- Mama-mama, és hogyan győzték le a hősök a rosszfiúkat? 

- Jajj, Tae... Ma este már háromszor elmeséltem neked... - sóhajtott fel meleg mosollyal az ajkain a fiatal nő.

- Csak még egyetlen egyszer, nagyon szépen kérlek... Addig nem tudok elaludni! 

- Rendben... Szóval miután utolérték a gonosz rablókat... - hajolt közelebb kisfiához, majd hirtelen ujjaival csiklandozni kezdte a csöppséget, miközben annak puha pocakjába puszilt - Piff-puff! Halálra nevettették őket, amíg ki nem szállt belőlük a kisördög. Olyan jól ellátták a bajukat, mint én most neked!

Taehyung tökéletesen emlékezett édesanyja csilingelő kacagására, ragyogó mosolyára, és csillogó szemeire, miközben újra és újra ugyanazon történeteket mondta el kisfiának. Azokra a páratlanul vidám estékre, amikor a gyermek ágya szélén ülve, együtt vitatták meg, hogyan fog kinézni Tae jövőbeli pisztolya, vagy éppen köpenye.

 Szerette a gyermekkorát, effelől kétsége sem volt. A szülei mindig mindentől megóvták, ami csak megsérthette volna a kisfiú lelkének békéjét. Taehyung hálás volt nekik ezért egy darabig, de valahol mélyen mégis azt kívánta, bárcsak ne tették volna. Hiszen elkerülhetetlen volt az a pillanat, amikor az idilli világról alkotott kép, az éveken keresztül dédelgetett igaznak hitt gondolatok egyszer csak megszűntek létezni. És a fiú védtelenül maradt egy számára új, kegyetlen valóságban. 

Ez a pillanat volt az, amit Taehyung csak úgy emlegetett, a nap, amikor felnőttem...

Pontosan három éve történt az, amitől az akkori gyermek élete gyökeresen megváltozott. Egy átlagos napnak ígérkezett az a nap is. Ahogy máskor, most délelőtt is anyukájával együtt leballagtak a hatalmas piacra, eladni a terményeket. Taehyung feladata szívetmelengető volt, hiszen rá volt bízva édesanyja hosszas órák munkájával kötött sáljainak eladása. Egyszerűen imádott végigsimítani a szemeken, átfuttatni tekintetét a halvány, virágos mintán, amiből első látásra is sugárzott a szeretet és lelkesedés, amelyekkel az asszony készítette őket. Szerette fontosnak érezni magát, ezt pedig az anyukája is nagyon jól tudta. Ez volt az oka annak, hogy a fiúnak mindig különleges munkák jutottak a zöldségek és gyümölcsök árulásával ellentétben. 

Aznap viszont bárcsak ne úgy lett volna... 

Dél felé járhatott az idő, amikor egy köpcös, kövér uraság jelent meg a portékák előtt. Azonban a férfi korántsem a sálakon vagy gyümölcsökön legeltette tekintetét. Apró, sunyi szemei a fiatal fiú vékony testén csüngtek szemérmetlenül. Taehyungra még sosem néztek így korábban, nem ismerte fel időben a kapzsi íriszekben leselkedő veszélyt. Mit sem sejtve, kedves mosollyal az arcán kezdte kérdezgetni vásárlási szándékáról az urat. Azonban a feleletet, amit kapott, nem tudta hová tenni...

- A szép kis arcodat akarom megvenni... 

Ártatlan szemekkel, értetlenül méregette a férfit, miközben háta mögött láthatatlanul megkocogtatta édesanyja hátát. Az asszony, abban a pillanatban, ahogy tündöklő szemeivel fia vásárlójára nézett, felismerte a bajt. Szépséges arcát fagyos rémület torzította el és remegve húzta maga mögé, nála fél fejjel magasabb gyermekét. 

- Szeretném megkérni az urat, hogy fáradjon el, mára bezárunk! - kezdte volna reszkető kezekkel összepakolni a friss zöldségeket, azonban már késő volt. 

A férfi gonoszan elmosolyodva lustán csettintett, aminek hangjára feketébe öltözött szolgák szivárogtak elő a tömegből. Taehyung szeme megakadt a nadrágjuk övén csillogó pisztoly látványán. Még sosem látott igazit... Nem ilyennek képzelte el. Élőben sokkal ijesztőbbnek és veszedelmesebbnek tűnt, nem olyan dolognak, amivel életeket lehetett volna menteni. 

- Borítsátok fel a padot és hozzátok a fiút! - mormogta el a hívatlan vásárló a parancsot. 

Taehyung egyszerűen képtelen volt megérteni, mire kellhet ő ennek a férfinak. Hiszen messziről sütött róla, hogy halvány fogalma sincs a harc fortélyairól és sosem tartott fegyvert a kezében. Mindennek tetejébe vézna volt és nem túl magas. Egy selejt...Ahogy a hadseregnél fogalmaznának.

A feketébe öltözött fegyveres szolgák lassú, könyörtelen léptekkel indultak meg az élelemmel teli asztal felé, hogy egy pillanattal később durva mozdulattal felborítsák azt. Az édesanya halkat sikoltva kapta szája elé kezét, miközben rettegéstől csillogó szemeiből könnycseppek buggyantak elő. 

