------ ~ ------

Leírás: Szintén régi cikk, több helyen finomításra szorulna, de régen szerettétek, szóval megmaradt :) Az E/1 nézőpont kritikájával kapcsolatban szeretném még egyszer hangsúlyozni, hogy a SAJÁT KARAKTER KÖZPONTÚ FANFICEK függvényében értelmezendő a kritikám; nem azt akartam mondani, hogy az E/1 általában rossz.

------ ~ ------

HOGYAN NYÍRD KI A MARY SUE-DAT 10 LÖVÉSSEL?

I. RÉSZ

Ez a bejegyzés több olyan témát is felvet, amiről később szívesen írnék hosszabban is: ilyen a karakterek hatóköre, a főszereplők, az erős női karakterek vagy éppen a motivációk. Egyelőre viszont csak néhány tippet szeretnék adni ahhoz, hogy ha olvasni kezdem a saját karakter-központú fanficedet, ne nyomjam meg egy bekezdés után a piros X-et.

...de mi is az a Mary Sue?

A mára irodalmi szlengnek mondható kifejezést azokra az (általában női) főszereplőkre használjuk, akik az unásig tökéletesek, soha nem hibáznak, soha semmilyen rossz döntést nem hoznak, és mindenki imádja őket. Vagy egy másik változat szerint: képességeikben tökéletesek, de végtelenül arrogánsak; ennek ellenére mindenki imádja őket (és természetesen össze is jönnek azzal a karakterrel, aki az írónak éppen tetszik). A Mary Sue egydimenziós, kiszámítható, és a megjelenése leginkább arra ösztönöz, hogy unalmamban megint kilopózzam azért a fránya whiskeysüvegért.

Mindezt nem azért mondom ki ilyen nyíltan, hogy bárkinek elvegyem a kedvét az írástól. Az első próbálkozásaink sosem tökéletesek, az enyémek sem voltak azok. Lucy Dawlish karakterének kezdeti változatai például az összes lehetséges szinten beleestek a Mary Sue kategóriába, és csupán évek munkájával (valamint több füzetnyi kézirat sutba hajításával) sikerült továbbfejlesztenem a személyiségét. Épp ezért úgy gondolom, őszintébb és igazságosabb megoldás, ha vele - ezáltal múltbéli önmagammal, mint íróval - példálózom, nem pedig másokra mutogatok, hogy "nézzétek, ő milyen szarul csinálja!" - mert valljuk be, Mary Sue-ból aztán van bőven a Wattpadon.

És valljuk be, sokáig én is szarul csináltam.

A 10-es listám első 5 pontjában alapvető dolgokról lesz szó; a következő 5 pont pedig inkább írástechnikai jellegű lesz.

Szóval, hogyan nyírd ki a Mary Sue-dat 10 lövéssel?

1: Nomen est omen

Amikor nevet adsz a főszereplőnek, gondold át a választásod! Ha külön jelentést nem is hordoz a név, legalább kutass egy kicsit: olyat válassz, ami beleillik az adott univerzumba. Középfölde szívében ugyan ne hívják már a hamvas orcájú tündekirálylányt Aurora Silverlightnak, mert sikítófrászt kapok. (Lábjegyzet: elnézést kérek az összes potenciális Aurora Silverlight kitalálóitól, hasraütésszerűen írtam le a nevét).

2: Származási kérdések

Sok fanfic író választja azt a megoldást, hogy a főszereplőjét egy ismert/népszerű karakter, pl. Harry Potter vagy valamelyik Tekergő (iker)testvérévé teszi. A dolog logikáját értem: villámgyorsan elhelyezed vele őt az adott világban, és a rokonává választott karaktert kedvelő olvasókat is bevonzod vele... Ugyanakkor az Arany Trió nem véletlenül volt TRIÓ, a Tekergők pedig négyen voltak teljesek. A Black-háznak meg már annyi eltitkolt örököse van, hogy tőlük származhatna fél Európa.

Elsősorban az a baj ezzel az ötlettel, hogy elcsépelt. Millióan megírták már, iszonyú nehéz vele bármi olyat letenni az asztalra, ami egyedi, és tényleg felcsigázza az olvasót. Csak akkor érdemes megpróbálkoznod vele, ha valami nagyon izgalmas cselekményötleted van, vagy mestere vagy a karakteralkotásnak.

(Ez kivételesen egy olyan dolog, amit mindig is jól csináltam. Lucy Dawlish családneve az első változatokban Granger lett, de nem Hermione, hanem Hector Dagworth-Granger, a Lumpsluck által említett híres bájitalfőző rokona volt. Később azért változtattam Dawlish-ra, mert megtetszett John Dawlish karaktere, és a történetszál, amit kitaláltam kettejükhöz. Az én érdemem azonban kb ennyi: Lucy származásának és családi kapcsolatainak - szerintem kb egyedülálló módon - az ad mélységet, hogy anyai ágról az egyik legjobb barátnőm, Hirfael történeteiben részletesen kidolgozott Corbitt család leszármazottja. A Corbittok pedig úgy lettek kitalálva, hogy csont nélkül beleilljenek a varázsvilágba).

3: Tudja, hol a helye!

Nincs annál bosszantóbb, mint amikor egy fanfiction főszereplője egyszerűen MINDENKIT ismer. Bejárása van Cornelius Caramel privát irodájába, hétvégente Tony Starkkal dobálja a nyilakat Amerika Kapitány arcképére, de néha azért Yoda mesterhez is beugrik egy teára. NEM! Még egy adott világ határain belül sem szerencsés, ha a karaktered már a történet kezdetén annyira fontos és befolyásos személy, hogy a fél világ körülötte ugrál. Megismerkedhet fontos emberekkel, hozhat sokakra kiható döntéseket, de ki kell érdemelnie erre a jogot. Meg kell teremtenie rá a lehetőséget - és íróként a TE dolgod, hogy megmutasd az olvasónak, hogyan jut el erre a szintre a karaktered. Ha belegondolsz, a Bölcsek köve elején maga Harry Potter sem tud semmit a varázsvilágról és befolyásos ismerősei sincsenek, pedig ő aztán az abszolút Kiválasztott és Főszereplő Ikon.

