- Igen, teljesen – mondta anya határozottan, majd Anthony felé fordult. – Fiam, nem hibáztatlak, ha meg akarod ismerni őket – mondta gyengéden. Hát persze, erre is csak a mi anyáink képesek. Ez az állandó megértés és lágyság. Hihetetlen.

- Nem vagyok rájuk kíváncsi – vágta rá Anthony dühösen. – Elég bajt okoztak már, nem kell több. 

- Rendben, fiam, ahogy akarod – egyezett bele. – De ha meggondolod magad, akkor sem fogok haragudni. Csak azt ne áruld el nekik, hogy élek. Ha a közelükbe mész, kapcsold be a pajzsod. Kérlek. 

- Köszönöm, hogy ilyen megértő vagy, de nem fogom meggondolni magam – mondta fivérem határozottan. 

- Akkor reggel szólok nekik, hogy maradhatnak – mondtam el a tervet, majd lezártnak tekintettük a vitát. Anya sokkal jobban fogadta, mint hittem. Azt gondoltam, hogy őrjöngeni fog, de nem tette. Mindig visszafogta a vámpír énjét, hogyha a közelében voltunk. Még akkor is, hogyha nagyon dühös volt, nem akarta, hogy azt lássuk, ahogy őrjöng. Bár holnap azt hiszem, hogy vennünk kell egy új asztalt, mert az nem bírta ki a megpróbáltatásokat. 

Aznap sokáig fent voltunk és filmeket néztünk. Anya is velünk tartott, ami nagyon jó érzés volt, tekintve, hogy ez volt az első közös programunk két igen közeli temetés után. Amikor mindenki elfáradt felmentünk a szobáinkba. Nem bírtam sokáig egy helyben maradni, úgyhogy visszamentem anya szobájába, az éjszakát szinte teljesen átbeszélgettem vele. Hiányoztak már ezek a hosszú csevejek, még akkor is, hogyha általában vidámabb témákat szoktunk ecsetelni. Reggel pedig elindultam a határhoz, hogy közöljem a Cullenekkel, hogy maradhatnak.

(Edward szemszöge)

Életem leghosszabb éjszakája volt. Már alig vártam, hogy megtudhassam az igazságot arról, hogy mi történt ötven éve, hiszen a farkasok mindent megosztottak egymással, így Billy Black tisztában kell, hogy legyen az apja emlékeivel. Még csak hajnali egy óra volt, amikor meghallottam Alice kétségbeesett gondolatait az ajtóm előtt.

- Gyere be, Alice – motyogtam magam elé, a húgom pedig már egy pillanattal később hozzám bújva feküdt a kanapén. – Hol van, Jasper? – kérdeztem kíváncsian. Azt hittem, hogy legalább őt megnyugtatja valaki, ha már én mindenkit száműztem magam mellől. Nem érdemlem meg, hogy vigasztaljanak. Rosalie-nak igaza van. Dühömben helytelenül cselekedtem és most viselnem kell a következményeket. 

- Elküldtem vadászni – motyogta Alice. – Tudod, mindenki nagyon szomorú amiatt, ami Bella családjával történt, és Bellával is. Még Rosalie is nagyon sajnálja, hogy ezeken kellett keresztül mennie szegénynek. Már hogyha még életben van. Jobb, hogyha Jasper most egy kicsit távol van. Azt hiszem, hogy akármennyire messzire is menekültünk mindketten tudjuk, Edward, hogy ez a család már ötven éve nem teljes Bella nélkül – mondta Alice elkeseredetten, és én nem tudtam vitatkozni a szavaival. Ha nem vagyok akkora hülye akkor, és megbeszélem vele a dolgokat, akkor ez soha nem történt volna meg. 

- Alice? – kezdtem bele, hogy még egyszer megerősítse, amit régen mondott nekem, és amire alapoztam a gyanúmat, miszerint Bella Jacobtól várt gyereket. 

- Igen? – nézett húgom a szemeimbe. 

