Kismillió cikk létezik arról, hogyan kell jó párbeszédet írni, a Barbie-film méltán híres feminista monológja pedig alighanem ezekből inspirálódott:

★ A párbeszéded hangozzon természetesen, de azért annyira mégse.

★ A karakterek használjanak tapinhatóan élethű beszélt nyelvet, kivéve akkor, amikor mégse, mert az hogy néz már ki nyomtatásban...!

★ A karakterek indokolt esetben káromkodhatnak, de Jézus az egekben, azért ANNYIRA ne!

★ Ne használj szép, de életszerűtlen körmondatokat... de azért tulajdonképpen ITT meg ITT inkább mégis, mert ez majd emeli a szöveg esztétikai értékét.

★ A párbeszéd vigye előre a cselekményt, kivéve, amikor nem, mert mit tudom én!

A valóságban – szerintem – mindez ennél sokkal egyszerűbb. A párbeszéd egy információközlési technika, és mint olyan, tanulható. Ha úgy érzed, hogy neked nem megy, az azért van, mert

a) túlságosan az információközlésre koncentrálsz, ezért elfelejted, hogy valójában élő emberek beszélgetnek egymással a szövegedben; vagy

b) éppen ellenkezőleg: a „valóságot" próbálod görcsösen imitálni, és ezzel távolabb sodródsz a jól megírt párbeszédektől, mint hinnéd.

De akkor milyen is egy jól megírt párbeszéd?

A stílusa, regisztere stb. változhat, ahhoz azonban, hogy szövegenként változó feladatát betöltse, alapvetően három dolog kell:

★ Mondjon valamit azokról a karakterekről, akik éppen beszélgetnek.

★ Vigye előre a cselekményt, valakinek a karakterfejlődését, az atmoszférateremtést, vagy a szöveg/ mű valamely egyéb elemét.

★ És a legfontosabb: NE legyen olyan, mint az élő beszéd!

Igen, jól olvastad. Klasszikus prózai szövegekben a párbeszédek nem teljesen reálisak, és ez nem véletlen: a valósághoz való hűségnek egy olyan illúzióját teremtik meg, ami egy prózai szövegben valóságosnak hathat. Nem tarkítják őket szóismétlések, ööö-zések, feleslegesen körülményes megfogalmazások és izék; ha pedig mégis megjelennek bennük ezek az elemek, akkor nem puszta emberi hibák lecsapódásai, hanem rendelkeznek valamilyen jelentéstartalommal. Eszközökként szolgálnak, valami olyat jeleznek az éppen megszólaló karakterrel kapcsolatban, amit egy való életben lezajlott párbeszédben valószínűleg nem vennél észre; és amire a narráció általában ráerősít.

Megpróbálom megmutatni, hogy mire gondolok, egy A koboldok aranyából vett szövegrészleten keresztül:

„– A bolond öregember! – szaladt ki Dudley száján.

– Pontos leírás. Találkoztál vele?

– Tavaly nyáron eljött... [1] Harryért – felelte akadozva Dudley. A pillanat emlékétől megborzongott. – Dühös volt a szüleimre, meg rám is. Mert igazságtalanok voltunk Harryvel. – Nyelt egyet. – Tényleg azok voltunk. Azt hiszem. Harry megmentette az életem azoktól a demens... demi... azoktól az izéktől... [2]

– Dementoroktól – bólintott Lucy.

– Ja, azoktól. Utána próbáltam beszélni vele, de elkerült. Gondolom, v... varázslattal[3]. Aztán főztem neki egy teát, és bekopogtam, de nem nyitott ajtót.

A boszorkány felvonta a szemöldökét, de nem kezdett gúnyolódni vele, amit Dudley nagyra értékelt.

– ...szóval a bolond öregember fogta magát, és eljött Harryért. Azt mondta a szüleimnek, hogy elrontottak engem. Nem tudom, mert... mindegy, nem fontos! – Dudley olyan kicsire húzta össze magát, amennyire csak tudta. – Sokat gondolkodtam mostanában a szüleimen. Pont úgy utálnak titeket, mint az a Sötét Nagyúr minket. Nem is szabad előttük beszélni rólatok. Pedig anya nővére, Lily... azt hiszem, hogy ő...

