------ ~ ------

Leírás: Szintén régi cikk, több helyen finomításra szorulna, de régen szerettétek, szóval megmaradt :) Az E/1 nézőpont kritikájával kapcsolatban szeretném még egyszer hangsúlyozni, hogy a SAJÁT KARAKTER KÖZPONTÚ FANFICEK függvényében értelmezendő a kritikám; nem azt akartam mondani, hogy az E/1 általában rossz.

------ ~ ------

HOGYAN NYÍRD KI A MARY SUE-DAT 10 LÖVÉSSEL?

II. RÉSZ

Mint ígértem, a következő 5 pont inkább írástechnikai jellegű lesz.

6: Tulajdonságok és képességek

Mindannyian ismerünk különböző típuskaraktereket, vagy ha úgy tetszik, karakterkliséket (pl. az erős, független nőét, az odaadó házastársét vagy a zárkózott, sebezhetőségét arroganciával leplezni próbáló férfiét, hogy csak hármat említsek). Az ezekhez hasonló szerepek – kombinálva, kiforgatva, egymással szembe állítva vagy akár érintetlenül hagyva -, hasznos segítséget jelentenek a mellékszereplőid alakjának megformálásához, de a főhősöd kidolgozásakor nem tanácsos hozzájuk nyúlni.

És hogy miért?

Egyszerűen azért, mert ha egy kész szerepet adsz a karakternek, azzal nem csak azt határozod meg, hogyan fog beszélni és cselekedni, hanem bizonyos mértékig azt is, hogy mi történhet vele. Láttál már olyan erős, független női főszereplőt, aki nem találta meg az Igaz Szerelmet a történet végére (vagy nem Halt Hősi Halált, ha már itt tartunk?) Olyan odaadó házastársat, akiről nem derült ki valami sötét titok? Olyan arrogáns alfahímet, aki nem puhult meg? Hacsak nem egy Tarantino-filmben vagyunk, aligha...

Ha a főszereplőd karaktere egy klisére épül, az olvasóid arra számítanak, hogy a cselekmény is ugyanezt a klisét fogja valamilyen módon feldolgozni. Ha követed a klisét, azért lesz kiszámítható a karaktered íve; ha következetesen ellentmondasz neki, akkor meg azért. Ha pedig néhány esetben követed a klisé által kijelölt utat, majd néhányszor letérsz róla, a történeted egyszerűen élvezhetetlen lesz (erről a 9. pontban lesz még bővebben szó). Nincs középút!

A főhősöd akkor lesz szerethető, emberi és hihető, ha a története motivációalapú, tehát valamilyen változásra épül, ami a személyiségében és/vagy a világnézetében következik be. Nem lehet eleve „kész" karakter, kiforrott és végleges. Kell, hogy legyen hová változnia! Ami pedig magukat a tulajdonságokat illeti: a sok-sok sziporkázó melléknév helyett (szép/okos/kedves/bunkó), inkább azon gondolkodj, van-e kedvenc öltözéke. Mi a kedvenc étele? Itala? Mik az idegesítő szokásai – rágja a körmét? A taxiülések huzatába nyomkodja a rágóját? Minden reggel odainteget a sarki gyrososnak? Mi a „szuperképessége"? (EGY dologban lehet feddhetetlenül tökéletes, különben már abba is hagytam az olvasást).

Legyenek 'jó dolgai' és 'rossz dolgai'. Irracionális félelmei. Dolgok, amik felidegesítik. Szavajárása. Múltbéli botlásai. Szakmai sikerei. Sötét titkai és ártatlan vágyai, vagy fordítva... ezeken gondolkodj, ne azon, hogy hogyan ragyogtak halványlila íriszei a vérvörös tűzfényben! (Valahányszor ilyet olvasok valahol, úgy érzem, rá kell gyújtsak).

Lucy Dawlish kezdeti gyomorforgató tökéletességén kétfajta karakterábrázolás tanulmányozása segített túllépnem: az egyik George R. R. Martiné, a másik a Looney Tunes-é. Utóbbi talán megérdemel némi kifejtést, mielőtt mindenki hülyének néz...

A rajzfilmekben megjelenő attribútumok által keltett hatás (pl. a karakterek mindig ugyanazt a ruhát viselik, jellegzetes tárgyaik, mondataik vagy mozdulataik vannak), a HP ficeimben is jelen van. Ilyen elemek például Phineas Nigellus és a Chevrolet Impala; Lucy karakterének pedig állandó kísérője az alkohol és a cigarettafüst. Szinte érzed a szádban, amikor megjelenik – nem azért, hogy ezredszerre is megmutassam, hogy ő egy kemény csaj, hanem hogy megelevenedjen a sorok között.

