Zevran kaján vigyorral vezette maga után a vöröst, akinek persze megint nem tudta a nevét, de nem is igen volt fontos. Az volt a fontos, hogy a vörösnek őrült jó combjai voltak, markolnivaló, feszes feneke, és olyan tekintete, amiből látszott, hogy benne van minden jóban.

Zevran felosont vele a bérház hajnali folyosóján, az ajtóval babrált a kulccsal, míg a nő hátulról átkarolta, és miközben a fülét harapdálta, már itt az ajtó előtt kilazította a férfi övcsatját. Zevran halkan nevetett, semmi kétség nem volt afelől, hogy sokat már nem kell tenni ahhoz, hogy ebből legyen egy jó kis... szórakozás. Vagy több egymás után.

Züiya már biztosan alszik, gondolta, behúzta a nőt a csöppnyi lakásba, ellentmondást nem tűrőn ölelte a derekát, és a nyakába csókolt, míg a vörös győztesen felnevetett.

– Figyelj szépség, halknak kell lennünk, még felébred a...

– Sziasztok!

A kicsi Züiya pár lépésnyire állt tőlük, az arcán a legkisebb nyoma nem volt az álomnak.

Zevran vontatottan elengedte a grimaszoló nőt. – Züiya, basszus...! Te miért nem alszol? Hajnali négy óra van vagy mennyi...!

– Ez a te gyereked? – bökött felé a nő kelletlen hangon.

– Miért van itt ez a néni? – hunyorgott vissza ellenségesen a kislány.

Zevran hol egyikre hol másikra kapta a fejét, közöttük állva igyekezett csillapítani a helyzetet. – Ne kapd fel a vizet, édes, mindjárt intézem, te meg Züiya, gyere, integet már neked a párna csücske, jó? Alukáljál szépen... – Azzal a karjára ültette a kislányt, elcipelte az ágyhoz, lefektette, betakargatta.

A nő mogorván intett feléjük. – Hé, ha oda fekteted a gyereket, akkor hol fogunk dugni mi?

A kislány, talán értette, talán nem, mindenesetre azt nagyon is látta, hogy a néni nem kedveli őt, hát felült, és kinyújtotta felé a nyelvét, jó hosszan, grimaszolva.

– Züiya, kérlek, nem szabad csúfolkodni! Édesem, te meg ne aggódj, van fürdőszoba is...!

– Nekem azt mondtad van nálad hely!

– Hát van is...!

– Na jó, velem ne szórakozz, viszlát!

A vörös nő az ajtó felé fordult, Zevran futott utána. – Várj, várj, most hova mész...? Hé...! – De addigra a nő már a bérház hajnali gangjában futott egyre távolabb tőlük.

Züiya odasomfordált, és kidugta kis fejét Zevran karja alatt. A férfi széttárta a kezét, nagyot sóhajtva becsukta az ajtót. – A rohadt életbe...! – Majd lepillantott az előtte álló, pufók arcú, hatalmas szemű Züiyára. – Kislányka, te mit keresel itt, az előbb már ágyba fektettelek. Sőt, a mai nap már kétszer is!

Züiya kiadott egy hisztihez hasonló, nyöszörgő hangot, mindkét kezét Zevran felé nyújtotta, és rugózott párat.

– Áh, nem hiszem el... – mérgelődött Zevran még egyszer az ajtó felé pillantva, majd felnyalábolta a kislányt, aki rögtön átölelte kezével lábával, és hagyta, hogy a nagy és erős férfi ismét az ágyhoz vigye. Az tulajdonképpen nem volt más, mint egy széles matrac a földön, Züiya örömmel érkezett le rá, és gurult rajta egyet. Zevran hanyatt dobta magát, és egy kimerült sóhaj keretében megdörzsölte a szemét.

– Nagyon vékonyak a párnáid. Nekünk otthon nagyobbak voltak. Iiiilyen nagyok...! – mutatta Züiya precízen az otthoni párnamagasságot, a matracon térdelve, valahol a feje felett.

– Aha. Figyelj, Züiya, ugye nem fogunk most itt trécselgetni. Hulla fáradt vagyok, hajnali négy van... aludjunk inkább, jó?

– A nénivel mégis beszélgettél volna!

Zevran mérgesen rázta a fejét. – Nem, hidd el, egy percet sem beszélgettünk volna... De ez mindegy, aludjunk, jó?

