Határt akartam húzni? Nos, én lehet, de Taehyung nem az biztos!

Mióta kiszálltam az öléből, gyanúsan kezdett viselkedni. Mint aki megérezte, hogy tartózkodni akarok tőle. Egy percre se hagyott egyedül. Még most is érzem magamon a tekintetét, pedig az lehetetlen, elvégre ő a zuhany alatt dudorászik, én pedig az ágy előtt fésülöm a hajam.

Mikor kijött, szinte megremegtem a tudattól, hogy ott van mögöttem. Csak véget akartam vetni ennek, haza akartam menni és kivenni vagy két év szabadságot. De tudtam, nem menekülhetek mindig minden elől. Elvégre ebbe is magam miatt vagyok nyakig benne.

Ezért fogtam magam, és bebújtam az ágyba. Teljességgel elrázott a hideg, mikor a takaró hozzám ért.

- Fázol? - kérdezte Tae, miközben lekapcsolta a villanyokat. Mind a ketten hullák voltunk, már idefele jövet is észrevettem, hogy ugyan olyan laposakat pislog, mint én.

- Kicsit.

- Helyes - mosolyodott el. Bebújt mögém a takaróm alá, és magunkra terítette az övét is, majd átfúrta kezét az oldalam alatt, és magához ölelt.

- Mit csinálsz? - köszörültem meg a torkom. Próbáltam kicsit elhúzódni tőle, de jött utánam.

- Felmelegítelek.

- Hmm - sóhajtottam. A szobát az én gondolataim lepték be, szinte úgy üvöltöttem magamban, féltem, Taehyung még ha ez lehetetlen is, de meghallja őket.

- Őrülten ver a szíved. Félsz?

- Nem mondanám - hazudtam. Valójában igen, féltem, mert tudtam, bármikor továbbmehetne ha akarna. Akkor is, ha akar valamit, és akkor is, ha ez csak egy újabb szívatás lesz. Bármit is csinál, kiszámíthatatlan számomra, és érthetetlen ezért igen, féltem tőle. És kicsit talán magamtól is, mert nem tudtam, hogyan reagálnék.

- Akkor fogd meg a kezem - suttogta.

- Minek?

- Ha megfogod biztos lehetsz benne, hogy nem fog feljebb siklani. Sem lejjebb - tette hozzá egy fejbiccentéssel, valamint egy halk kuncogással. - Vagy egyszerűen bízz meg bennem, és kényelmesedj végre el. Érzem, hogy be vagy feszülve.

Rögtön ráfogtam mindkét kezére, amit a hasam előtt keresztezett.

- Gondoltam - felelte válaszul a megnyilvánulásomra. - De egy próbát megért.

Innentől már azt hittem könnyebb lesz. Elalszik, én kimászok mellőle, át a másik oldalra, és alszok én is. De ő nem engedett el, sőt, nem is aludt el. Tudtam, hogy akar valamit, és ennek hamarosan hangot is adott. Azt hiszem, kezdem kiismerni.

- Kérdezhetek valami fájó pontot?

- Magát a kérdést se értem, úgyhogy aha - vágtam rá értetlenül.

- Szűz vagy még? - bökte ki. Még fel se fogtam, máris elnevettem magam.

- Dehogy is. Volt már pasim.

- Akkor miért készülsz ki az ilyen semmiségektől? - kérdése közben kicsit megszorított, hogy érzékeltesse, mire is akar kilyukadni. - Vagy a csókoktól?

Behalok! Emlékszik, mit mondtam neki mikor beteg volt! De miért emlékszik rá? És én miért nem tudom soha befogni a számat mikor vele vagyok?

- Nem szeretem a felesleges fájdalmat Taehyung. Egy kapcsolat, az, hogy szeretsz valakit, de még maga a szex is, fájdalmas.

- Na várj, az nem szex, ha fáj, hanem erőszak - vette elő a mélyebbik hangját. - Mégis ki bántott téged?

- Senki - vontam vállat. - Csak épp senki se volt képes annyira ellazítani, hogy ne fájjon. De ez nem gond, megtanultam, hogy nem való nekem. Ahogy egy kapcsolat se. EZ a dolog - böktem meg a mutatóujjammal a kézfejét.

- Nem szereted? Ha megölellek?

- Nem tudom - sóhajtottam. - Erős azt mondani, hogy nem szeretem, mert jól esik, de nem akarok kötődni ehhez. Nem akarok vágyni rá, mert ha nem kapom meg, az megint oda vezet vissza, amit a világon a legjobban utálok. A fájdalomhoz.