Tehát tulajdonképpen a külső megjelenés/felszíni viselkedés kliséje segít életre kelteni a karaktert, a belső motivációk, karakterfejlődés végiggondolása pedig mélységet ad neki.

7: Character agency

A lefordíthatatlan, angol nyelvű kifejezés kb. az adott karakter döntéshozó képességére utal. A character agency tulajdonképpen egy skála, aminek egyik végpontja az „aktív", a másik pedig a „passzív".

Egy aktív karakter maga hozza meg a saját döntéseit: lehetőségeihez mérten irányítja a sorsát, nem fogadja el a külső körülmények által rákényszerített feltételeket. Egy passzív karakter cselekedeteit viszont olyan külső tényezők irányítják, amelyekre nincs ráhatása, ő pedig elfogadja a helyzetét, és igyekszik megfelelni környezete elvárásainak.

Az olvasóid akkor fogják élvezni a történetedet, ha a főhősöd minél aktívabb. Ez nem azt jelenti, hogy nem kerülhet szorult helyzetbe, vagy hogy kivétel nélkül MINDEN döntését ő maga fogja meghozni; sokkal inkább azt, hogy az éppen adott mozgásterében mindent megtesz, hogy a saját íze szerint alakítsa az eseményeket. A motivációja lehet önző vagy önzetlen, lehetnek hátsó szándékai, hozhat rossz döntéseket; annyi a lényeg, hogy a főhősöd akkor jó, ha lehetőségeihez mérten a saját sorsának kovácsa AKAR lenni.

Ha a főhősöd passzív, ő lesz a tipikus „damsel in distress": az a karakter, akit valaki mindig megment a semmiből, aki látszólag indokolatlanul MEGINT az események sűrűjében találja magát, pedig nem is akar ott lenni. A hallgatag hős, aki a háta közepére kívánja az egész kalandot, valamiért mégis mindenki meg van róla győződve, hogy csakis ő mentheti meg a világot.

És legyünk őszinték, kit érdekel egy ilyen főhős...?

8: Lány? Biztos? Muszáj...?

Óvatosan és félve kóstolok bele ebbe a témába, mert manapság... hát, fogalmazzunk úgy, hogy a mi kis világunk szólásszabadsága volt már jobb helyzetben is. Szóval, az a nagy harci helyzet, hogy a nők különböznek a férfiaktól. Bizonyám. (Akkor is, ha a nemi identitásuk, vagy a szexualitásuk eltér a standardtól, de ebbe most nem mennék bele...)

Tehát maradjunk annyiban, hogy az átlag nők és férfiak bizonyos, jól feltérképezhető általánosítások mentén különböző fizikummal, agyműködéssel és érzelemvilággal rendelkeznek. Másban jók, mások a reakcióik, a fájdalomtűrésük, a gondolkodásuk. A Mary Sue típusú, *női* főszereplők esetében ezzel szemben két alapvető esetet különböztethetünk meg:

a) a főszereplő sarkított, döntésképtelen rongybabaként jelenik meg (ld. minden fanfic, ahol a Szexi Főhősnő összejön A Titokzatos Férfikarakterrel Aki Után Már A Filmplakáton Is Csorgattad A Nyálad).

vagy

b) a főszereplő gyakorlatilag egy női testbe bújtatott férfi (ld. minden fanfic, ahol a Független És Kigyúrt Főhősnő megmutatja, hogy Rá Nem Érvényesek A Maradi Társadalom Elvárásai És Az Igazságtalan Sztereotípiák).

Mindkettőtől kivagyok. Manapság divat női főszereplőkkel dolgozni, ami rendben is van – sok lehetőséget rejt -, de ha ezt az utat választod, nem árt komolyan venned a feladatot.

Egy női főhős legyen nőies. Egy nő márpedig – nagy általánosságban – jó megfigyelő, érzékeny (és/vagy érzelmileg manipulatív), mérsékelten őszinte, érdekli mások véleménye, tud makacs lenni, jó érvelő, ugyanakkor hajlamos rá, hogy az érzelmei vezéreljék; száz dolgot képes csinálni egyszerre, és még folytathatnám. Ezek a jellegzetességek természetesen nem igazak minden nőre, de szerintem legalább kettő azért általában mindenkiben megvan közülük. És hogy mi a közös ezekben a tulajdonságokban? Mindegyik a komplex, ellentmondásos személyiségek sajátja.