– Boszorkány volt – bólintott Lucy.

– ...szóval, Harry meg ezért varázsló. Elég szar lehetett neki így – lendült bele Dudley. – Korábban sosem vettem észre. Nem gondolkodtam rajta. Anya és Apa szerint Harry javíthatatlan, és semmirekellő, de amikor jöttek azok a demizék, [4] nem hagyott ott. Pedig el... elfuthatott volna. – Dudley összeszorította a száját. – Sokkal gyorsabban fut, mint én. Mégis maradt, és elkergette őket. Pedig kiszívhatták volna a lelkemet a számon keresztül, vagy mi. Én azt hittem, Harry utál engem, és örülne, ha kiszívnák a lelkemet a számon keresztül!"

Vegyük sorra a szövegből kiemelt hibák jelentésértékeit:

[1]

A szöveg szintjén: Dudley megáll egy pillanatra a beszédben.

A jelentés szintjén: Dudley számára ez egy fontos emlék, nehéz beszélnie róla, és hirtelen nem tudja, hogyan is fogalmazza meg, miért jött el Dumbledore. Inkább azért, hogy leteremtse a szüleit? (Hiszen máshol is találkozhatott volna Harryvel). Vagy tényleg érte jött el, és a szüleit csak azért teremtette le, mert éppen ott voltak?

[2]

A szöveg szintjén: Dudley nem tudja kimondani/elfelejtette a dementorok nevét.

A jelentés szintjén: Mugliként Dudley számára teljesen idegen és érthetetlen a varázslények világa. Dementorokról korábban sosem hallott, alig tűnnek valóságosnak számára ezek a lények, és retteg is tőlük. Mégis megpróbálja kimondani a nevüket, csak jobb híján hivatkozik rájuk „izéként": ezzel előrevetíti, hogy egy kicsit már nyit a varázsvilág felé.

[3]

A szöveg szintjén: Dudley megakad a „varázslat" szó elején.

A jelentés szintjén: Dudley fél a mágiától. A HP-könyvsorozat olvasói tudják, hogy korábban még kimondani is képtelen volt ezt a szót: varázslás helyett csak úgy hivatkozott rá rémülten, hogy Harry „azt csinálja". Az, hogy most ha félve is, de végre kimondja a szót, határozott karakterfejlődés jele.

[4]

A szöveg szintjén: Dudley ismét nem tudja kimondani a dementorok nevét.

A jelentés szintjén: A „demizék" már egyfajta kompromisszumos lépésként értelmezhető azon az úton, hogy Dudley végül majd képes legyen kimondani a dementorok nevét anélkül, hogy szégyellné ezt, vagy ostobaságnak tartaná. Egyúttal azonban azt is megmutatja, hogy jellemfejlődése ezen pontján erre még nem hajlandó.

Összefoglalva tehát, mi történt a párbeszédben?

★ Megtudtunk több dolgot is Dudleyról a megszólalásai alapján (a lábjegyzetekben kiemelt elemek jelentését a szöveg inkább feltételesen sejtetni akarja, mint nyíltan kimondani). Ez a részlet elsősorban róla szól, Lucy itt csupán viszonyítási pont; a párbeszédnek az a része, ahol ő van fókuszban, most nem került ide.

★ A párbeszéd megteremtette ugyan az élethűség illúzióját a közbeékelt hibákkal, megtorpanásokkal, ismétlésekkel, összességében azonban mégis sokkal inkább folyószöveg benyomását kelti, mint ha ugyanezek a megszólalások a valóságban hangzottak volna el.

