Anonymus143: Vett neked kaját, mi ezzel a baj? Más nő örülne az ilyen gesztusnak.

- Kezdjük ott, hogy nem vett, hanem meghagyta. Igaz, kedves volt tőle, hogy gondolt rám, de akkor is a francba, a főnököm!

Anonymus143: Te túl sok amerikai sorozatot néztél. Mi baj van azzal, ha a főnök és a beosztott jó viszonyban vannak?

- Az, hogy ha valami rosszat csinálok én szívom meg a levét, ugyanis én vagyok vele egy irodában a napom túlnyomó részében!

Anonymus143: Jajj te nő :D Szimpatikus vagy, de nőként gondolkodsz. Ne haragudj, de mennem kell. Holnap beszélünk.

Lecsuktam a gépem, és még egyszer utoljára benéztem TeoJin szobájába. Holnap én viszem a suliba, ezért sietnem kell majd a munkába. Még jó, hogy a szombat vasárnapom szabad. Legalábbis egyelőre.

Mikor beértem a suliba, már rutinosan csak a kapuig mentem. TeoJin barátai ott várták, így nem kellett aggódnom. Mindig megvárom, hogy elérjék az épületet. Sajnos a félelmem rá is kihat. Ha nincs Rinával, túlaggódom a dolgokat.

- Nina, tudnánk beszélni? - jött mellőlem egy lágy női hang. Felismertem, aki közeledett felém, TeoJin osztályfőnöke volt.

***

- Nina! - állt fel Beka és szaladt oda hozzám. - Mi történt? Nem értelek el és több mint egy órája itt kellene lenned!

- Ne haragudj - motyogtam az orrom alatt.

- Baj van? Történt valami? - faggatott tovább. A sírás kerülgetett, mégse hagyhattam megszégyeníteni magam. Munkahelyen sírni? Hisz nem keverhetem a magánéletemet a munkámmal. Nem keverhetném, és mégis..

- Nincs semmi.

- Miss Malley! - kiáltott rám Taehyung. - Mégis hol a pokolban volt?

- Ne aggódjon, máris nekilátok a munkának - mondtam úgy, hogy felé se néztem. Nincs kedvem most veszekedni vele. Pedig úgy tűnik, ez lesz belőle.

- Még egy ilyen, és nem fog kelleni a munkája. Ezt veheti komolynak. Miért képzeli, hogy csak mert visszavettem kivételezhet? A többiek már itt voltak, és dolgoztak, maga meg csak beállít ide egy óra késéssel.

- Akkor majd maradok plusz egy órát este - vetettem oda felé gorombán. Iszonyú ideges voltam.

Kikerültem őt, és bementem az irodájába. Leültem a gép elé, és megnyitottam az átküldött fájlokat. Közben Beka küldött nekem egy üzenetet, amit anélkül is láttam, hogy megnyitottam volna.

,,Az egyik megrendelő lemondta a kérését, azért ilyen ideges"

Pont leszarom a megrendelőjét - ingattam meg a fejem. Beviharzott, de nem mondott semmit, csak ledobta magát a székbe, és felhívott valakit. Elég ingerülten beszélt vele, gondlom valami barátja lehetett. Mással nem beszélhet így.

- Van magának gyereke? - szólalt fel kicsivel később.

- Nincs - feleltem egyszerűen.

- Akkor mégis mi tartotta fel?

Felsóhajtottam, és eltoltam magam elől a laptopot. Egy pillanatra elgondolkodtam, hogy beolvasok neki, de lenyugtattam magam, és elszavaltam egy cifra káromkodást, amit úgysem ért.

- Az öcsém osztályfőnöke.

- Gond van a kölyökkel? - könyökölt fel az asztalra, és nézett felém.

- Nem, nincs - ráztam meg a fejem. - Velem van - suttogtam, hátha észreveszi, hogy nincs kedvem beszélni a témáról.

- Nem hiszem, hogy így lenne - fordult vissza a számítógép felé, és vette fel a szemüvegét. - Segít a szüleinek, és hozza viszi az öccsét. Nincs Önnel semmi gond.

Bárcsak így lenne. Bárcsak segíthetnék a szüleimnek. De a legnagyobb segítség az volt, hogy eljöttem tőlük. És most már nem is tudnék találkozni velük. Az egész életemet elrontottam egyetlen rossz döntéssel, ami még most is kísért. Soha nem fog elengedni. Se Rinát, se TeoJin-t. Taehyung téved. Mindenről én tehetek.