És hogy mire akarok ezzel kilyukadni? Azzal, hogy a fikció világában egy jó női főszereplőnek sokkal árnyaltabbnak kell lennie az átlag férfi főszereplőnél; egyszerűen azért, mert a női jellem és jelenlét megjelenítésére szerintem ez (a komplexitás, az ellentmondásosság) a legalkalmasabb, legkönnyebben alkalmazható metafora.

Lucy Dawlish nőiességét általában úgy próbálom kihangsúlyozni, hogy folyamatos (felesleges) kompenzálásra kényszerítem. Lucy számos hiányossága ellenére tehetséges boszorkány, bőven van olyan jó, mint az átlag varázsló. Mégis próbál úgy élni, mint egy sikeres férfi (pontosabban: amilyennek ő a sikeres férfiakat képzeli): független, szingli, drága autója van, keményen iszik, dohányzik és kártyázik; zsarolási ügyekbe keveredik, és még sorolhatnám... de ez az életmód nem teszi boldoggá, nem ez az, amire valójában vágyik. A saját nőiségét gyakran akadályként éli meg, a valóságban viszont csomó dolog pont azért sikerül neki könnyebben, mert nő. Egy idő után ráébred majd erre.

9: Törj a lényegre!

Mindenki szereti a jól felépített történeteket, a működő formulákat; és senki sem szereti a kettétört íveket, a csalódásokat, a be nem váltott ígéreteket. Ha regényt írsz, tanulmányozd a klasszikus történetmesélési struktúrákat; gondolkodj el rajta, melyik illik a leginkább a főszereplődhöz, és a történethez, amit el akarsz mesélni. Az összefüggés talán nem egyértelmű, de a főszereplőd kidolgozásában igenis sokat segít, ha előre tudod, mennyi ideje lesz az olvasónak megismerni őt. Száz oldal? Ezer oldal? Egy egész sorozat? [Lábjegyzet: a történetívekről lehet, hogy egyszer külön írok majd].

Nekem személy szerint nagyon jellemző hibám, hogy beleszeretek egy-egy karakterpárosba, élvezem a dialógusaikat, a közös kalandjaikat... és emiatt aránytalanul elnyújtom a róluk szóló történetrészeket, a fontosabb szálak pedig háttérbe szorulnak. Vagy nem akarom, hogy egy történet véget érjen, és csak nyújtom tovább, mint a rétestésztát... és ez bizony a főszereplőknek sem jó, mert fókuszukat vesztik. [A fejezetek/nagyobb szövegegységek felépítéséről megint csak tudnék külön írni...]

10: Nézőpont

Őszinteségi rohamom van, muszáj kimondanom: térden állva esedezem, NE ÍRJ E/1-BEN!!!

És hogy miért? Mert NEHÉZ. Iszonyú nehéz úgy megírni E/1-ben egy szöveget, hogy az ne úgy hangozzon, mint egy unatkozó iskoláslány valamelyik naplószemelvénye. Rengeteg gyakorlás kell hozzá, és/vagy született tehetség. Pont. Ezt megint csak nem azért mondom, hogy bárkinek elvegyem a kedvét az írástól, hanem azért, mert ez egy szubjektív lista, és a dolog úgy áll, hogy ha meglátom, hogy E/1-ben írsz, 98%-os valószínűséggel már ki is ikszeltem a történeted...

...viszont nem lenne igazságos, ha az őszinteségi rohamom nem terjedne ki arra a tényre, hogy Lucy Dawlish történetének több verziója is E/1-ben, napló- vagy levélformátumban íródott, és pontosan olyan gáz volt, amilyennek ezt olvasva elképzeled. Igaz, az egyik naplóformátum egészen sokáig eljutott (kísérleteztem, hetekig farigcsáltam a szövegeket), és aki elég szemfüles, ma is megtalálhatja a neten. Két okból hagytam abba: (1) mert közben elkezdtem magyarul újraírni az egész sorozatot, és rengeteg helyen változott a cselekmény, és (2) mert egyáltalán nem voltam vele elégedett. Felmértem, hogy ennél jobban nem tudom megírni, ahogy viszont képes voltam megírni, az nem elég jó.

„Lucy Dawlish naplója" egy olyan projekt, ami mindig is elképesztően fontos lesz nekem, és rengeteget hozzátett a fejlődésemhez, de be kellett látnom, hogy nem működik, és ennek megfelelően vérző szívvel bár, de el kellett engednem.

Hát, ez lett volna a Mary Sue-d koponyájába ereszthető 10 lövés. Köszi mindenkinek, aki velem tartott😊 jó írást!