Egy hét, száznegyvennyolc óra, tízezer-nyolcvan perc. Taehyung élete pontosan ennyi idővel ezelőtt változott meg gyökerestől. Akkor veszítette el édesanyját, találkozott először Jiminnel és... azon az éjjelen láthatta először az igéző fekete szemeket.

Bőven volt ideje gondolkodni, napjai szürkén teltek el egytől-egyig. Minden pillanatot a házban kellett töltenie, ha jót akart magának, ez volt a szabály. Hiába egyeztek meg a maradásában, úgy érezte mégsincs itt semmi keresnivalója és ezt (többek között Yoongi) elég gyakran éreztette is vele. Na nem mintha a fiút egyébként nem zavarta volna a dolog.

- Péntek! - remegett bele a ház a csapódásba.

Taehyung meglepetten pillantott fel az eddig szuggerált asztal lapjáról a hang irányába. Jimin bukdácsolt be az ajtón, egyenesen az asztal felé irányítva lépteit.

Az apró ujjak görcsösen szorítottak maguk között valamit, amit az apróság csak akkor volt hajlandó kibontani, mikor már minden tag előbújt szobájából. Taehyung elé természetesen azonnal belépett valaki, hogy az még véletlenül se láthasson semmit az egészből. A fiú reakciója csak egy megadó sóhaj volt, próbálkoznia sem volt érdemes a csapat legfagyosabb tagjánál.

- Holnapután viszik a bíróságra, tökéletes! - mosolyodott el a legmagasabb az asztalnak csapva öklét.

A barna szemek felcsillantak egy pillanatra a hang hallatán, hiszen az elmúlt időben szinte csak ez volt a téma éjszakánként. Természetesen sejtette miről lehet szó éppen... arról a bizonyos hatodik emberről.

Az asztal körül állók között hirtelen néma csend lett, Taehyung legnagyobb meglepetésére. Ismerte már annyira őket, hogy tudja, ilyenkor a tekintetük beszélt helyettük és azzal is tisztában volt, hogy miatta választják a kommunikáció ezen formáját.

- Nos, ki vállalja? - hangzott el a négy szempár között a költői kérdés.

- Úgyis a maknae fog menni, ne járjunk felesleges köröket, Nam... - morogta a Taehyung előtt álló unottan.

Igen, egyedül Ő nem volt itt megint... A legrejtélyesebb mind közül a barnahajú fiú számára. Az ötödik tag szinte soha nem volt szem előtt. Hajnalhasadás előtt nyoma veszett és csak késő éjjel tért vissza újra. Az első napokban nem is volt biztos abban, hogy a fiú egyáltalán hazajár. Már régen föntjárt a hold, mikor a szoba másik ágyának tulajdonosa hangtalanul belépett az ajtón. Taehyung ugyan mindig ébren volt, mégsem váltottak azóta egyetlen szót sem... Mióta először megláthatta őt.

A sötét szemek kissé lejjebb csukódtak, ahogy gazdájuk visszaemlékezett. Minden részletét pontosan fel tudta idézni a másik arcának. Az apró sebhelyektől kezdve egészen az orrának formájáig. Egyetlen egy dolog hiányzott csupán a képből. Az éjfekete íriszek... Taehyung akárhogyan is próbálkozott, akarattal nem tudta megjeleníteni maga előtt a képet. Ismerte a tekintetet, mégsem tudta maga előtt látni. Ez csak egy újabb dolog volt a sorban, amelyet ebben a pillanatban még sűrű köd ölelt körül számára.

- Hé, kölyök! - bökte meg durván valaki a vállát.

Értetlenül pislogott körbe a kis társaságon. Mit akarhatnak tőle? A tekintetekből ítélve már egy ideje figyelhették, ő azonban csak most vette észre őket.

Taehyung csillogó íriszei emberről emberre vándoroltak, nem tudott megállapodni egyik szempárnál sem. Egytől egyig különlegesek voltak, mindben rejtőzött valami természetfeletti. Sugárzó megfontoltság, hihetetlen éberség, pajkos kíváncsiság és unott fagyosság. Az ő tudatalattija azonban valami egészen mást keresett. Olyant, ahol a pillák fekete lyukként nyeltek magukba minden érzelmet és gyengeséget. Ahonnan csupán a könyörtelen erő hömpölygött kifelé... Egy bűnös végtelenül sötét tekintetét kereste.

- Taehyung... - törte meg a csöndet a legidősebb, amibe a szólított kissé beleremegett.

Mi történne, hogyha azok közül a szépen ívelt ajkak közül hangzana el saját neve... Nem is mert teljesen belegondolni.

- Adódott egy esély Hoseok megszöktetésére ugyebár... - folytatta Namjoon -... és most lenne alkalmad egy kicsit hasznosabbá tenni magadat.

Taehyung szemei kíváncsian csillantak a magasabb felé. Gyűlölte, hogy az egyetlen dolog, amiben hasznosnak bizonyult az az volt, hogyha némán meghúzta magát a sarokban és semmi vizet nem zavart. Hiába csöppent egy új helyzetbe, ő maga nem tudott megváltozni... Kim Taehyung életében az egyetlen felesleges dolog saját létezése volt.

- Mit szólsz, érdekel a dolog? - lengette meg Jimin apró kezeit az elbambult előtt.

A fiú megrázva kócos tincseit, felnézett az állókra. Nyaka alig láthatóan billentette lejjebb elnehezült fejét, ahogy bólintott. Mindenképpen segíteni akart, fogalma sem volt róla, hogyan lesz képes rá, de tiszta szívéből szerette volna.