***

TeoJin-t leadtam az iskolában, de nem tudom továbbra se, hogyan oldhatnám meg a helyzetet. Meg se fordult a fejemben, hogy kis pisis elsősök azzal bántják az öcsémet, hogy meg van átkozva, azért nincsenek szüleik. Az osztályfőnöke azt mondta, mindent megtesz, hogy ezt minél előbb abbahagyják, de tudom, hogy nem fog tudni mit csinálni. Engem is piszkáltak az általánosban, és ha még a tanár is beleszólt a védelmembe, csak még jobban csinálták. Éppen ezért kértem, hogy ne avatkozzon bele, csak mikor már látja, hogy nagy a baj. TeoJin-nel le kell ülnöm beszélgetni, mert eddig nem láttam, hogy bármi gondja lenne. Otthon mosolyog, és azt mondta, nincs semmi gond az iskolában.

Mivel még volt időm, bementem a kórházba. Az ottani doktor már tudta, miért jövök, ezért elém állt, és kitárta a karját, hogy vezessen.

- Átvittük egy másik szobába. Nagyon sok a beteg és kellett a hely.

- Nem gond. Köszönöm - biccentettem. A lélegeztető gép mindenhol működik, már csak egy kis csoda kellene. Ami sajnos évek óta nem jön. És én egyre jobban félek, hogy soha nem fog felébredni.

- Dr. Han! - szólította meg az orvost egy nővér, aki sietve futott elé. - Az igazgató beszélni akar önnel.

- Az igazgató? - lepődött meg. - Mi történt?

- Tudja, a gyanús beteg. Úgy tűnik... - a nővér rám nézett, majd az orvos is megfordult. Felemeltem a kezem, és elindultam a másik irányba. Csak azt akartam tudni, hogy van. Nyilván, ha felébredne szólnának, én mégis minden héten bejövök hozzá.

Lefelé menet a lépcsőn hallottam, hogy valaki épp trappol felfelé. Egy gyerekre számítottam, de egy felnőtt férfi állt meg előttem megilletődve. Annyira megijedt, hogy elvesztette az egyensúlyát, és elkezdett hátradőlni. Szerencsére még épp el tudtam kapni, és a korlátba kapaszkodva megtartottam.

- Ne haragudjon, nem akartam önnek futni - mosolyodott el.

- Semmi gond - legyintettem. A tenyeremet felsértette a gyűrűjéből kiálló vas, és elkente a vért a kezén, amitől szó szerint lesápadt.

- Kérem ne haragudjon! - nézett rám, majd a tenyeremre. Elővett egy zsebkendőt, és rászorította a vérző felületre.

- Tényleg nincs semmi gond.

Meghajoltam, és kikerülve lementem a földszintre. Furcsálltam, hogy minden nővér maszkot húz, és ide-oda rohannak. Még a portás se maradt a helyén. Minél előbb ki akartam jutni, ám mikor az ajtóhoz értem, a biztonsági őr elém állt.

- Elnézését kérem hölgyem, de nem engedhetek ki senkit, amíg arra engedélyt nem kapok.

- Meg tudná mondani, mi történik? Dolgozni kéne mennem - feleltem vissza.

- Kérem pár perc türelmét, amíg rendeződik a helyzet. Oda le tud ülni - mutatott oldalra. Sóhajtottam, és a székek mellé álltam. Nagyon sok volt a gyerek és az öreg, így nem ültem le, hogy ne foglaljam feleslegesen a helyet. Ahogy néztem, mindenki fel volt dúlva. Kivéve persze minket, betegeket és látogatókat, akiknek fogalmunk sem volt, mi folyik itt.

- Egy kis figyelmet szeretnék kérni - szólalt fel az egyik doktor. Még a maszkot se vette le. Közelebb mentem. - Úgy tűnik, az egyik betegünk egy ritka vírus áldozata lett, ami legjobb tudásunk szerint levegőben terjed. Ezért kérek mindenkit, hogy ne hagyja el a kórházat. Mindenkitől vért fogunk venni, hogy megállapítsuk a fertőzöttséget és még időben el tudjuk kezdeni a kezelést. A kórházat karantén alá helyezték.

Míg engem szinte sokkolt a hír, a többi látogató - főleg a férfiak - felszólaltak ez ellen. Volt, aki ki akart törni az üvegajtón, de annak elég masszív az anyaga. Ráadásul a zárlat miatt a külső ajtó is leereszkedett. Esélyünk sem volt. Az alsó szintek ablakain rácsok vannak, szerintem pont az ilyen esetek miatt.

- Kérem nyugodjanak meg, nem akarunk senkit benyugtatózni!

A biztonságiak és az orvosok azon voltak, hogy lenyugtassák a kedélyeket. Fel kellett hívnom Rinát. Azt hiszem innen ma nem szabadulok.