Mindez azonban nem azt jelenti, hogy a korábban felsorolt jelentésértékek hiányoznának a való életben lezajló párbeszédekből. Éppen ellenkezőleg! Az élőbeszédben is előfordulnak körülményes mondatok, ködösítés, elhallgatás, hazugság, metakommunikáció, manipuláció, kompenzáció, terelés, szarkazmus, vagy éppen irónia. Gyakran észre is veszed ezeknek a nyomait a beszélgetőpartnereden, vagy éppen te magad alkalmazod őket: és az emberi kommunikáció ezen íratlan szabályai fiktív párbeszédekben is hasonlóan fognak lecsapódni, azzal a különbséggel, hogy íróként nem szereplője vagy a dialógusnak, hanem kívülről, objektíven érdemes rátekintened ahhoz, hogy a teljes beszélgetés végül elérje a célját.

Hogy az olvasó mennyire gabalyodik bele a dialógus mögött rejlő érdekek hálójába, azt is a te dolgod eldönteni: a történet stílusától, cselekményétől vagy éppen zsánerétől függően egyformán izgalmas megoldás lehet az is, ha távoli, objektív nézőpontból lát rá az interakcióba lépő karakterekre, de az is, ha valamelyikük szemszögéből, vagy hozzá közeli E/3-as nézőpontból kíséri figyelemmel a párbeszédet, így jelentősen több háttérinformációhoz jutva a fókuszban lévő karakterről, mint a beszélgetés többi résztvevőjéről.

Bármiről is van benne szó, a párbeszédnek mindig lesz:

★ Felszíne: maguk a mondatok, és azok elsődleges jelentése.

★ Szándékolt jelentése: az, amit a karakter mondani akar a megszólalásával.

★ Kommunikált jelentése: az, amit a beszélgetőpartner (vagy partnerek) megértenek egy karakter adott megszólalásából (ez lehet több, de kevesebb is, mint amit a karakter mondani akar).

★ Implikált jelentése: az, amit a karakter a felszínen elhallgat, a jelentéstartalma valamilyen formában mégis eljut az olvasó számára (vagy a narrációból, vagy a korábbi cselekmény ismeretéből, vagy a többi karakter reakcióiból, stb.)

★ Kontextusból adódó jelentése: az, ahogy a párbeszédnek helyet adó szituáció, korszak stb. módosítja az egyes mondatok alapvető jelentését. Például a „feminizmus" szó nagyon mást jelent 1960-ban, mint 2024-ben, a „bizalmas hangvétel" pedig nagyon mást jelent két barát között, mint két olyan karakter között, akik éppen akkor találkoznak először.

★ Reprezentatív jelentése: az, amit az adott párbeszéd az egész regény kontextusában jelent vagy képvisel (pl. drámai összeveszés, reveal, a főhős vívódása, stb).

Ezeket a jelentéseket természetesen nem életszerű mindvégig észben tartanod, miközben írsz, sokkal inkább szerkesztéskor jelenthet segítséget, ha így gondolkodsz. Előfordulhat például, hogy esztétikusabbnak tűnik a szöveged, ha valamit a bétád javaslata alapján kiveszel belőle, valamelyik jelentést azonban torzítaná ez a döntés. Ilyenkor, ha meg tudod fogalmazni, miért van szükség az adott szófordulatra/ mondatra/ stb. lehet, hogy közös erővel még jobban el tudjátok találni, hogyan is fejezhetné ki az adott megszólalás a neki szánt jelentést.

Plusz tipp: ne feledkezz meg róla, hogy nem csak a szavaknak, de a csendnek és a metakommunikációnak is nagy szerepe van a párbeszédekben. Mozdulatokkal, gesztusokkal is kifejezheted a karaktered szavai mögött rejlő többletjelentéseket, egy-egy hiátus pedig szintén többet mondhat minden szónál, hogy ezzel a csokoládéreklámokba illő klisével éljek.

A narráció segítségével pedig szintén könnyűszerrel teremthetsz disszonáns, ellentétes, gúnyos, stb hatást, különösen, ha a megbízhatatlan narrátorral dolgozol. Ebben az esetben a szöveged felszíne X dolgot fogja kifejezni, a mögötte rejlő Y jelentést pedig az azt körülvevő narráció hozza majd be.