– Akkor miért volt itt?

Zevran nem válaszolt, csak lehunyt szemmel sóhajtott egy nagyot.

– De jobb is, hogy elment, ő nem is itt lakik. És különben is undok volt!

A férfi hümmögött. – Ebben az egyben igazad van, nem volt egy kifinomult hölgy, ez biztos.

– Akkor miért álltál szóba vele?

Zevran felsandított a még mindig üldögélő kislányra, majd fél karjával szépen fekvésbe tolta. – Züiya, kicsi, Züiya, könyörgöm, aludj már el...

– Én aludtam! Amikor lefektettél, bizony aludtam, jó sokáig. De aztán felébredtem, és te meg nem is voltál itt, és féltem egyedül a sötétben. Hol voltál, Zevran...?

– Csak kimentem...

– Hova?

– A... nénivel beszélgetni.

– De azt mondtad, nem is lehet vele beszélgetni egy percet sem.

– Jaj, Züiya... gyere már, és aludj...

– Jó! De akkor te leszel a párnám – jelentette ki a kislány, azzal Zevran mellkasára hajolt, és kényelmesen elhelyezkedett ott. Felkarját a füle mellé fektette, ujjai a férfi másik oldalán mint aprócska fűzfaágak lógtak le. Másik kezét arca elé helyezte, tenyérrel lefele valahol Zevran szíve közelében.

– Hihihi! Jó hangosan dobog a szíved! – jegyezte meg lehunyt szemmel, aztán végül nyugton maradt.

Zevran a saját feje alá vágta a lányka elhagyott párnáját is, és hosszasan nézte a kis pufók arcot ott a saját mellkasán. Először kissé talán gondterhelten, majd ellágyultan.

– Zevran.

– Hm?

– Máskor ne menj el. Félek egyedül a sötétben.

– Hm. Jól van. Nem megyek el.

Megsimogatta a kislány barna fürtjeit.

– De megígéred?

– Megígérem.

– Itt maradsz velem mindig?

– Züiya, azt ígérem meg, hogy amíg nálam laksz, addig nem megyek sehova éjszaka. Jó? Itt alszom én is veled. Rendben?

– Mert hova szoktál menni éjszaka?

Halk sóhaj. – Általában tavernákba.

– Nem mehetnék én is veled?

– Neeem, nem. Szó sem lehet róla.

– És ha már nagyobb leszek? Akkor sem?

Zevran megrémült a gondolattól. – Akkor meg majd főleg nem, kicsi Züiya.

– Miért?

– Mert... nem akarom, hogy olyan lány légy, akinek tavernákba kell járkálnia.

– Miért, milyen lányok járnak tavernákba? Olyanok, mint a néni? Undokak?

– Nem, nem mind undok, Züiya csak... – Sóhajtott. – Én nem akarom neked ezt az életet. Neked egy családra lenne szükséged. Okos vagy, talán taníttatnának is, ha olyan helyre kerülnél. Járhatnál iskolába...

– Te nem tudsz engem iskolába járatni?

Zevran gondterhelten sóhajtott. – Nem hinném, kicsim.

– Miért nem? Nincs rá pénzed?

– Azt még elő lehetne rá valahogyan keríteni. De én magam sem jártam iskolába, és...

– Te hova jártál gyerekkoroban?

Zevran cinikusan mosolygott. – Hm. Tavernákba.

Züiya ijedten emelte a fel a fejét. A két szempár egymásra meredt a hajnali szürkületben. – Zevran! De a gyerekeket nem bántják a tavernákban, ugye?

Zevran felült, szorosan magához ölelte a kislányt, megsimogatta gyér kis haját, és lehunyt szemmel felsóhajtott.

– Kicsi Züiya. Nem maradhatsz itt velem. Neked valami másra van szükséged.

– Mi másra?

– Szeretetre, törődésre.

– Mert te nem szeretsz engem? Te nem fogsz törődni velem?

– De igen, szeretlek. És törődők veled. Fogok találni egy helyet, ahol jó lesz neked. Ígérem. Jó?

Züiya bólogatott a hóna alatt. – Jó.

Zevran visszadőlt. – Gyere. Addig leszek a párnád.

– Jaj de jó! – A kislány elégedetten mosolygott, és elhelyezkedett újra. Zevran csendben simogatta a haját, míg le nem hunyta ő is a szemét.