- Kisfiam, már ezerszer megmondtam, hogy fogalmam sincs, hol laknak a nép hősei...

Hiába a fáradt anyai sóhaj, az apró gyermek hatalmas csillogó szemeinek nem lehet ellent mondani. 

- Nem baj, mama! Én majd felkutatom őket és beállok közéjük! Én fogom vezetni őket, mindenki szeretni fog minket és együtt megmentjük a világot a gonosz emberektől!

Taehyung emlékében élénken élt édesanyja hamiskás mosolya, amivel serényen bólogatott gyermekénje naívabbnál naívabb terveire. Mára már egészen másképp látta a dolgokat... A gonosz emberek sokkal gonoszabbak voltak, mint ahogy ő azt valaha is elképzelte. A leggonoszabb ember, akivel valaha is találkozott pedig maga volt az élet...

Sötét szemei unottan csukódtak le egy pillanatra, majd nyíltak föl újra. Órák óta ült a szoba sarkában, hátát a hideg falnak támasztva. A helyiség másik felében Namjoon éppen egy nemrég érkezett levelet bontogatott. A papír szakadására már Taehyung is fölkapta a fejét és érdeklődve egyenesítette ki összegörnyedt gerincét. A férfi pont háttal állt neki, így csupán azt látta az egész folyamatból, amikor a másik hanyag módon a földre hajította az üres borítékot. Az első furcsaság, ami szemet szúrt a fiatalnak a címzetlen papíros volt. A levélen semmilyen feladó neve nem szerepelt, egyetlen árva betű sem tarkította az üres felületet.

- Ch... - horkantott fel halkan a vezető, miközben Taehyung feltételezései szerint a levélben szereplő írást olvasta.

Ösztönösen nyitotta volna szóra ajkait, hogy rákérdezzen a dologra, de a torkán akadt a hang. Rájött, hogy végülis semmi köze nem volt az egészhez... normál esetben már rég nem is lehetett volna itt. Száját visszacsukva, erőt vett magán és elfordította a fejét. Nem akarta beleütni az orrát olyanba, ami nem tartozott rá.

Az bejárati ajtó hangos csattanás kíséretében nyílt ki, utat engedve a sebesen érkezőknek. Elsőként az alacsonyabbik köpenyes lépett be és nem tétovázva sokat, csuklyáját hátra is csapta fején. Taehyung így már fel tudta ismerni benne a tegnapi Park fiút. Azonban az elmúlt napban látott dolgok alapján már arra is volt ötlete, ki lehet a másik személy.

- Yoongi, Jimin... - lépett közelebb hozzájuk a vezető gondterhelten.

Az elsőként említettre felesleges lett volna rápillantania, Jimin viselkedéséből már tudta, baj van. Az apró fiú azonnal heves monológba kezdett. Taehyung a sarokból semmit nem értett az egészből, csupán azt tudta megállapítani, hogy a beszélgetés középpontjában egy ismeretlen név állt.

- ... Hobit elkapták, ez a lényeg... - kapott el egy-egy hangfoszlányt az egészből.

Hirtelen didergés futott végig a bőrén. Ekkor vette észre a Jimin mögött megbújó alakot. Hiába viselt a magasabb csuklyát, a fiú így is pontosan érezte magán a jeges szemeket. Pár pillanatig tartott csak az egész, Taehyung viszont mozdulni sem tudott a másik tekintetének bilincsei miatt. Yoongi nem szólt semmit, csak unott arckifejezéssel fordult vissza a másik kettőhöz. Figyelmét a hevesen gesztikuláló Jiminnek szándékozta szentelni a továbbiakban, a hívatlan vendéggel ráért később is foglalkozni...

- A francba is a hősködésével! - szorította ökölbe kezeit a legmagasabb.

A hatodik tag fogságba esésének híre csak tovább bonyolította az egyébként is nehéz helyzetüket. Namjoon egy pillanatra meg is feledkezett arról, hogy Taehyung is a szobában van és hallja az egészet. Hogyha nem ragadják el az érzelmei és használja az eszét, akkor talán még el is engedhették volna a fiút. Így azonban akaratlanul is olyan bizalmas információk birtokába juttatta, amelyekkel egyszerűen nem hagyhatták elmenni élve... A férfinek hirtelen esett le az egész és gondolatban jól homlokon vágva magát pillantott oldalra. 

Taehyung arcán csak az értetlenség és a félelem keveréke látszott. Ahogy Namjoon felé kapta a fejét, a fiú nagyot nyelt. Nem telt sok időbe, mire mind a három szempár rászegeződött. A földön ülőnek pedig fogalma sem volt, miért bámulja őt hirtelen mindenki. Jimin eddig nem is vette észre a vézna fiatalt, így ő csak meglepetten méregette őt, majd visszafordult a vezetője felé.