- Téged rohadtul elbasztak a volt barátaid, már ne is haragudj. Igen, vannak fájó pontok egy párkapcsolatban, de az régen rossz, ha arról szól minden.

- Ebbe ne menjünk bele. De ha már így beszélgetünk, én is kérdeznék valamit.

- Csak rajta - válaszolta pont azt, amit vártam. Ő annyira nyitott, nincsenek olyan titkai, amit ne osztana meg két kérdés után. Tanulhatnék tőle, mégis inkább elzárkózom.

- Miért vagy most ilyen velem? Történt valami, amiről nem tudok és ezzel akarsz puhítani mielőtt bejelentenéd?

- Ne láss mindenben szörnyűségeket. A egyetlen oka, hogy most ilyen vagyok az az, hogy itt vagyunk. Nem a munkahelyen, nem nálad, nem nálam. Semleges terepen, és itt úgy viselkedhetünk, ahogy akarunk. Ahogy máshol nem lehetne. Ki akartam élvezni ezt a három napot. De sajnálom, ha valamivel túl messzire mentem nálad.

Elengedett, levette magáról a takaróját, és az ágy másik végében, nekem háttal lefeküdt. Ürességet és magányt éreztem, pedig milyen jól indult ez az egész. Ez vagyok én, ehhez értek csak. Összetörni mindent körülöttem.

- Taehyung?

- Hmm?

- Én is élveztem. Úgyhogy ne sajnálj semmit.

***

Taehyung teljesen megváltozott. Igaza volt, ez a mézesmázos dolog, hogy úgy viselkedik, mint akit tényleg érdeklek csak addig tartott, amíg megengedhette magának. A repülőn még fogta a kezem, de már nem szólt hozzám, és nem is nézett felém. Amint beültem a taxiba, amit még ő hívott nekem, köszönés nélkül elhaladt mellettem. Tisztában voltam vele, hogy az irodában az első két nap ezek után maga lesz a pokol. Visszatérni oda, amihez már nem akarok, mert megmutatta, milyen is tud lenni.

Vajon melyik énje az igazi?

- Segíts!

Anonymus143: Nahát, három nap után észrevetted, hogy létezem? Azt hittem kitörölted a beszélgetésünket most, hogy mindenki számára elérhető az app.

- Ne hülyéskedj, nem emlékszel, hogy én intéztem el a dolgot? Ne haragudj, de üzleti útra mentem a főnökömmel és... Azt hiszem összezavarodtam.

Anonymus143: Én már akkor megmondtam, hogy szereted, mikor még csak a ,,bunkó" kategóriába tartottad.

- Nem szeretem. Ne állítsuk ezt. De olyan kedves volt velem most. Szerintem túlságosan is.

Anonymus143: Azt hiszed tervez valamit? Nem vagy egy kicsit paranoiás? :D

- Annak kell lennem.. Mindennek oka van. Mennem kell dolgozni, este írok.

A napomat inkább Bekáékkel töltöttem. Nem akartam felmenni az irodámba mert tudtam, hogy úgy se szólna hozzám. Mindig is ilyenek voltunk? Idegenek, és mégis.. Bárcsak megint viccelődne valamivel.

Ő se jött le hozzánk, még ebédszünetben sem. Amit először nem, de kicsit belegondolva kezdtem furcsállni. Ha éhes, nyomban megváltozik, és nincs az az isten, hogy reggel óta evett valamit úgy, hogy elő se dugta a képét.

Vettem egy kávét, és pár fánkot az automatában. Felmentem, de éreztem, hogy most nem nézné jó szemmel ha kopogás nélkül állítanék be, ezért inkább megvártam, amíg behív.

- Mit akar? - kérdezte hidegen. Mintha nem tudná, hogy én jöttem be. Szemét le sem vette a számítógépről, hallottam, amint az ujjai serényen ütik a billentyűket.

- Csak hoztam egy kis kávét. Nagyon el lehet havazva, ha enni se jött le. Gondoltam éhes.

- Maga ne gondolkodjon arról, hogy mi vagyok. Csak végezze a dolgát, Miss Malley. Most pedig megkérem, hogy távozzon, nagyon jól látta, rengeteg munkám van valaki miatt - ahogy kiejtette a ,,valaki"-t, rögtön rám nézett. Annyi érzelem sem volt a szemében, mint mikor először megláttam kiszállni a liftből. Az a meleg barna tekintet ismét elfeketedett, egy teljesen más ember állt előttem. Éreztem, hogy ismét visszacsúsztunk oda, ahol elkezdtük.

- Most rám akart célozni? Csak közlöm nem én akartam még egy napot maradni! Felőlem a tárgyalás után azonnal haza is jöhettünk volna!

