Száznégy, százöt, százhat...

Taehyung huszadszorra is fájdalmasan sóhajtott fel. Éjfekete szemei éberen meredtek a sötétben úszó mennyezetre, újra befejezte a plafont kirakó szabálytalan kövek számlálását. Azonban az idő sehogy nem akart gyorsabban telni és hiába érezte ólomnehéznek végtagjait, képtelen volt elaludni. Vékony teste deszkaként feküdt végig a kemény és büdös, ágynak aligha nevezhető valamin. Egyetlen nappal ezelőtt  egyszerűen kiszökött volna a szabad levegőre, bámulni a csillagokat és gondolkozni. Most azonban megmozdulni sem mert egy bizonyos dolog miatt...

A fiú időszakos sóhajain túl egy másik, egyenletes szuszogás is hallatszott a szobában. Az alvó légzése egyik pillanatban még megnyugtatta az alacsonyabbat, a másikban pedig az egekbe emelte annak szívverését. Amikor egy-egy ütemet kihagyott vagy nyelt egyet, Taehyung tetőtől talpig megborzongott. Olyan volt, mintha egy alvó oroszlán őrizte volna... Csakhogy őt nem kellett volna őrizni, nem akart egyetlen tapodtat sem mozdulni. Hiába feszélyezte az érzés, hogy minden mozdulatát figyelik, valahol biztonságban is tudhatta magát. Ideiglenes szobatársából csak úgy áradt a nyers dominancia, úgyhogy affelől, hogy a másik akaratán kívül éri bántódás cseppet sem kellett tartania.

Az apró helyiségből egyetlen ablak sem nyílt, a csillagok fényének esélye sem volt felvenni a harcot a koromfeketeség ellen. A gyengébbik félelme messziről érződött a levegőben, sóhajtásai pedig időről időre hangosabbak lettek. Úgy tűnt, a hideg falak mág jobban felerősítik a szoba neszeit. Mellesleg Taehyung nem érezte rosszul, tényleg figyelték. A szomszéd ágyon fekvő csuklyájával a fején, a fal felé fordulva aludt. A másik legalábbis azt hitte... 

A plafont bámuló tüdejéből ismét levegő süvített ki ajkai között. Ezúttal azonban a kifújástól nem könnyebbült meg, mitöbb rossz érzés söpört végig a mellkasában. Valami megváltozott... Egészen biztosan érezte. Szája vékony csíkká préselődött, ahogy lélegzetvisszafojtva figyelt.

Valami nem volt rendben, akárhogy fülelt, csupán a csöndet hallotta. Íriszei ide-oda cikáztak a plafonon, oldalrafordulni nem mert ugyan, de szeme sarkából igyekezett megállapítani az aggodalma forrását. Pár pillanat telt el csupán és rájött. A néma csöndet a másik légzésének hiánya okozta. 

Ekkorra azonban tüdeje már nem bírta. Arca forrósodott és látása is kezdett homályosodni az oxigénhiánytól, kénytelen volt szuszogni. Amennyire csak tudta, lassan nyitotta szét ajkait és mélyet szippantott a friss levegőből. Teste azonban nem elégedett meg ennyivel, akaratlanul is hatalmas sóhaj szakadt ki belőle. Ezredszerre is...

- Befejeznéd?

A fiú torkán akadt a levegő, amint meghallotta a reszelős hangot. A másik nem beszélt hangosan, mégis túl harsány volt most füleinek. Taehyung mellkasa pillanatonként emelkedett és süllyedt vissza, szinte kapkodott a levegőért. Fájdalmas volt, ahogy torkát felszántotta a hideg légáram. Fejét akadozva mozdította abba az irányba, amerről a hangot érkezni vélte. Csak feketeséget látott... Semmi mást.

Szuszogása idővel visszaállt a normális ütemre, azonban továbbra sem tudta mit kellene tennie. Az egyértelmű volt számára, hogy a szoba igazi tulajdonosa a sóhajtozásra értette utasítását, azonban hogy mondania kell-e valamit az kevésbé. Végül inkább a hallgatás mellett döntött.

