– Dinnahaaa!! Basszus, Dina, bújtass el! – Zevran benyargalt a konyhába, mint akit egy sereg ork üldöz, Dina vállát megragadva elslisszolt mögötte, bár azért arra még maradt ideje, hogy lecsípjen egy kicsit a az éppen kész sült húsról.

Dina hirtelen azt sem tudta, arra kérdezzen-e rá, mi a sietség oka, vagy a inkább a lopásért fedje meg, csak ellépett a konyhapulttól, és kezét egy rongyba törölve pislogott Zevranra.

Zevran felmérte a terepet, tudta, nincs most idő holmi pislogásokra, fordult, és már csapta is be maga után a kamraajtót. Bár még utoljára kisuttogott a résen.

– Meg ne mondd neki, hogy itt vagyok...!

Dina az ablak felé fordult, kitekintett az udvarra. – Előjöhetsz, éppen hátrafele megy, szerintem a pajtáknál keres téged.

Zevran kilépett az ajtón, majd nagyot sóhajtva nekidőlt. Tenyerét végighúzta az arcán. – Az agyam kisül ettől, a nyüves mondókától! Rendben, hogy egyszer, esetleg kétszer, na jó, háromszor, de huszonötödszörre is elénekelteti velem, érted? Komolyan, mi a büdös francot lehet szeretni rajta ennyire? Aztán meg csak kacag, minden egyes alkalommal ugyanazon, ugyanannál a résznél, amikor azt éneklem, hogy "...és akkor haapcii!" – Zevran bár szavaiban úgy tűnt, panaszkodik, mégis, szeme csillogása elárulta.

Dina elmosolyodott, félrerakta a konyharuhát.

– Szeret veled lenni.

– Én is szeretem imádom, odavagyok érte, de áh...! Miért kell egy dolgot ezerszer csinálni...?!

– Mert bizonyára nem tud betelni veled, annyira szeret.

– Fogadni mernék lovacskázni akart megint. Basszus fáj a hátam a lovacskázásban már...!

Dina elmosolyodott. – Talán öregszel... – ugratta Dina, mire Zevranba tényleg bele szorult a szó.

Ám még csak alkalma sem volt arra, hogy összekapja magát, az ajtó lassan, résnyire kinyílt.

Oh. Úgy látszik, mégsem a pajtáknál keres téged.

Az ajtó résénél pedig hamarosan megjelent egy kis világosszőke fejecske, egy kislány, édes babaarccal, mely egyszerre viselte Zevran és Dina vonásait. Nagy szeme keresőn tágra nyílt, majd amikor meglátta a szüleit, szélesen elmosolyodott.

– Apa! Apa, hát itt vagy! – Azzal lendítette is az ajtót, és berohant Zevranhoz, tárt karokkal, cérnavékony csicsergő hangon.

Dina nézte, ahogy Zevran a kis jövevényre fókuszál, és egyszerűen csak a szíve meglágyul a csöppség gyermeki örömére. Az arcán a meghatódás első jelei látszottak, sehol nem volt már panasz a lovacskázásra, sem a mondókákra. 

Dina elfedte a mosolyát.

– Jaj, kiskirálylány...! – Zevran leguggolt a lánykához, akinek máris a bűvkörébe fonódott.

– Apa, lovacskázzunk!

– Oh, megint?

– Igeeen! Olyan jóóó! – ugrált a lányka, mire Zevran egy mosollyal megadta magát, megfordult, és hátraledítette a karját. – Gyere, mássz fel.

A kicsinek nem kellett kétszer mondani, máris apja hátán termett, és apró kezével szorosan átkarolta a nyakát. – Apa, és közben énekled azt a mondókát? Tudod, azt, aminek az a végre, hogy hapci!

Zevran vágott egy mosolygós grimaszt Dina felé, éles szögben kancsalított, Tudtam, hogy azt...!

Dina elkacagta magát, de nevetését elfedve visszafordult a pulthoz.

– Anya, miért nevetsz?

– Semmi, semmi.

– Na, apa, akkor induljunk már!

– Indulunk is! – Zevran rágyújtott a Náthás törpe nótájára, hangosan szavalta a versikét, míg ruganyosan, ritmusra lépve haladt kifelé a konyhából, a kicsi a hátán kapaszkodott, és szélesen mosolygott.

Dina csordultig telt szívvel nézett utánuk.