- Te megőrültél, Yoongi?!

Jin szemei villámokat szórtak, miközben társára meredt. Térdei pár pillanattal ezelőtt koppantak a padlón, ahogy az eszméletét vesztő fiú alá nyúlt kezeivel, hogy megakadályozza a fájdalmas esést. Ahogy a két tekintet egymásba fonódott, szinte érezni lehetett az idősebb kiszivárgó haragját a levegőben. A fölötte álló azonban teljesen nyugodt maradt. Hiába, Yoongi sosem mutatott ki érzelmeket, képtelenség volt kizökkenteni fagyos szerepéből.

A törhetetlen jégálca azonban meglepettséget rejtett maga mögött. A férfi álmában sem számított arra, hogy a most Jin karjaiban fekvő tizenéves ekkora fájdalmat el tud viselni. Tisztában volt az emberek átlagos ingerküszöbével, Taehyungé azonban minden képzeletét felülmúlta...

Az ajtó halk nyílásával beáramló friss levegő hirtelen hűtötte le az indulatoktól izzó levegőt. A bent tartózkodók pedig azonnal egy emberként fordultak az érkező felé.

A fiatal fiú nedves köpenyéről apró patakokban csurdogált a vérrel keveredett esővíz, apró tócsákat hagyva a padlón. Csizmája cuppogva csattant alatta, megtörve az idilli csöndet, amely pillanatnyilag a szobában uralkodott. Nem igazán zavartatta magát a rámeredő tekintetek miatt, szótlanul bújtatta ki karjait az elnehezült anyag fogságából. Sötét felsője hűségesen tapadt ázott bőréhez, készségesen láthatóvá téve kidolgozott izmainak vonalát a világ számára. 

A köpeny suhogva landolt a padlón, miközben gazdája határozott léptekkel indult meg a kis társaság felé. Szándékai kifürkészhetetlennek bizonyultak a többiek számára, akik szinte szoborrá dermedve követték tekintetükkel a legfiatalabbat. Az ébenfekete pupillák hidegen fonódtak össze a Jin mellett álló férfi tekintetével. Suga ösztönösen kezdett volna hátrálni, de hamar megemberelve magát, láthatatlan betonfalait maga köré emelve állta a lelkéig fúródó tekintetet.

- Kook? - szólalt meg Namjoon hangja a háttérből.

A vezető érzékei szinte ordították, hogy lépjen közbe a kialakulófélben lévő helyzetnek. Két vérbeli harcos nézett éppen farkasszemet egymással, akik bármelyik pillanatban készek lettek volna egymásnak ugrani.

A még nedves, fekete hajszálak súlyos tincsekké tapadtak össze a fiatalabbik homlokán, aki neve hallatán, megszakítva a szikrázó szemkontaktust, oldalrafordult.

Hiába bizonyult alacsonyabbnak a vezérnél, jelenlegi kisugárzásával mégis saját oldalára tudta billenteni a mérleget. Hiába, erre születni kellett...

Mindeközben Jimin óvatosan a legidősebb tag mellé húzódott. Tisztában voltak vele, mi jár a mindkettejük fejében. A maknae tekintete most valahogy más volt, nem a megszokott nemtörődöm érdektelenség látszott benne. Ezek a szemek vérszomjasak voltak, csontig hatolóak...
A két fiú némán nézett össze és szinte egyszerre jöttek rá...

Egy az egyben Taehyung sötét íriszeit látták viszont az előbb.

Az említett törékeny testét két erős kar emelte lassan a levegőbe, egyik térdei alatt, másik a hátánál tartva.
Jin még utánakapni is elfelejtett a meglepetéstől. A maknae egy pillanat alatt húzta ki kezei közül az ájult fiút.

Öt döbbent szempár meredt a szoba felé lépdelő fiatal széles hátára. Soha életükben nem láttak még ilyen megnyilvánulást társuktól, főleg nem egy ehhez hasonló helyzetben. Idejük sem volt feleszmélni, az ajtó már hangosan dörrent a két alak mögött.

Jimin eltátott szájjal és hitetlenül pislogó szemekkel meredt a kilincsre. A fémen tisztán ki lehetett venni a vérfoltokat, amelyek a nemrég érkezett kezéről származtak.

- Mi a fene volt ez? - suttogta maga elé úgy, hogy a többiek is tisztán hallhassák. 

Álomvilágából Yoongi ujjai szakították ki, ahogy a férfi végigsimított hátán. Bizsergető érzés volt, alhasa szabályosan görcsbe is rándult tőle. Ez a fajta gyengédség sosem volt jellemző Sugára, most azonban mégis finoman cirógatta meg a másikat.

- Azt hiszem a fiú mégis marad - szólalt meg a Jimin mögött álló sejtelmes hangon.

---------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

A szoba zárja halkat kattant a két fiú mögött, ahogy a nehéz faszerkezet becsukódott. Félhomály lepte be a teret, kellemes otthonosság érzését nyújtva az eszméleténél lévőnek. Az ébenfekete hajkorona tulajdonosának megfontolt lépései egyből az egyik ágyhoz vezettek. Karizmai megerőltetés nélkül feszültek meg, majd engedték egyre lejjebb a könnyű testet, mígnem Taehyung lába, csípője, háta és karjai is a paplant érintették. Kócos tincsei közé gyengéden kúsztak be a hosszú ujjak, míg a a fiú másik kezével egy fehér párnát igyekezett feje alá tolni.