- Akkor miért nem tette? - levette a szemüvegét, és felkönyökölt az asztalra. Hátra tettem a kezem, mert féltem, ha nem fegyelmezem magam, a végén még képen vágom.

- Mert megkért rá. Mert akkor nem volt ekkora - elharaptam a mondat végét. Igen, szoktam beszólogatni neki, de most ha kimondtam volna amit gondolok, megint a falhoz vágott volna. - De soha többet - emeltem fel fenyegetően az ujjam. - Soha többet nem fogok személyes kérést teljesíteni Önnek. Nem több, mint a főnököm, akit jelenleg ugyan úgy gyűlölök, mint mikor megláttam. Viszlát.

Ismételten nem adtam meg neki azt az örömöt, hogy becsapjam az ajtót. Leültem Beka mellé, és mintha mi sem történt volna, dolgoztam tovább. Amiket átküldött, átnéztem és visszaküldtem, de még akkor se mentem vissza az irodába, mikor azt írta. Inkább megoldottam a gépemről, és visszaküldtem neki átnézésre. Ma már nem akartam többször hallani a hangját.

Otthon épp TeoJin-nel játszottam, mikor Rina elhúzta a függönyt. Csak bámészkodott, ám mikor az ötödik percben sem ment el onnan, megeresztettem a fiúnak a fürdővizet, és a lány mellé álltam.

- Várunk valakit?

- Nem, miért? - kérdeztem, és kinéztem én is. A szemközti ház előtt álló hatalmas fa alatt egy sötét alak álldogált. Éreztem magamon a tekintetét, holott a fejét teljesen eltakarta a fekete kapucni, amit viselt.

- Ki a franc az, és miért néz erre?

- Nem tudom - csuklott el a hangom. Nem tágított, nem érdekelte, hogy észrevettük. Szerintem még azt is tudta, hogy róla beszélünk.

- Hívjam a rendőröket?

- Egy utcai perverz miatt? Hagyd csak. Menj nyugodtan, TeoJin biztos fáradt. Lerakom és én is ledőlök. Holnap sok dolgom lesz.

Rina bólintott, de láttam rajta, hogy aggódik. Mikor elment, és a házban nem volt más zaj, csak a víz csordogálása, ahogy TeoJin játszott benne, nyugtalan lettem. Nem húztam el a függönyt, próbáltam úgy kinézni, hogy ne moccanjon meg az anyag. Nehogy észrevegye. Nyilván látta, hogy Rina elment, és egyedül maradtam.

Az igazság az volt, hogy nagyon féltem. Az alak még mindig ott állt, és kinyújtotta felém a kezét. Egyenesen rám mutatott, pedig nem láthatott! Befutottam TeoJin-hez, és gyorsan ágyba tettem. Kétszer is ellenőriztem, hogy be van-e zárva az ajtó, és az ablakok. Viszont többször már nem mertem megnézni, ott van e még, vagy sem. Inkább magamhoz öleltem Teo-t, és úgy próbáltam aludni.

- Baj van?

- Miért lenne? - simogattam meg a fejét.

- Sose alszol velem.

- Sajnálom. Most viszont itt vagyok - bólintott.

- Hogy van a rémiszonyos ember?

- A.. Micsoda? - vontam fel a szemöldököm.

- A bácsi, aki fél a magasban de magasban dolgozik.

- Mármint Taehyung? A tériszonyos?

- Igen, igen! Szerinted még mindig fél?

Felsóhajtottam. Eddig tök mindegy volt, hogy hol találkoztunk új emberekkel, TeoJin egyszer sem kérdezett róluk. Még arról a kislányról sem, akivel órákon át játszott a parkban. Most viszont a semmiből emlékezett Taehyungra. De miért pont rá?

- Szerintem nagyfiú már, és le tudja győzni a félelmét - feleltem.

- Ahogy én is! - húzta ki magát. Ezek után nem kérdezett már, elaludt. Én viszont egész este fent voltam. Egy percre se hunytam le a szemem. Minden zaj, minden kisebb hang megijesztett.

Másnap nyugodt szívvel mentem be dolgozni, miután leadtam Teo-t az óvodában. A pultos lány intett nekem, és átnyújtott egy kávét. Csokoládé illata volt, ami köztudottan a kedvencem.

- Boldog születésnapot! - mosolyodott el.

A kávé abban a pillanatban kiesett a kezemből, és a földre ömlött. A szívem hevesebben vert, mert nem értettem. Semmit sem értettem.

Nem nekem volt születésnapom. Nem Ninának.

Hanem Laurának.