Néma csöndben meredt oldalra, a másik felé, hátha ki tudja venni legalább az ágy alakját. De hiába erőltette szemeit, semmi eredményt nem tudott elérni vele. Pillái egyre nehezebben emelkedtek fel egy-egy pislogás alkalmával, mígnem feladta a megnyerhetetlen harcot. Fogalma sem volt mennyit ütött akkor éppen az óra, de jól tudta... Minden perce, órája meg volt számlálva és hamarosan mennie kellett. Elméje szépen lassan szökött ki a valóságból, hogy amíg csak lehet, megpihenjen egy szebb világban.

Taehyung már régen aludt, mikor a másik ágyról halk mozgolódás hallatszott. A szobatárs rutinos óvatossággal fordult át másik oldalára, anélkül, hogy kicsit is megébresztette volna őt. Csuklyája ezúttal csak alig takarta kifejezéstelen arcát, ahogy éberen csillogó tekintete végigszaladt a vékony testen.

- Végre... - suttogta alig hallhatóan.

Ezek a szemek az alacsonyabbikéval ellentétben hozzá voltak szokva az örök sötétséghez. Taehyung látványához azonban nagyon nem...

A fiatal fiú hófehér bőre szinte világított a feketeségben, kócos tincsei rendezetlenül lógtak be kisírt szemei elé. Egyik keze félig lelógott a földre, a másikat párna helyett tette a feje alá. Egyenletes szuszogása meg-megborzolta csimbókos haját. Egyszerűen gyönyörű volt...

A szomszéd ágyon fekvő arcán egy pillanatig ámulat futott végig, majd gyorsan össze is csukta időközben elnyílt ajkait. Az alvó természetfeletti szépsége nagyon nem illett bele ebbe a sötét helyzetbe, a másik ezt pontosan érezte. Egy angyalt bemocskolni még neki is főbenjáró bűn lett volna...

A sötét szemek erőltetetten szakadtak el a fiúról és gazdájuk fejét megrázva fordult ismét a fal irányába. Ujjait hangtalanul ökölbe szorította, mígnem friss vér serkent ki körmei nyomán. Sokszor csinálta ezt, az évek során szokásává vált már az önmarcangolás. Bűnös volt, a bűnösöknek pedig bűnhődnie kellett...

------------------------------

Nyomott hajnal virradt a meggyötört városra. A nap sugarai alig ütöttek át a sötét ködön, amely az utcákat lengte be. Itt-ott öreg varjak károgtak bele a csendbe, lassan megébresztve mindent, ami még élt. Ahogy a por végigsöpört a száraz utakon, az ablakok egyesével kinyíltak, hogy beengedhessék azt a kevéske fényt, amit ez a fanyar reggel adott.

Taehyung is egy ilyen ablakcsapódásra ébredt. Hevesen verdeső szívvel, kissé kómásan ült fel az ágyban a váratlan zajra. A szobában sötét volt, hatalmas sajnálatára nem náluk engedték be a napsugarakat. Kezeit álmos, fájó szemeihez emelte és erősen dörzsölni kezdte azokat. Közben lassan kezdett összeállni a kép arról, hogy hol is van éppen. Amikor rájött, hogy nem egyedül aludt az éjjel, szélsebesen kapta el ujjait íriszei elől és körbepillantott a félhomályban. A vastag faajtó alatt beszűrődő hangyányi világosság éppen elég volt ahhoz, hogy megállapíthassa, egyedül ő van most a szobában.

- Huhh... - sóhajtott fel megkönnyebbülten, egyik kezével tincsei közé túrva. 

Kényelmetlenül érezte magát a sötétségben, úgyhogy minél gyorsabban ki akart szabadulni az apró helyiségből. Meg is indult az ajtó felé, miközben ügyetlen mozdulatokkal próbálta megigazítani gyűrött, mocskos felsőjét magán. Édesanyja mindig erre tanította őt...

A szeretett személy gondolatától Taehyung egy pillanatra megtorpant. Kezdődik... Elméjét újra körbefonták a fekete láncok, torkában is megjelent az a jól ismert gombóc. Szemei előtt homályosodni kezdett a világ, úgy érezte a sötétség magával rántja őt a pokol legmélyebb bugyraiba. Menekülnie kellett...

Csontos válla hangosan csapódott az ajtónak, mielőtt még reszkető ujjai lenyomhatták volna a kilincset. Úgy érezte menten elájul, ha nem jut ki a fényre most azonnal. A súlyos faszerkezet hangos nyikorgással adta meg magát a gyönge fiúnak, aki szinte kizuhant a szobából.

