(Egy kissé rövid, de azért remélem mégis elég lesz s megfelelő. 😊)

- Akkor most mennem kell ugye? - fürödhettem, kaptam ruhát és kaptam enni is, de azt már nem hittem hogy maradhatnék is. Pedig tévedtem.
- Dehogyis. - Seonghwa továbbra is kedves volt velem - Mit szólnál hozzá ha itt maradnál ma estére?
- A többiről ráérünk holnap is beszélgetni. - az a kicdi, Hongjoong is meglepett engem - Na, megyek én is. - puszit adott Seonghwa-nak - Ne maradjatok sokáig. - és ment is.
- Miért mondta azt? - hogy nem volt ott már senki rajtunk kívül picikét bátrabb lettem - Ugye tényleg nem fogtok bántani?
- Dehogyis. Ilyesmire ne is gondolj. - öntött még nekem tejet - Hongjoong csak arra gondolt, arra célzott amit én szeretnék. - mosolya olyan más volt. Emlékeztetett anyukámra. - Na de erről majd tényleg csak holnap beszéljünk. Jó? Ne gondolj semmi rosszra, ez a lényeg. - megvárta míg megiszom a tejet, aztán elvette s tette a poharat - Gyere, menjünk mi is pihenni.
- Rendben. - bármilyen furcsa is, de hallgattam rá.
Követtem is őt mikor elindult. Felmentem vele így egy hosszú lépcsőn az emeletre, ahol aztán benyitott egy szobába ahol nem volt semmi sem egy nagyobbacska matracon kívül. De tudjátok mit? Nekem a lehető legszebb volt. Seonghwa szólni se tudott én már futottam is és ugrottam a matracra ahol aztán jól meghempergőztem. Eszembe jutott azért, hogy talán nem túl illendő a viselkedésem. Ezért hagytam abba hirtelen mindent és néztem csak fel Seonghwa-ra. Arra aki valamiért könnyezett. Megijesztett. Fel is keltem és oda is mentem hozzá.
- Ne haragudj. Sajnálom, nem akartam rosszalkodni, de olyan szép itt, hogy nem bírtam türtőztetni magam. - de ő csak tovább könnyezett.
- Semmi baj Yeosang. - törölte szemeit - Nem tettél semmi rosszat. - arcom is simította mire én halk dorombolásba fogtam hátha megnyugtatom vele - Csak eszembe jutott néhány emlék.
- Rossz dolgok? - kíváncsiskodtam.
- Nem, csakis jó dolgok. - fura volt ahogy rám nézett - Tudod Yeosang nekem volt egy kisfiam. Most kb annyi idős lenne mint te.
- Ő hol van most?
- Ő nincs már. - azt hiszem nem kellett volna feltennem a kérdést mert csak még szomorúbb lett - Rá emlékeztetsz és bevallom ezért szerettem volna ha itt maradsz.
- De... De az akkor neked nem jó. - elszomorodtam már én is - Olyan sok jót tettél értem. Nem szeretném ha rossz lenne neked. - doromboltam még meg farkincám lóbáltam.
- Én úgy érzem, hogy a te megjelenésed egy jel. Egy szép s jó jel. - nem igazán értettem őt, még úgy sem hogy fejem simította - Menj csak, feküdj le nyugodtan. Hozok mindjárt párnát meg egy plédet is, hogy ne fázzál. - ott is akart hagyni, de én nem hagytam, elkaptam kezét.
- Én... Nem kérek semmit. Vagyis... Csak.. Lehetne, hogy itt maradj inkább velem? - furán érzem magam, fura érzéseim lettek hirtelen.
- Lehet róla szó. - megtörölte újra szemeit, picit el is mosolyodott, aztán magához ölelt.
Hát én ekkor kezdtem igazán dorombolni. Olyan nagyon furcsa volt. Olyan.. Nagyon olyan volt mikor anyukám ölelt engem magához. Kapaszkodtam is belé ahogyan csak tudtam. Egy kis ideig így voltunk. Aztán persze elengedett, én is őt, aztán visszalépett a szobába, be is csukta az ajtót.
- Ideje akkor pihennünk. Hosszú nap volt mindkettőnknek. - szavaira csak bólintottam meg kicsit még doromboltam is.
Így aztán a matrachoz mentünk, amire aztán le is ültünk meg le is feküdtünk. Rögtön hozzá bújtam, és mert úgy éreztem nem zavarja nyugodtan hunytam le szemeim. Simogatta fejem én meg még doromboltam neki. Olyan jó érzés volt, olyan nyugodt, olyan.. olyan mint otthon mikor anyám még élt.