- Nem attól hős a hős, hogy legyőzi a gonoszt, hanem attól, hogy életeket ment meg, Tae...

Édesanyjával ellentétben, ő akkor még nem értette. A gyermekek mindig fekete fehérben látják ezt a szürke világot, ez alól pedig ő sem volt kivétel.

- És ezért képes lennél akár bemocskolni a kezeidet?

Talán ez a kérdés volt az a pont Kim Taehyung életében, amikor átlépett a felnőtté válás kapuján. Itt értette meg, hogy mit is jelent igazán hősnek lenni...

Mert az igazi harcosok képesek behódolni a nagyobb jónak. Nem magukért küzdenek, hanem valaki másért. Valaki másért, akivel talán még egyáltalán nem találkoztak és soha nem is fognak találkozni.

- Taehyung, ébredj!

Puha ujjak simítottak végig az alvó fiú hibátlan homlokán. Ideje volt felkelnie...

A barna íriszek fáradtan nyíltak föl, s néztek egyenesen a mellette térdelő Jin szemeibe. Teljesen ki volt merülve, túl sok volt neki ez elsőre.

A csapat tagjai, akik nem voltak a helyszínen nem tudtak sokat, a maknae hallgatott, mint a sír. De nem is próbálkoztak sokáig megtörni a legfiatalabbat, elvégre a lényeg társuk kiszabadítása volt. Ez pedig meg is történt...

Késő délután értek haza, tetőtől talpig vérben ázva. Ez nem számított szokatlannak náluk, azonban az, hogy egyikük az ájult Taehyung testét tartotta karjai közt, na az már annál inkább...

Azóta nem került szóba a dolog, mindenki megtartotta magának saját kis véleményét az incidensről. Amíg a sovány fiú nem zavart vizet, nem volt értelme nagy feneket keríteni az egésznek.

- Taehyungie! - csippentette Jimin játékosan ujjai közé a fekvő piros almácskáit.

Ez az intim közelség már éppen elég volt ahhoz, hogy kizökkentse fáradtságából. Vékony karjait remegésig megfeszítette, és nagy nehezen sikerült ülő helyzetbe tornáznia magát.

Fejében mintha többszáz méhkas adott volna zúgó koncertet egyszerre. A homlokán kidudorodó ér pedig fájdalmasan lüktetett a hirtelen mozdulattól.

- Mi történt? - kérdezte bágyadtan, szemeit dörzsölve.

Négy sokatmondó pillantás vándorolt a legmagasabbra, aki halkan felsóhajtott. Tőle várták, hogy közölje. Namjoon még utoljára oldalrasandított a falnak támaszkodó hatodikra, de mivel nem kapott választ, ujjaival tarkóját vakarva szólalt meg.

- Üdv a csapatban... -motyogta kelletlenül.

Taehyung feje egy pillanat alatt kitisztult és óriásira tágult íriszekkel meredt a vezetőre. Nem akart hinni a füleinek, ilyen egyszerűen nem volt lehetséges. Cseresznyeszínű ajkai közt apró rés keletkezett, ahogy tüdeje több levegőért könyörgött.

~Gyönyörű~

Egytől egyig megigézve figyelték a földre szállt angyalt. Még a távolabbról fürkésző éjfekete szemek is éhesen csillantak meg, s gazdájuk észrevétlenül nedvesítette meg kiszáradt párnácskáit.

- Akkor most tényleg itt maradhatok? - lehelte halkan a fiú.

Egy pár pillanat el kellett teljen, amíg a vezetőnek ismét sikerült visszanyernie az irányítást elméje fölött. Halvány mosoly ült ki arcára és jobb kezét nyújtotta az újdonsült tag felé.

- Kim Nam Joon, remélem nem bánom meg a döntésemet... - mutatkozott be elsőnek.

Taehyung hirtelenjében köpni-nyelni nem tudott, s jobbját ügyetlenül csúsztatta a meleg tenyérbe. Apró ujjai jéghidegek voltak az izgalomtól, amit a leader is megérzett, s halkan felkuncogott.

- Kim Seok Jin, és ha anyucinak mersz szólítani, kitekerem a nyakad! - kacsintott felé a mosolygós barnahajú.