- E-elég! - nyögte térdre borulva.

Kezei görcsösen markoltak bele barna tincseibe, erősen megtépve azokat. A lüktető fájdalom lassan felülkerekedett ólomsúlyú gondolatain, azonban még most sem engedte le karjait. Feje erőtlenül bicsaklott előre, homlokáról az izzadtság apró cseppekben hullott a padlóra. 

Két fekete csizma koppant a fiú előtt. A sötét lábbeli tulajdonosa komoran nézett végig az előregörnyedő fiatalon. Nem tett semmit, csupán figyelte, ahogy a másik egyik pillanatról a másikra felegyenesedik és rápillant. A meggyötört barna szemek összetalálkoztak az álló szintén barna íriszeivel. Namjoon elhúzta a száját. Egyszerűen szánalmas volt, ahogy a tizenéves előtte reszketett a földön. Elöntötte a sajnálat, amiért a kegyetlen élet egyik újabb áldozatát kellett maga előtt látnia. Hiába, nem lehetett mindenkit megmenteni. Ahogy minden gazemberrel végezni is képtelenség volt... Ez volt az, amit a vezető gyomra sosem tudott megemészteni. Ez volt az ő keresztje.

Taehyung csak egy szomorú sóhajtást hallott, a következő pillanatban pedig már a legmagasabb felé nyújtott kezével találta szemben magát. Egy ideig csak tanácstalanul meredt a hatalmas tenyérre, majd óvatosan megkapaszkodott benne. A másik pillanatok alatt talpra állította. Ismét egyensúlyát vesztette, azonban még idejében sikerült a falnak támaszkodnia.

Namjoon látta a szemeiben az elkeseredettséget és abból, amilyen gyengének tűnt a fiú, nem jósolt neki hosszabb életet egymagában három hétnél. Segíteniük kellene neki...? Tisztában volt azzal, hogy társai közül egyedül talán Jimin támogatná az ötletet. Az egészre még rátett egy lapáttal az is, hogy Taehyung koránt sem volt életerősnek nevezhető. Távolról sütött róla a tehetetlenség, ráadásul férfias vonásai sem voltak. A csapatnak egyértelműen semmi haszna nem származott volna abból, ha befogadják. 

A férfi gondterhelten megmasszírozta homlokát és megszólalt.

- Jól sejtem, hogy senkid nincs, akihez hazamehetnél, igaz? - intézte az alacsonyabbhoz a kérdést.

A vézna fiú tekintetében fájdalom csillant egy pillanatig, majd szemeit lesütve ingatta meg a fejét.

Újabb sóhajtás hagyta el a magasabbik ajkait. Esze és szíve heves csatát vívtak egymással arról, hogy mi a helyes lépés ebben a helyzetben. Ahogy a másikat nézte, egyre biztosabban érezte, hogy képtelen sorsára hagyni a fiút. Ilyenkor igazán Yoongi helyében lett volna, hogy gondolkodás nélkül útjára engedje. Az említett fagyossága irigylésre méltónak bizonyult a vezér számára. Az egyetlen dolog, amiért nem Yoongi vezett az volt, hogy a férfi amilyen hidegvérűnek bizonyult, irtózatosan hamar el tudta veszíteni az eszét és lemészárolni mindent és mindenkit, aki csak az útjában állt.

- Nézd, fiú... Életem végéig furdallna a lelkiismeret, ha most én küldenélek el... - emberelte meg magát Namjoon. 

A szólított érdeklődve kapta fel sötét szemeit, amibe az idősebb bele is borzongott.

- De! - hangsúlyozta ki a szót - Ha a többiek ellened döntenek, nem tudok mit tenni...

Taehyung libabőrös lett már csak a gondolattól is, hogy esetleg itt maradhat. Elképesztően hálás volt az idősebbnek, amiért az reményt adott neki.

Sziasztok! Igen, tudom, hogy megint milyen jókor hagytam abba XD. Remélem azért van még itt valaki, aki olvassa ezt a történetet. Lassan fogom kibontani a szálakat, úgy hogy szépen mindent megértsetek :D Köszönöm, hogy elolvastad! Ha tetszett akkor kérlek csillagozz és kommentben feltétlenül írd le bővebben is a véleményedet :)

Shiro~chan