- Rendben... - köszörülte meg a torkát Nam - Az azonban, hogy milyen és mekkora feladatod lesz már nem rajtunk múlik. Valószínűleg a maknae fog veled menni...

Ahogy a végzetes hangok megrezegtették a fiatal fiú dobhártyáját és szavakká alakultak agytekervényeiben, hatalmasat nyelt. Már megint... Minden egyes alkalommal csak a legfiatalabb állt élete középpontjában. Persze a sors iróniája volt az, hogy még csak be sem mutatkoztak rendesen egymásnak.

-----------------------------------------------------------

Késő éjjel lepte be a poros város házait. A csillagok csak apró, halvány szikrákként pislákoltak az égbolton. Taehyung pedig már órák óta várta Őt...

Ezen az estén muszáj volt megvárnia a másikat, hiszen közös feladatot kaptak. Persze ez csak egy gyenge kifogás, magától is beszélni szeretett volna már vele réges rég.

Egyetlen szétfolyni készülő gyertya halvány fénye világította be a szobát és az ágyon kuporgó fiú alakját. Taehyung már attól tartott, a viasz és az elszenesedett kanóc nem is fogja kibírni, amíg megérkezik.

Az álmos barna szemek egyre csak a lomhán lobogó lángot figyelték, mikor az hirtelen felizzva megremegett. A kilincs halkan nyikorogva adta meg magát a külső kezeknek és az ajtó kitárult.

Taehyung ijedten nedvesítette meg ajkait, ahogy a belépő alak árnyéka sötétbe burkolta őt. Most valahogy korántsem érezte magát késznek erre a beszélgetésre, azonban nem volt választása...

- Miért vagy még fönt? - zárta be maga mögött az ajtót a magasabb.

Szegény fiú alig tudott koncentrálni a válaszra a másik látványától, ahogy az lerántotta magáról a poros köpenyt. Az éjfekete tincsek minden alkalommal megbabonázták, a testéről nem is beszélve. Jószerével elbújhatott volna mögötte a maga kiálló bordáival.

- N-Namjoon hyung a-azt mondta, h-hogy t-te fogsz menni m-megmenteni Hos... - próbálta Taehyung kétségbeesetten összeszedni gondolatait.

- És velem akarsz jönni, igazam van? - sóhajtott fel a sötéthajú fáradtan.

- I-igen... - sütötte le szemeit a kisebb megsemmisülten.

Pontosan érezte, milyen véleménnyel van a másik erről az egészről, azonban nem adhatta fel. Vékony ujjait ökölbeszorította, lemászott az ágyról és egyenesen felnézett a fekete szemekbe.

- Szeretnék segíteni!

Mindketten meglepődtek azon, hogy Taehyung dadogás nélkül képes volt kimondani szíve vágyát. Olyan közel álltak egymáshoz, hogy a magasabbik álla és a barnahajú homloka szinte összeértek.

A nemrég érkezett gyorsan rendezte vonásait és végigfuttatva tekintetét a másik egész testén, halványan elmosolyodott. Az elejétől fogva érdekesnek találta a vézna fiút, azonban ez a határozottság az imént igazán imponált neki. Kedve támadt kicsit megfélemlíteni a fiút...

Taehyung vállaiba erős ujjak martak és háta fájdalmasan csattant, ahogy a másik a falnak lökte őt. Képtelen volt mozdulni, az izmos teste szinte a falhoz préselte őt. A fekete tincsek homlokát súrolták, látta ahogy a gazdájuk egészen arcába hajol.

- Azt hiszed ez valamiféle játék? - suttogta a mély hang egyik fülébe vészjóslóan.

Egy pillanat volt csupán és csuklói máris feje fölött voltak a hideg betonnak szorítva. A magasabbik szabad keze pedig épphogy testéhez érve simított végig oldalán, amitől kellemetlen borzongás lett úrrá bőrén. 

- Mert hogyha igen, akkor ez a játék elég hamar véget fog érni számodra... - folytatta mondanivalóját fogvatartója.

- M-mondtam már, hogy csak sz-szeretnék a hasznotokra lenni... - nyögött fel kétségbeesetten Taehyung, mire a másik ajkai ismét mosolyra húzódtak.

Élvezte nézni, milyen hatással is van szerény személye a gyengécske fiúra.

- Értem... - karcolta végig fogaival fülcimpáját óvatosan - És ezért akár képes lennél bemocskolni a kezeidet?

A kérdés villámként hasított Taehyung szívébe. Édesanyja mosolya jelent meg előtte egy pillanatra, ahogy megerősíti őt a hősi jövőjében... Ez lenne az a jövő? Ahol a legtisztességtelenebb alakok maradnak csak életben?

A feketehajú látta, mennyire elgondolkozott a kérdésen... A gyengepontra tapintott.

- Látod? Te sem akarod ezt... - vonta meg vállait sóhajtva és szabadon eresztette a fiút.

Már éppen hátat fordított volna neki, mikor megérezte a felsőjébe kapaszkodó ujjakat. Pontosan ahogy számított rá... Tettetett értetlenséggel nézett vissza a csillogó barna szemekbe.

- Megyek.

Sziasztok! Kitört a tavaszi szünet, úgyhogy ennek örömére én is írtam egy új részt ide :3 Remélem kezdenek érdekesek lenni a dolgok! Hogyha tetszett, akkor kérlek mindenképpen csillagozd be és írj egy kommentet nekem😊 Köszönöm.

Shiro~chan