A fiú szívét melegség öntötte el, ahogy ajkait fölfelé görbítette a boldogság. Tekintetete tovább haladt a két alacsonyabb felé, akiket már régebbről ismert.

- Park Ji Min, szolgálatára! -hajtott fejet előtte kacagva a legkisebb.

- Suga... - hallatszott az unott morgás a csöppség mellől.

- Úgy érti Min Yoongi! - emelte meg egyik szemöldökét Jimin.

- Chh... Törpe! - köpte oda az említett, miközben keze észrevétlenül csípett az apróság bőrébe.

- Hé! -ugrott meg az áldozat halkat sikkantva.

Taehyung élvezettel nézte a kettőjük közt kialakuló nevetséges civakodást. Olyanok voltak, akár egy szerelmespár.

- Jung Ho Seok, örvendek a szerencsének! - kapta el kezét az utolsó előtti tag.

Őt csak egy napja ismerte, de talán Jimin mellett ő tűnt a legmosolygósabbnak az egész csapatból. Bőre apró ráncokba rendeződött szemei alatt, ahogy teljes fogsoros vigyort villantott Taehyungra.

Már csak egy ember maradt. Ő, akit eddig ha akart volna sem tudott eddig a nevén szólítani. Gyomra görcsbe rándult, ahogy fejét felé fordította, s a másik szemei egyből az övéibe fúródtak. Mintha csak arra várt volna, hogy saját ónix íriszeivel rabul ejthesse Taehyung barnáit.

A fiú alig láthatóan harapott húsos ajkaiba, várva a másik reakcióját, ami nem maradt el. A vékony testen azonnal végigsöpört a hideg, égnek meresztve az összes apró pihét bőrén. Taehyung szíve kihagyott egy ütemet, s lélegzetét visszafojtva nézte, ahogy a feketehajú párnácskái szóra nyílnak.

- Jeon Jeong Guk.

Mély hangja halk volt, mégis ordításnak hatott a síri csöndben. Tekintélyt parancsolva szegte följebb állát, miközben szemeivel továbbra is a hófehér arcot figyelte.

Az ébenfekete íriszek, a hanyag testtartás, a fiú egész kisugárzása fékezhetetlen dominanciát árasztott. Taehyung pedig képtelen volt ellenállni mindennek, fejét meghunyászkodva hajtotta le a fiatalabb előtt. Úgy hódolt be neki egy szó nélkül, mint senkinek eddigi élete során.

A hideg falak között szinte kézzel fogható volt az a valami, ami kettejüket összekötötte. Több név is született rá már a történelem során, nevezhetjük mi sorsnak, mások végzetnek, esetleg karmának. De valahol mind egy és ugyaz, valami olyan, amit nem mi irányítunk.

- Kim Tae Hyung, igaz? - törte szilánkokra a végtelen pillanatot a leader.

- I-igen... - kapta el megkönnyebbülten tekintetét a szólított.

Fejében lavinaként száguldottak a gondolatok. Ahogy a telt ajkak kiejtették a nevet, úgy ahogy volt égett bele emlékezetébe örökre. Arca kissé felforrósodott a másik tekintetétől, s érezte, ahogy alhasa összerándul. Eddig ismeretlen állati ösztönök dolgoztak benne, olyanok, amelyeket képtelen volt kordában tartani jelen pillanatban.

- Így, hogy velünk élsz, szeretném, ha tudnád, mit is csinálunk mi pontosan - folytatta Namjoon figyelmen kívül hagyva, hogy a fiatalabb éppen teljesen máshol jár - Neveket kapunk, olyan emberek neveit, akik a pokol legmélyebb bugyraiba süllyedve sanyargatják a népet, akiktől meg akar szabadulni a világ...-

- Vagyis mi végezzük el a piszkos munkát - emelte magasba mutatóujját felhőtlen mosollyal az arcán Hoseok.

- Igen... - szállt vissza a szó a leaderhez -, de ettől függetlenül mind gyilkosok vagyunk, akik pénzt kapnak mások életének kioltásáért.