A Sequestrum-hadművelet sorozat első változataiban ez egy nagyon, NAGYON súlyos probléma volt, úgyhogy a végleges verzióban ezzel nem spóroltam. A teljes első rész (A 711-es széf), bár kalandos cselekménye van, a célját tekintve egyetlen hosszú expozíció: elhelyezi Lucy-t a varázsvilágban, bemutatja őt, mint karaktert, és megalapozza a Remusszal való, egész cselekményen átívelő barátságát. Rengeteget variáltam, hogy mi maradjon ki belőle és mi kerüljön bele (sajnos több Lucy&Remus fejezet is áldozatul esett a mentális szikémnek), a tempóját pedig néhol gyorsítottam, néhol lassítottam az eredeti tervekhez képest. A tapasztalataim szerint megérte a belefektetett energiát, mert az egyszeri olvasó általában ugyanolyan fontos karakternek érzi Lucy-t, mint a canon társait, és ugyanannyira érdekli őt a sorsa.

4: Motiváció

A karaktered Önzetlenül Jó és Voldemort Bukásán Munkálkodik? Szuper, csak dögunalmas. Olyan nincs, hogy valakinek kizárólag a nagyobb jó lebeg a szeme előtt: kell, hogy legyen valami személyes cél, ami motiválja... és itt külön szeretnék kitérni a bosszú alapú cselekmények veszélyeire. Ez egy olyan dolog, amibe belecsúsztam: Lucy elsődleges motivációja kezdetben az volt, hogy meg akarta bosszulni az édesanyja halálát (akivel halálfalók végeztek). Ami elsőre talán jól is hangzik, de... ez 10 éves korában történt. Az, hogy 23/24 évesen még mindig csak ezen kattogjon az agya (ráadásul úgy, hogy a történet kezdetén Voldemort nincs sehol, a tettesek pedig az Azkabanban vannak), az nem természetes, nem emberi. A bosszú egy nagyon csalóka téma, és elképesztően nehéz vele bánni - ha belegondolok, az általam istenített Monte Cristo grófja maga is egy hatalmas Gary Stu, ahhoz bizony Dumas-nak kell lenni, hogy ez ne tűnjön fel olvasás közben.

A végleges, publikus történetben Lucy Dawlish kezdeti motivációja egyszerű: gyorsan - és lehetőleg adómentesen - meg akar gazdagodni, mert ettől remél függetlenséget, a szabad választások lehetőségét az életében. Aztán ahogy a cselekmény megy előre, rájön, hogy amit korábban akart, az nem is feltétlenül olyan jó. Ezáltal a motivációja átalakul. A "nagyobb jó" szintjét viszont csupán a sorozat negyedik, befejező részére éri majd el: addigra fogom kellően megalapozottnak érezni a karaktert ahhoz, hogy igazán fontos, másokra is kiható döntéseket hozhasson.

FONTOS: Az, hogy a karaktered motivációi apró, személyes dolgok, nem jelenti egyben azt is, hogy le kell mondanod az eposzi magasságokról és mélységekről! De erről majd később.

5: Show, don't tell!

A főszereplőnkről legtöbbször pontos kép él bennünk, és ez így is van jól. TILOS azonban olyan éles, részletes személyleírást adni róla, mint bármelyik másik új karakterrel tennénk, aki felbukkan a narrációban. Az olvasó ugyanis hozzá kerül a legközelebb; akihez pedig közel vagy, azt akaratlanul is elképzeled MAGADTÓL, MAGADNAK. Puzzle-ként, sok kis mikrobenyomásból rakod magadnak össze az alakját. Azt természetesen meg lehet jegyezni egy-egy félmondatban, hogy a karakter fekete hajú, vagy szőke; szép, duci, magas, ösztövér és egyebek; de az azúrkék íriszeket és alabástromfehér mellkast inkább hagyjuk ki a buliból.

Az érzések, benyomások terén valami hasonló a feladat: a karaktered mozgása, gesztusai, hanghordozása sokat elárulnak, nem kell mindig szó szerint leírnod, hogy érzi magát. A metaforák szintén segítségedre lehetnek az érzések kifejezésében. Ha leírod, hogy Mary Sue szomorú, az olvasód nem fogja átérezni, csupán kész infóként fogadja be az agya. Ha azonban azt írod le, mi történik Mary Sue-val azáltal, hogy szomorú (kissé megrogy a válla/ elfordul/ elmélyülnek a két szeme között a ráncok/ elcsuklik a hangja), akkor egyúttal az olvasódban is felkelted azt az érzést, amit Mary Sue éppen érez.

Ami engem illet, a karakterek tulajdonságait sem szoktam megnevezni. Sirius nem "lobbanékony", hanem felelőtlen, meggondolatlan és helyenként ön-és közveszélyes dolgokat TESZ. Lucy nem "makacs", hanem fejezeteken keresztül kitart a nyilvánvalóan rossz döntései mellett, és sorban szenvedi el ezek következményeit. Soha nem mondom egy szóval sem, mégis mindenki tudja, hogy egyikük lobbanékony, a másikuk makacs. Ezzel valahogy sosem volt problémám - és a jellemzés tipikusan egy olyan dolog, amit sok-sok olvasással, más írók figyelésével meg lehet tanulni.