- Ugye, hogy már két hete nem láttad Bella jövőjét, csak foszlányokban, vagy egyáltalán nem, amikor megtudtam, hogy terhes? – kérdeztem és reméltem, hogy Alice továbbra is annyira biztos az állításában, mint akkor volt. Bár próbálta eltitkolni előlem a dolgot, de véletlenül erre gondolt, amikor elmondtam, hogy mit hallottam a kórházban. Soha nem árulta volna el a barátnőjét, de hát a képességem őszinteségre kényszerítette. Bár úgyis elmondta volna, de ő előbb beszélt volna Bellával is a dologról, ahogy azt nekem kellett volna. 

- Igen, egyszerűen, mintha eltűnt volna előlem, mint amikor Jacobbal találkozott néha La Push-ban – mondta Alice határozottan. Ezt már sokszor megkérdeztem tőle, és mindig ugyanezt mondta. Nem mintha nem bíztam volna benne, de akkor is jó volt hallani, így mindig meggyőztem magam egy kis időre arról, hogy nem tévedtem. 

Az óra minthogyha csak vánszorgott volna, mire végre elérkezett az idő, hogy elinduljunk. Alice egész éjjel mellettem volt és próbáltuk egymást megvigasztalni nem túl sok sikerrel, mivel mindkettőnket körülvett a bűntudat, és ehhez még Jasper képességére sem volt szükség. Nyilvánvaló volt, hogy mit érzünk. Carlisle nyitott ránk hat órakor.

- Indulnunk kell. Ti is jöttök, ugye? – kérdezte apánk és láttam rajta, hogy ő is ugyanolyan feszült, mint mindenki más a családban. 

- Igen, persze – mondta Alice és már Carlisle mellé is szökkent. Én is felkeltem, és követtem őket a nappaliba, ahol már mindenki ránk várt. Jasper is hazaért időközben. 

- Akkor induljunk – mondta Carlisle, és elindult az ajtó felé, mit pedig követtük őt a határhoz. 

(Anthony szemszöge)

Békésen aludtam, amikor valaki ébresztgetett. Nem egészen értettem a dolgot, mert hogyha ma én lennék beosztva járőrözni valakivel, arról tudnék. Márpedig nem vagyok. Nem foglalkoztam a vállamat rázogató valakivel, hanem inkább átfordultam a másik oldalamra. 

- Anthony, erre most nincs időnk. Ébresztő! Hallod? – keltegetett tovább valaki. – Azonnal kelj fel. Bocsi, tudom, hogy álomszuszék vagy, de velem kell jönnöd a határhoz – Miről beszél? A határhoz? A szemeim azonnal kipattantak, és most már felismertem a bátyámat, Billyt.

- Én nem megyek a határhoz. Szerinted mégis mit szólnának a vámpírok, hogyha meglátnának engem veletek? – kérdeztem idegesen. Mi a fenét képzel. Tegnap beszéltük meg, hogy nem kell tudniuk anyáról és rólam, most meg azt akarja, hogy menjek vele, és tálcán kínáljam fel nekik, hogy anya még életben van. 

- Nem fognak meglátni. Jake-kel együtt az erdőben maradtok. Jake farkas alakban jön, és majd elnyomjuk az illatodat, de fontos, hogy kiterjeszt a pajzsod, hogy az apád... - magyarázta a helyzetet, de az „apád" kifejezésre hangos morgás tört elő a torkomból. – Rendben, sajnálom. Szóval fontos, hogy Edward Cullen, ne hallja a gondolatainkat, és nem szeretném anyát kérni, hogy jöjjön velünk. Ezért gondoltam inkább rád. 

- Rendben, veletek megyek, de legyünk óvatosak – kértem Billyt, mire ő csak bólintott.

Néhány perc alatt összeszedtem magam. Majd beszaladtunk még anyához, aki a változatosság kedvéért olvasott, majd lementünk a konyhába, ahol már egy hadseregnek elég reggeli várt ránk. 

- Köszi, anya – kiáltottunk fel, és a válasz már jött is.

- Nincs mit, drágáim. Jó étvágyat, és vigyázzatok magatokra – kiáltott le anya. Mi pedig jóízűen megettük a reggelinket, majd elindultunk a határ felé. 