Kint hangosan dörrent meg az ég, mire az ágy mellett álló kissé összerezzent. Szemei dühösen villantak a fal felé és tekintetével szinte hadat üzent az égi háborúk urának. Semmiképpen sem akarta, hogy az imént karjaiban tartott felébredjen a vihar hangjára. Azonban a természet ezúttal nem volt kegyes hozzá...

A barna szemek fáradtan nyíltak föl először csak félig, majd teljesen. Taehyung egyik lábával már a valóságban járt, azonban tudata még nem tért vissza egészen. Az első, amire felfigyelt a kellemes melegség, sőt inkább forróság volt, amely a feje alól áradt. Időbe telt, mire felismerte a tarkójára fonódó ujjakat. Ösztönösen emelte volna saját kezét, hogy kitapogassa a kényelem forrását, azonban az éles fájdalom ostorként csattanva kergette vissza a jelenbe. Kiszáradt ajkai közül erőtlen nyögés szakadt ki, mire az őt fürkésző sötét íriszek is nagyobbra nyíltak. Az ázott fekete tincseken apró, hideg vízcseppek szaladtak le és egy óvatlan pillanatban kristályként csöppentek le az alattuk pihenő sápadt arcra. Taehyung meglepetten kereste volna a nedvesség forrását, azonban látása egyáltalán nem szokott még hozzá a fény hiányához. Ez pont elég időt adott a fölötte állónak arra, hogy kezét kicsúsztassa a másik tincsei közül és hátrébb lépjen.

Halk lépések hallatszottak a szobában, majd egyik pillanatról a másikra világosság lett. A barnahajú fájdalmasan szorította össze pilláit a szoba falára erősített olajlámpa lángjától. Első próbálkozásra csak elmosódott pacákat látott, másodszorra azonban tekintete megakadt a neki háttal forduló alakon, aki éppen porrá égette az elhasznált gyufát a tűzben. 

Taehyung azonban akárhogy hunyorgott, képtelen volt felismerni őt. Megesküdött volna rá, hogy még soha nem találkoztak, azonban a higgadtságtól, amellyel a másik lassan felé fordult, szíve kihagyott egy ütemet. Felismerte ezt a mozgást...

Az ébenfekete hajkorona, a szépen ívelt ajkak mind-mind egy pillanat alatt a helyükre kerültek a képben. Az alacsonyabbik mellkasa szabálytalanul emelkedett meg és esett vissza, néha még levegőt venni is elfelejtett a fiú látványától. A kisebb-nagyobb hegek a bőrén és szakadozott felsője alatt kirajzolódó izmok is annyira illettek hozzá. Taehyung érezte magán a perzselő tekintetet, azonban mégsem mert a másik szemeibe nézni. Egyszerűen nem tudta megtenni ezt az utolsó lépést, a másik behódolásra késztető kisugárzása nem engedte neki.

Érezte, ahogy arcából kiszökik a vér és émelygés kerítette hatalmába egy pillanatra. Hátán felálltak a szőrszálak, és hogyha nem fektették volna le korábban, most egész biztosan újra elájult volna.

- Nem foglak bántani... - simítottak végig homlokán a forró ujjak.

Háta fájdalmas ívbe feszült az idegen érintésre és ekkor történt meg először, hogy a két fiú tekintete egymásba fonódott. Egyetlen pillanat volt az egész, mégis két világ hullott darabjaira egyszerre. A fekete és barna szemek egyetlen csapással ütötték át a másik szívét védő falat és fúródtak egyenesen egymás lelkébe, akár a viharban tomboló villámok. Mindketten az emberi gondolatok legmélyére voltak képesek látni, azonban ilyet még egyikőjük sem tapasztalt. Íriszeik egyszerre taszították és vonzották egymást, emiatt semmit nem tudtak kiolvasni a másik fejéből, mégis minden gondolatát értették. Mintha az ép ész törvényei megszűntek volna létezni és a két test egy lélekké kapcsolódott volna össze abban a minutumban. A fény és a sötétség, a gyenge és az erős, a zsákmány és a ragadozó egy és ugyanaz volt abban a bizonyos percben. 

Talán a sors akarta így, talán a szerencse... Mindenesetre ők is érezték. Romokban álló világaikat elszakíthatatlan kötelék fűzte össze, olyan, amelyen nem fogott az idő, a tér, de még a halál sem...

Elvégre a szem a lélek tükre, és visszatükröz mindent, ami rejtve van. De a belülről fakadó ragyogáson kívül más szerepe is van a szemnek. Kifelé is tükörként működik. Azt is visszatükrözi, aki belenéz, nem igaz?

Sziasztok!

Huhh, el sem tudjátok képzelni, mennyire, de mennyire nem tudtam leírni ezt a lelkes cuccot. Legalább háromszor kitöröltem, de még valahogy így sem az igazi. Pedig én nagyon igyekeztem :/ Mindenesetre remélem elgondolkodtató lett ez a kis szösszenet, ha tetszett, akkor kérlek adj rá egy csillagot (sok munkám van benne :) és kommentben FELTÉTLENÜL írd le a gondolataidat! Köszönöm nagyon szépen, hogy végigolvastad :3

Shiro~chan