A gyümölcsök és zöldségek hangos koppanások kíséretében csapódtak a földnek, szerteszét gurulva a porban. A környező pultoknál pillanatok alatt elhalt a nyüzsgés és az emberek aggódó szemekkel pislogtak az anyára és fiára. 

- Fogjátok meg és hozzátok! - emelte fel kövér karját és mutatott Taehyungra az uraság. 

A legközelebb álló zsoldos pedig már fordult is, érzelemmentesen magasodva a fiú édesanyja és maga a fiú fölé. Ahogy lábával közelebb lépett, talpa alatt hangos reccsenéssel repedtek meg a gyümölcsök, levüket szétfröcskölve a földön. 

A fiatal szíve a torkában dobogott, majd mikor az alak fél kézzel a porba taszította anyukáját, rettegve kezdett el hátrálni. De nem volt hova... Térdei megremegtek súlya alatt, sosem érezte magát annyira gyengének, mint abban a pillanatban. 

- Hagyják békén őket! - zengte be egy ismerős ordítás a piacot. 

Taehyung könnyes szemekkel nézett édesapjára, aki erőlködve próbálta hátulról lefogni a parancsát teljesítő szolgát. Vékony karjain kidagadtak az erek a túlerőltetettségtől, fiához hasonló arcán pedig tisztán kivehető volt a halálfélelem, de mégsem engedte el a zsoldost. 

- Ez a te családod lenne? - szólalt meg először a sötét alak. 

Hangja csak úgy csöpögött a gúnytól és kárörvendéstől. Lassú és könnyed mozdulattal kezdte lefejteni magáról Taehyung apjának karjait, majd egy irgalmatlan ütéssel a földre küldte a férfit. 

A fiú egyszerre hallota édesanyja kétségbeesett sikítását, édesapja könyörgését és azt is, ahogy a szolga rutinos mozdulatokkal leakasztja övéről a pisztolyt. A halk kattanás, ahogy a fegyver ki lett biztosítva örökre beleégett az elméjébe. 

Egy pillanat volt az egész... A kegyetlen ujjak meghúzták a ravaszt, a szerkezet pedig fülsértő dörrenéssel sült el. 

A titokzatos hősök pedig... nem voltak ott, hogy megakadályozzák. Nem voltak sehol...

Taehyung feje fájdalmasan pattant vissza valakinek a mellkasáról, megbillentve az elmélázott fiút, aki rögtön utána hangosat puffant az utca porában. 

- Figyelj már a lábad elé, kölyök! 

A sovány fiatal lassan emelte meg fejét, hogy bocsánatot kérjen. Azonban attól a sötét, élettelen tekintettől, amely az íriszeiben lakozott még a felháborodott járókelő is hátrahőkölt. Tétovázva, gyorsan kinyögött egy morcos ,,legközelebb ne forduljon elő"t és amilyen gyorsan csak tudta, nagy ívben kikerülve a fiút tovább sietett.

 Taehyung képes volt az emberek lelkébe látni a puszta pillantásával, ez pedig sokakat megrémisztett. Mindenki fél az ismeretlentől... 

Az eltelt években már megszokta, hogy elmenekülnek előle... Hanyag mozdulatokkal leporolta szakadt, gyűrött ruháját és minden izmát megfeszítve, feltápászkodott a földről. A szokásosnál is gyengébbnek érezte magát, napok óta nem evett. 

Nem azért, mert nem volt éhes... Az volt, nagyon is, csakhogy egyszerűen nem volt mit megenni...

Most is éppen a piacról tartott hazafelé. Már amennyire egy pajta sarkát otthonnak lehetett nevezni... De egészen hozzászokott már, édesanyjától még évekkel ezelőtt elvették a parányi lakásukat. Taehyung nem tehetett semmit... 

Az utcán már égtek az olajlámpák, meleg fénnyel befestve a hűvös estét. A fiú minden egyes lépésnél megborzongott a hidegtől, miközben befordult az utolsó sarkon. Már csak a gondolattól is félt, hogy egyszer eljön a fagy is. El sem tudta képzelni, hogy mi történne velük akkor...

Csontos ujjai erőtlenül nyomták le a pajta ajtajának kilincsét, mire az öreg faszerkezet hangos nyikorgással tárult ki, Taehyung pedig amilyen gyorsan csak tudott, besurrant a résen, próbálva benntartani minél több meleget maguknak. Ahogy letette a lábát, kisebbzett talpát azonnal szúrni kezdte a száraz szalma. Cipőt már hónapok óta nem hordott. Hideg ajkait erősen összeszorította, elfojtva a torkából kitörni kívánó nyögést. Meg kellett emberelnie magát az édesanyja előtt.

- Tae...

Sziasztok! Na, mit szóltok milyen menő valamit alkottam nektek karácsonyra? :D Remélem ezt is sokan szívesen fogjátok olvasni :D Tudom, tudom... a cím VKookot ígér, DE az is lesz hamarosan... Ez csak egy laza kis bevezetés XD Hogyha elnyerte a tetszésedet, akkor kérlek nyomj rá egy csillagot, hogy a többiek is megtudják, nem hiába dolgozom órákat ezzel :D (ÉS kommentet is kérek karácsonyra)

Találkozzunk a folytatásban,

Shiro~chan