De mi a helyzet, ha nem két karakter beszélget egymással, hanem egy egész csapat?

Azt hiszem, sokan egyetértetek velem, ha azt mondom, ez az egyik legnagyobb feladat, amit büntetésül magadra róhatsz. Egy sok karaktert felvonultató, hosszú párbeszédben sokszor még az is esetlenül hangzik, ha mindig leírod, ki beszél: kénytelen vagy a karakterek jellegzetes beszédstílusára, szavajárására hagyatkozni, ha van nekik ilyen, és még így is félő, hogy a sok szereplő közül valaki háttérbe szorul, vagy elfelejted végigvinni a gondolatmenetét.

Íme néhány általános gondolat, ami mankóként szolgálhat:

A legtöbb sokszereplős dialóguson belül meghatározott szerepek vannak: a mediátoré, a kritikusé, a gondolkodóé, a tettrekész karakteré, stb. Ezek a szerepek változhatnak, de ha valaki „oldalt vált", az mindig egy hangsúlyos, jelentős pillanat, hiszen a valóságban sem jellemző, hogy egyetlen párbeszéd leforgása alatt megváltozzon a véleményünk valamivel kapcsolatban.

Egy kétszereplős vita gyakran domináns és „vesztes" félre oszlik, az egyformán domináns vagy konfliktuskerülő karakterek leggyakrabban kerülik az egymással való „ütközést".

A hosszú, sokszereplős párbeszédeknek legtöbbször van egy fő iránya, vagy ha úgy tetszik, sodrása, ami lehet például:

★ Lineáris: egy adott kezdőpontból egy adott végpontba jut el a párbeszéd, pl.: a karakterek egy küldetés részleteiben állapodnak meg. Ezek a párbeszédek szinte mindig igényelnek egy mediátorkaraktert, vagy egy domináns karaktert, aki parancsot ad a többieknek, és csak a részletekkel kapcsolatban hajlandó a kompromisszumra.

★ Körkörös: egy komplex, pillanatnyilag megoldhatatlan és/vagy morális/filozófiai probléma vagy érdekellentét áll a beszélgetés középpontjában, amire a karakterek vissza- visszatérnek, pl.: egy karakter morálisan megkérdőjelezhető döntést hozott, amit a többiek kitárgyalnak.

★ Önmagába visszatérő: a kiindulópontot követően további témákra terelődik a szó, majd a beszélgetés visszatér az eredeti témára, amire a karakterek már az elhangzottak függvényében reagálnak, pl.: régi barátok találkoznak több évtized után, és elbeszélgetnek.

★ Párhuzamos: egy kaotikus szettingben több beszélgetés zajlik egyszerre, pl.: egy nagy beszélgető csoporton belül két karakter a többiekénél bizalmasabb viszonyban van, és falaz egymásnak.

Talán a sokszereplős párbeszédeknél a legfontosabb, hogy a téma egységes maradjon, és a beszélgetés eredménye is valamilyen formában alakítsa a cselekményt. Ha mindenki elégedetlen, az is legyen fontos a későbbiekben; és ha a karakterek fele – vagy akár csak egyvalaki – megkapta, amire vágyott, akkor az is...

Olyan párbeszédet olvastam egy könyvben, ami egyik fentebb felsorolt kritériumnak sem felel meg, mégis tetszett. Akkor most mi van?

Az, hogy az irodalom szubjektív😊 viccet félretéve, ahogy minden cikkem végén, most is szeretném kihangsúlyozni, hogy vannak kivételek! Annak is megvan (meglehet) az esztétikai érzéke egy szövegben, ha szándékoltan megszegünk valamilyen írástechnikai szabályt; de ahhoz, hogy ezt szándékoltan tehessük, nem árt, ha tisztában vagyunk vele.

De ha minden szakkifejezést és egyéb okosságot félreteszünk: szerinted mitől jó egy párbeszéd, és mitől élvezhetetlen? Van valami specifikus dolog, amitől a falra mászol, vagy épp ellenkezőleg, amit bármikor szívesen látsz egy dialógusban? Írd le kommentben!