- Ezek szerint akkor mégis marad? - kérdezte elégedett vigyorral az arcán.

Namjoon nagyot sóhajtva túrt bele hajába és már éppen készült megmagyarázni az egészet, de az eddig csöndben figyelő harmadik megelőzte.

- Szó sem lehet róla! - sziszegte indulatosan, ujjait megropogtatva. 

A bő csuklya egy erőteljes kézmozdulatnak hála, a dühösen fújtató nyakába hullott. A levegő egy pillanat alatt megfagyott az egész helyiségben. 

- Suga, nem tehetjük ki csak úgy - emelte fel a hangját a korábban félbeszakított is.

- Ó, dehogynem! - vágott szavába az alacsonyabb ismételten és határozott léptekkel megindult Taehyung felé.

A vézna fiú rémülten pillantott oldalra, menekülőutat keresve, miközben egyre jobban a piszkos falnak préselte magát. Látta, ahogy Namjoon a felé közeledő után kap, azonban kezei már nem érik el a másik ruháját. Már csak egy lépés hiányzott, Taehyung kezei ösztönösen emelkedtek arca elé...

- Itt meg mi folyik?!

A küszöböt épphogy csak átlépő alak választ követelő szavai megálljt parancsoltak egy pillanatra még Yoonginak is, aki morcosan fordult az érkező irányába.

- Jin, remekül időzítesz... - vakarta meg tarkóját feszülten a vezető, majd a nevén szólítotthoz lépett és a fülébe súgott valamit.

Az idősebb szemei nagyra tágultak és kezeit ijedten elnyílt ajkai elé kapta. Barna íriszeiben aggódás csillogott, miközben egy lépést hátrálva Namjoonra nézett. A magas fiú apró bólintással erősítette meg az imént hallottakat.

- Hoseok... - hajtotta le fejét.

Barna, szépen fésült haja sötét árnyékot vetett szemei köré, összeszorított ajkai egy pillanatra megremegtek. Kívülről képtelenség lett volna megállapítani, mi játszódik le éppen a fiú lelkében, azonban társai pontosan tudták azt... Jin volt a legfelelősségtudatosabb közülük, a nehéz helyzetekben mindig ott volt mindenki számára, ő kötődött érzelmileg leginkább a csapathoz és pontosan ez tette őt sebezhetővé is. 

- Kiszabadítjuk, nincs miért aggódnod - simított végig vállain Namjoon biztatóan.

A szobára síri csönd ereszkedett. Egyedül Taehyung felgyorsult lélegzetvétele volt az, ami időről időre megszakította a némaságot. A vézna fiú fejében zavarosan keringtek a gondolatok, nem értett semmit, ami az elmúlt percekben történt. Először a gyanús levél, most pedig ez a számára idegen név... Sötét tekintete ide-oda vándorolt az emberek között, hátha valaki megadja a válaszokat ezernyi kérdésére. Nem, természetesen nem történt ilyen, a többiek gondolatai most egészen máshol jártak. Taehyung egy pillanatra ki tudta használni ezt, és vékonyka karjait letéve, arrébb csúszott a hideg padlón, messzebb a neki háttal álló Sugától. Félve nézett oldalra, a férfi reakcióját várva, azonban az még figyelemre sem méltatta őt...

- A maknae már tud róla?

Taehyung összerezzenve kapta fel fejét a legidősebb tag színtelen hangjára. Tompán még hallotta, ahogy az eddig néma Jimin megválaszolja a kérdést, azonban füleiben egyre csak Jin előbbi mondata csengett. A maknae... Fogaskerekei szélsebesen kattogtak fejében. Ahogy végigpillantott a társaságon, világossá vált számára. Az egyetlen, aki nem volt itt, csakis őt érthették alatta. Gerincén kellemetlen bizsergés futott végig a hiányzó tag gondolatától is, arca pedig enyhén kipirosodott az odaáramló vértől. Ajkai enyhén el is nyíltak, nem számított arra, hogy pont Ő a legfiatalabb a csapatban.

- Mi van, fiú... - szakította ki elmélkedéséből egy gúnyos hang -, min lepődtél meg ennyire?

Yoongi arcán elégedett mosoly terült szét, láthatóan élvezte nézni a kisebb értetlenségét. Fagyos szemeiben ezúttal nem látszódott indulat, kezével még fel is rántotta Taehyungot a földről. A többiek csak meghökkenten nézték társukat, a fiú szinte sosem segített senkinek, főleg nem egy újoncnak. Jimin lépett először, egyik szemöldökét felhúzva, gyanakvó tekintettel indult el kettejük irányába. Az apróság tisztában volt vele, hogy a másik tervez valamit. Ismerte annyira, hogy tudja, Yoongi soha semmit nem csinált ok nélkül...

