömöt, nevetést, majd a könnyeket, ordítást és halált.

S rettegett tőle, hogy vele is ez fog történni; nem akart foglalkozni Taehyunggal, nem akart a közelében lenni, s legfőképpen bármiféle kapcsolatot létesíteni vele. Félt, hogy az érzések majd eltompítják, meggyengítik, s a vesztét okozzák.

Muszáj volt akadályoznia mindezt, még mielőtt igazán kötődni kezd hozzá. Erre pedig csak egyetlen utat látott, egy olyan utat, ahol mindkettejüknek szenvednie kellett. Ahol a durva szavak, ki nem érdemelt kegyetlenség volt az ő fegyvere Taehyunggal szemben. Áldozatként, ellenségként akart rá tekinteni, s kiölni minden bosszantó kis érzést saját, apránként meghasadó szívéből, hogy végül szemrebbenés nélkül nézhesse végig, bármit is hoz a sors az idősebb számára.

- Szedd össze magad, indulunk! - kapta fel hirtelen pillantását.

Tisztában volt vele, hogy a másik még nem áll készen egy újabb útra, mégis kényszeríteni akarta. Látni, ahogy szenved a fájdalomtól, s könyörög neki, hagyják abba. Mert ezzel a saját szívét is próbára tehette, megerősítve áttörhetetlen falait újra és újra.

- M-máris? - lepődött meg, mit sem sejtve Taehyung.

Tekintetében meglepettség és félelem is csillant egyszerre, hiszen egyáltalán nem volt biztos benne, hogy képes lábraállni a történtek után. De gyorsan elhatározta magát, ez végülis egy második lehetőség is lehetett, amit a fiatalabb kedvességből adott meg neki. Naív volt, borzasztóan naív... Elég volt neki egyetlen mosoly, jó szó a másik részéről, hogy szíve boldogan dobbanjon meg, s önmagával nem törődve sétáljon egyenesen Jungkook szenvedést hozó karjaiba.

- Mássz ki az ablakon, a többiek nem kell tudjanak erről! - húzódtak alig látható, kegyetlen grimaszba a fiatalabb ajkai.

Az ajtó halkan csukódott a feketehajú mögött, lehetőséget sem adva bármiféle kérdésnek. S az idősebb döbbenten nézett utána hosszú pillanatokig.

A szobában nem volt ablak...

Taehyung agya hangosan zakatolva próbálta megfejteni a kisebb szavait, vajmi kevés sikerrel. Nem értette, fogalma sem volt róla, mit akarhatott ezzel mondani neki. Talán azt, hogy észrevétlenül lépjen meg, s ne figyelmeztessen róla senkit? Nem igazán látta értelmét a dolognak, mikor pont abban egyeztek meg, hogy mindenről szól, ami csak történik vele.

- Gyerünk, te bénaság... - suttogta magának, miközben megpróbálta megmozdítani lábait.

Fogai halkan koccantak egymásnak a hirtelen jött fájdalomtól, mely ostorként csapta meg testét, s lüktetve futkosott fel-alá alsó végtagjában. Minden porcikája hevesen tiltakozott a kényelmetlen mozdulatok ellen, ő mégis folytatta. A takaró susogásának hangja elnyomta az apró, visszafojtott felszisszenéseket is, ahogy megpróbált talpára állni. Térdei nem bírták meg elsőre a rájuk nehezedő súlyt, s kártyavárként roskadtak össze alatta, de újra próbálkozott.

- Menni fog...

Óráknak tűnt az idő, amíg csontos ujjai végre megkapaszkodhattak a hideg vaskilincsben, s az ajtó kitárult. A kinti helyiségben csönd honolt, a kiszűrődő beszélgetések alig hallatszottak át a fehér falakon. Úgy tűnt, mindenkinek megvan az aktuális elfoglaltsága, s ez kedvezett Taehyungnak.

Ajkaiból helyenként már vér szivárgott, bennük fojtotta el kétségbeesett sikítását a fiú minden lépésnél. Már most úgy érezte, mindjárt összeesik, s még nem is volt kint az épületből.

-----------------------------------------------------------

- Á-álljunk meg, k-kérlek...!

Órákkal később járt már az idő a két fiatal fölött. Az alacsonyabb percek óta könyörgött a szünetért, s Jungkook mintha meg sem hallotta volna a kérést.

Hátuk mögött a kiszáradt földutat élénkpiros lábnyomok szelték el hosszában. A lenyugvó nap fénye még meg is világította a véres foltokat, melyek egyiküktől származtak.

- Kérlek... - szipogta halkan Taehyung.

Felduzzadt szemeiből patakokban ömlöttek a könnyek, keveredve nyálával és az ajkaiból szivárgó vérrel. Kétségbe volt esve, nem értette az egészet, s ez csak méginkább elkeserítette.

Lábai minden pillanatban megpróbáltak összecsuklani alatta, hogy végre elterülhessen a kemény földön. Ő azonban nem hagyta nekik, mennie kellett.

- H-hol rontottam e-el? - zokogott fel hangosan, hátradobva fejét.

Jungkook pedig csak szótlanul haladt tovább, egyre mélyebb sebeket okozva az alacsonyabb lelkében, melyek talán már soha nem forrtak össze.

Ne szeress senkit! Ha szeretsz, védtelen vagy. Ha szeretsz, fölfekszel az áldozati oltárra, meztelenül, kiterítve, megkötözve, betömött szájjal, nem vagy önmagad, és egy vékony szálon ott lóg fölötted a kés. Ez a szál: a szeretet.

Annyeong!

Háát, nem kertelek, nem ez lett a legjobb rész, ami ebben a történetben meg fog jelenni, de mindenképpen szerettem volna leírni azt is, hogy JK mit miért csinál. A szomorú hír pedig az, hogy ez még egy jó ideig meg fogja keseríteni TaeTae életét. De azért remélem, tetszett nektek :3

Köszi, hogy végigolvastad,
Shiro~chan