Taehyungot csontig hatoló borzongás járta át. Szíve apró labdává szorult össze, s önálló életre akart kelni mellkasában. Tiszta, lélekig fúródó tekintete tanácstalanul cikázott végig a társaságon, de ezúttal valami mást látott az átlagos kinézetük helyett.

Mindegyikük kezéhez nem egy ember vére tapadt, akár a lemoshatatlan festék. Bűnösök voltak, akiknek a minden percben a nyakukba lihegett a halál. És mégis valahol legeslegbelül egytől egyig élvezték, amit csináltak...

Taehyung pedig felismerte ezt a beteges csillogást szemeikben, hiszen ő is sajátjaiban rejtegette. Csupán eddig kimaradt ebből a mocskos, velejéig romlott játékból, amelyet életnek hívunk.

- Nem kell így nézned, nem dobunk a mélyvízbe egyből... - simított végig vállán Jimin nevetve.

S emögött a csilingelő kacagás mögött évek távlatába gyökerező fájdalom bújt meg észrevétlenül. Fájdalom, amelyből gyűlölet bontott virágot egyszer régen, akárcsak a többieknél.

Mindenki másképp próbálta feldolgozni. Lopás, erőszak, önmarcangolás... Ez volt a mindent összetartó kapocs, a hasonló nyomorúság, melyből egy szikla szilárd brigád nőtte ki magát.

- Ki fogja tanítani?

Yoongi rekedtes, fagyott hangja azonnali figyelmet követelt, amit rövidesen meg is kapott. Még Taehyung is visszatért a valóságba egy pillanatra.

Néma csönd volt, a kezek nem lendültek a magasba, s a fiatal fiú szomorúan hajtotta le fejét. Gyenge volt, pokolian gyenge... Gyűlölte is magát ezért, de saját erejéből nem tudott változtatni.

A sötétből az ónix szempár éberen figyelt, végignézve Taehyung kínlódását. Ajkai halvány mosolyra húzódtak, érdekesnek találta az alacsonyabbat. Látott benne valamit saját magából és ez felkeltette kíváncsiságát.

Halk susogás hallatszott, ahogy a frissen mosott, foszladozó köpeny anyaga visszacsúszott a széles vállra. Az izmos kar nem emelkedett sokat, éppen annyit, hogy tisztán érthetően kifejezze gazdája szándékait.

Namjoon szemei meglepetten tágultak ki. Nem számított a feladat elvállalására társaitól, de a legfiatalabbtól végképp nem. A maknae soha semmit nem tett ok nélkül, s pont ez volt meglepő az egészben. Taehyung nyeszlett volt és erőtlen, mi kelthette fel az érdeklődését ennyire?

Az említett szemei csukva voltak, próbálta visszafojtani szüntelenül kikívánkozó könnyeit. Hófehér arca ki volt pirulva a sírástól, almácskáit vöröses foltok díszítették. Ujjaival remegve tűrt füle mögé egy-egy rakoncátlan tincset, másik kezével száját tapasztotta be.

- TaeTae...

Édesanyja rég elfeledett becézésének hallatán szíve megfagyott egy pillanatra, s mindent elfelejtve emelte könnyfátyolos szemeit Jiminre.

- Oda nézz! - kacsintott biztatóan az apróság, miközben fejével a fal felé bökött.

Taehyung pedig úgy tett, ahogy mondta. Lassan rajzolódott ki előtte a távoli, sötétbe burkolózó alak. Látása fokozatosan tisztult ki, majd egyszercsak észrevette.

Mellkasa háromszoros gyorsasággal emelkedett ki és süllyedt vissza, miközben arcát különös forróság öntötte el. Az idő megállt körülötte, s ő csak nézte és nézte az izmos kart. Nem akarta elhinni...

- Mindent bele TaeTae! - suttogta a megdermedt fiú füleibe a legkisebb.

Juuj!😊😊, khm khm, akarom mondani sziasztok! (😆)

Nagyon igyekeztem, hogy ez a fejezet hamar kész legyen és azt hiszem ez a végtempóm, ennél gyorsabban nem tudok megírni ilyen hosszúságú részeket. Hogyha tetszett, akkor kérlek csillagozz és kommentben izgulj velem te is!😄😄 Köszönöm, hogy elolvastad, legyen szép napod!

Shiro~chan