Nem telt sok időbe, hogy odaérjünk, főleg a mi sebességünkkel, hiszen a farkasok gyorsabbak a legtöbb vámpírnál, én pedig még a farkasoknál is sokkal gyorsabb voltam. Az erdő széle előtt úgy jó száz méterrel Billy parancsára megálltunk Jake-kel. Csak ilyenkor használtam az Edwardtól örökölt képességemet, a gondolatolvasást, amikor a srácok farkas alakban voltak, hiszen csak így tudtam megérteni őket. Ahogy a fiúk elérték az erdő szélét kivontam köréjük a pajzsomat. Volt időm tökéletesíteni ezt a képességet, de egy kicsit még mindig fárasztó. Bár az eddigi rekordom öt óra a kitartásában, és nem hiszem, hogy Billy olyan sokáig társalogna velük. 

- Figyelj, Anthony! Most kezdődik – hallottam meg Billy gondolatait a fejemben, és azonnal koncentrálni kezdtem a beszélgetésre. 

- Jó reggelt, Alfa – hallottam meg egy ismeretlen hangot, de az alakját láttam, ez Carlisle. Vagyis ahogy anya szokta mondani, nagyapa. Mellette Esme, a nagyi. Tőlük balra Edward, Alice és Jasper, jobbra pedig Emmett és Rosalie. Mindegyikük pontosan úgy nézett kis, ahogy anya leírta őket kiskoromban. A legpontosabb leírás természetesen Edwardról volt. 

- Nektek is – mondta Billy az udvariasság kedvéért. – Úgy döntöttünk, hogy maradhattok, de nem léphetitek át a határt. Minden marad úgy, ahogy a szerződés megköttetett – mondta fivérem határozottan, a Cullenek pedig bólintottak.

- Köszönjük – mondta Carlisle hálásan. – Lehetne néhány kérdésünk? 

- Attól függ, hogy mit akartok tudni – vágta rá Billy azonnal. 

- Utánanéztünk annak, hogy mi történt a távozásunk után. Tudjuk, hogy a nagyapád és az apád is nagyon jóban volt a Swan családdal és nekünk is nagyon sokat jelentettek. Szeretnénk megtudni, hogy esetleg tudjátok-e, mi történt Bella Swannal? – próbálta Carlisle finoman kipuhatolni a dolgokat, én pedig éreztem, hogy a pajzsomat megtámadták, tehát Edward valóban próbálja kiolvasni a válaszokat Billy gondolataiból, csak arra nem jött még rá, hogy miért nem sikerül. Elég vicces arcot vág. 

- Eltűnt – vágta rá Billy. – Nem is csoda miután az apját és az anyját is lemészárolták – mondta kicsit dühösebben.

- Nem tudjátok, hogy ki, vagy kik voltak azok? – kérdezte Carlisle reménykedve. Ezzel már egy kicsit elkéstek. Mondjuk több, mint ötven évet, de ki számolja?

- Tudjuk kik voltak, de már halottak, akik bántották őket – mondta Billy őszintén. Hát igen, Jacob és a falka nem finomkodtak. Ismerem a farkasok minden emlékét, és láttam, hogy a végén már anya maga kérte meg a falkát, hogy ne kínozzák tovább azokat, akik megölték a szüleit. – Egyébként Victoria és Laurent volt a két vérszopó, akit hátra hagytatok magatok után – mondta fivérem dühösen. A Cullenek torkából pedig morgás tört elő. – Úgy tudom, hogy volt hozzájuk szerencsétek, legalábbis apám ezt mesélte. 

- Igen, volt – mondta Carlisle bűntudatosan, és Edwardra nézett, akit már látni sem lehetett, olyan gyorsan távozott a tisztásról. Néhány pillanattal később pedig már hallani lehetett a hangokat, ahogyan az erdő pusztult a kezei nyomán. – Emmett, Jasper, lennétek szívesek? – kérte őket Carlisle, mire a két férfi elviharzott a testvére után. – Köszönjük, hogy maradhatunk – fordult még Billy felé Carlisle, majd a nőkkel együtt elrohant a többiek után. 

Na, ez viszonylag könnyen ment. Gyorsan feladták a kérdezősködést, úgyhogy már mehetünk is haza, és soha többé nem kell velük találkoznunk, csak akkor, hogyha megszegik a szabályokat, amit anya szerint sosem tennének.