Hajnal van. A Szerző a laptopja előtt ül, és gépel, szokásához híven. Nézzük csak... Nászéjszaka után vagyunk... hogy is fogják most akkor megölni Zevrant? Egyszerre csak azt veszi észre, hogy két alak áll mellette lepedőbe csavarva, töredelmes arccal. Zevran és Dina az.

– Hát ti...?

– Kérlek, nem lehetne még egy szexjelenet?

– Mi?!

– Légy szíves.

– Dina szeretne még egy kicsit gyakorolni. Bele kell jönnie a dolgokba!

– Igen, igen, bele kell jönnöm. Zevran pedig... öhm, neki csak azért jár ki még egy, mert nagyon jó szerető.

Zevran elnyom egy mosolyt a szája szélén, és a könyökével szinte észrevehetetlenül oldalba billenti Dinát, aki úgy tesz mintha az orra hegyét vakargatná, valójában ő is csak a vigyorgását titkolja.

Ezek ketten összeszövetkeztek ellenem!

A Szerző tátott szájjal lesi őket, majd terjeget egy sort. – Állj-állj-állj...! Ez nem csak így bemondásra megy. Egy történet felépítésének komoly alapjai vannak, nem lehet csak így változtatgatni kényünkre-kedvünkre...!

Zevran szabadkozik. – Semmi gondod ne legyen vele. Mi kitaláljuk helyetted. Mondjuk büdinagyúr és csatlósa elmennek nyaralni. És elfelejtenek hazajönni. Ez így jó megoldás?

– Hát tényleg az... – A szerző arra gondol, csak regényt ne írjon soha ez az elf. Szexeljen, harcoljon, azokhoz ért, csak íróeszközt ne vegyen soha a kezébe.

– Na! Ugye? Akkor mehet a következő fejezetben is egy kis hancúr?

– Kettő fejezetben egymás után?

– Háát... nem muszáj kettő. Lehet több is.

– És ez mit adna hozzá a történethez?

– Figyu Szerző, és mit szólsz ehhez: Szerintem variáljuk át kicsit az egész sztorit. Az új cím lehetne mondjuk „Zevran és Dina szexi kalandjai". Hm, tetszik, ízléses?

– Peeersze...!

– Jó, bocs, igazad van. Dina és Zevran szexi kalandjai. Ladies first. Az előző hatvanvalamennyi fejezetet meg ki lehet dobni a picsába. Azok feleslegesek.

– Zevran, te miről beszélsz...?!

Dina vette át a szót. – Jó-jó, nem akarunk túl sokat. Akkor csak még egy kis összebújás itt reggel. Légyszi...

– Kérünk szépen...!

A Szerző tátott szájjal, mozdulatlanul nézi az íróasztal mellett könyörgő két lepedős alakot. Aztán visszafordul a gép felé, és tenyerébe temeti az arcát. – Ezt nem hiszem el...!