- Mit akarsz, Yoongi?

Jimin hangja félénk volt, a fagyos szemek gazdája valamiért mindig meghunyászkodásra kényszerítette. Ha akarta, ha nem. Suga vidám szemei pedig ezúttal is el tudták érni, hogy szíve kihagyjon egy ütemet.

- Én ugyan semmit... - válaszolta a még mindig Taehyung csuklóját markoló férfi.

A fiú keze égett a másik szorításától, azonban nem mert szólni egy szót sem. Vékony karján kirajzolódtak az izmok, miközben kissé ajkába harapva tűrte a fájdalmat. A pillanatok óráknak tűntek számára, azonban semmit nem tudott tenni a dolog ellen.

Jin, aki eddig mélyen hallgatva próbálta feldolgozni a történteket, felfigyelt a fiatal alig látható segélykérésére. Szemei mérgesen villantak, gyűlölte látni a kínzást. A barátjuk így is hatalmas bajban volt éppen, semmi kedve nem volt végignézni, ahogy saját társa viselkedik kegyetlen gyilkosként.

- Azonnal engedd el! - húzta ki testét a meglepett Namjoon vállán pihentetett kezei alól és sietve ragadta meg Yoongi karját, próbálta lefeszíteni ujjait a liluló kézfejről.

Az idősebb erőlködése azonban nem volt célravezető, a másik talán most még jobban szorította a vékonyka csuklót.

- Suga! - lépett oda Namjoon is, arrébb lökve a megszeppent Jimint.

Taehyung szemei párásodni kezdtek az elfojtott ordításoktól. Lábai megremegtek alatta és úgy érezte, csontja menten összeroppan az ujjak szorítása alatt. Kiáltani akart, azonban egyetlen hang sem hagyta el torkát. Érzékei tompulni kezdtek, a fölötte veszekedő három köpenyes szavait már csak alig hallotta a lüktető fájdalomtól. Elérte az ájulás küszöbét, teste egyszerűen nem tudott többet elviselni...

Hirtelen hatalmas villámlás rázta meg a várost. A madarak rémülten röppentek a levegőbe a mennydörgés hangjára, a gyermekek ijedten bújtak édesanyjuk szoknyájához. Az utca összes embere egyszerre pillantott fel az égre és mindenki elkeseredetten állapította meg, esni fog. Nem kellett sokat várni, az első hideg cseppek máris hangosan koppantak a poros, néhol már repedezett földön, ami mohón itta be az éltető folyadékot. Az utak hamar kiürültek, minden lélek igyekezett elbújni a vihar elől, ez már csak természetes volt.

A zápor vörösséget sodort végig az egyik út mentén. A két ázott csizma lépéseinek hangja nem vetekedhetett az eső csobogásával, így gazdájuk szinte láthatatlanul haladt a város széle felé. Egyedül a friss vér színe mutatta útját pár pillanatig, amíg csak a cseppek el nem vegyültek a háborgó pocsolyák vizében. A fiú alakját takaró piszkos köpeny alatt meg-megcsillant az oldalára erősített penge, amelyről lassan folydogált a piros folyadék. Csuklyáját egyik karjával tartotta fején, ébenfekete tincsei azonban így is egy-egy erősebb széllökésnél kikandikáltak az anyag alól. 

A fekete lábbeli hangosat cuppant a sárban, mielőtt viselője befordult az egyik ház aljába. Véres ujjai már a kilincsért nyúltak, amikor hirtelen megtorpant. Sötét tekintete megakadt a felvizezett porban heverő, rongyossá gyűrődött pergamenlapon. A papír össze-vissza volt szakadva és az írás már szinte teljesen elmosódott rajta. A fiú azonban tökéletesen ki tudta olvasni a nevet, amely a körözési plakáton szerepelt. Szemei érdektelenül futottak végig a sorokon, majd újra felemelte fejét.

A zár halkat kattant a köpenyes mögött és abban a pillanatban ismét villámlott. A másodpercnyi fény megvilágította a papírfoszlányt, amiről szépen lassan kezdtek leoldódni a fekete betűk.

...Gyilkosság vádjával üldözött személy: Jeon Jeong Guk...

Sziasztok! FUHH, hát ez egy extra hosszú rész lett :D Kezdenek beindulni a dolgok szépen lassan. Ti mit gondoltok, mi fog történni a következő részben :3  Írjátok meg kommentben! Köszönöm szépen, hogy elolvastátok, hogyha tetszett, akkor kérlek dobjatok rá egy csillagot :D Találkozzunk legközelebb is itt!

Shiro~chan