Azután Dina sokat gondolkozott a szerzetes mondatain, a szívében hordta, és újlra elő-elővette őket. Vezetni Zevrant? Olyan furcsán hangzott. Megvezetni Zevrant? De nem, az nem ő volt, és az öreg sem erre célzott.

De hisz Zevran egyértelműen, és férfiasan vezetett, ő gondolta ki, merre menjenek, egyes dolgokban ő döntött. Dina nem is bánta ezt, sőt egyenesen örült, hogy az a Zevran, aki először talán a csélcsap hódító címet kapta, most már méltón viselte a férfilét felelősségét. Ezt a fajta vezetést Dina a világért sem vette volna el tőle. De Dina is vezetett valamiben...? Kettejük kapcsolatában...? Az érzelmi életükben...?

Hiába gondolkozott, nem tudta ezt a titkot logikával megfejteni, mégis, valahol belül érezte a szerzetes szavainak mély igazságtartalmát. Aztán a kis virágra gondolt, Csak ami benned van, lányom...

A teljes kilátástalanságnak kellett volna úrrá lenni rajta, az lett volna ésszerű. Amerre nézett halált látott, elmúlást, semmit, ürességet. Mégis, belül a remény szikrája gyújtotta apró láng mintha átsejlett volna ezen a sűrű ködön.

Talán valahogy rávezethetném az igazságra, sandított a mellette utazó férfire.

– Mondd, Zevran... – karolt belé a szekér döccenésében.

– Hm?

– Te el szoktad felejteni az évfordulókat? Születésnapokat?

A férfi kissé meglepetten pislogott a váratlan kérdésre, de azért válaszolt. – Hát... nem emlékszem pontosan, mi volt a szokásom ezen a téren. – Aztán mivel Dina továbbra is csak nézte, hirtelen ijedt gondolkodásban forgatta a szemét, mint aki azt próbálja gyorsan kiszámolni, vajon elfelejtette-e valamit. – Várj, hányadika van...?

Dina látta küszködését, ezért elmosolyodva rásimított a vállára. – Ne törd magad. Arra én sem emlékszem pontosan, hányadikán találkoztunk a fogadóban.

– De én igen. Orgaladhad napja volt, a hónap másodika.

Dina meglepetten nézett fel rá.

– Tudod, ha sok minden kiesik a fejedből, akkor azt, ami még benne van, nagy becsben tartod.

Dina nem szólt, csak mosolygott rá. Eszébe jutott, a első évfordulójuk, amikor még a kis lakban laktak.

– Hm, micsoda illatok! – Miután Zevran hazaérkezett, ívesen ledobta a hátizsákot, és máris csókolta hozzá lépő feleségét.

– Ugye nem felejtetted el, hogy ma van a házassági évfordulónk? – pillantott rá Dina csillogó szemmel. – Csirkét készítettem, tárkonyosan, úgy, ahogy te szereted.

Zevran arcán csak a másodperc törtrésze alatt látszott a sokk, aztán színpadias hangon felkiáltott. – Dehooogy...! Dehogy felejtettem el! – A férfi nyelt egyet. – Egész nap ez járt az eszemben...!

Dina rögtön látta rajta, hogy próbálja menteni a menthetőt, sőt, talán Zevran maga is tudta, hogy a felesége átlát rajta. Mégsem adta fel, nem, mert Dina továbbra is mosolygott rá, s az ölelésében maradt.

– Akkor... hoztál virágot?

– P... persze!

– Hol van? – nézett körül Dina ártatlan tekintettel.

Zevran felfújta az orcáját, majd sietősen hátramutatott. – Kinn...! Mindjárt... mindjárt behozom!

Dina bólintott. – Persze, menj csak.

Zevran még mosolygott egyet kínosan, majd eltűnt az ajtó mögött, akkor még lassú mozdulatokkal, aztán amint kiért Dina látóteréből megiramodott. A szomszéd kertje felé. Hogy aznap hogyan tűnt el a néni dédelgetett, virágzó futórózsájának a fele, az azóta is misztérium, senki nem tudja. De Zevran pár percen belül széles mosollyal hozta a csokrot, ahogy ígérte.

– Áh, a szomszéd néni rengeteget beszél, csak kilép az emberszerzet a virágért, máris leszólítja, és nincs menekvés előle...!

Dina mosolyogva közelített, mintha nem hallaná már a hangszínen is, hogy Zevran füllent. Aztán inkább átkarolta, és egy újabb csókkal üdvözölte a rózsacsokrot hozó lovagot. Majd felsóhajtott, és szerelmesen nézte a férjét. Mennyivel jobb volt így, mint az elfelejtett évfordulón búslakodni.

Vezetés...? Valami ilyesmi lehetett, amiről az öreg beszélt. Előhívni azt, ami benne van. Feleségként ment ez neki, hasított bele a felismerés ott a szekéren. Mi miatt? És miért küzdött vele most?

Rá kellene jönnie, ki vagyok, anélkül, hogy bántanám, anélkül, hogy bármit is mondanék a saját kapcsolatunkról neki. S az út adott volt, ha nem a saját kapcsolatukról, akkor másokról kell beszélnie.

– Zevran.

– Mondjad, drága.

– Azokra a nőkre... akikkel a feleséged előtt voltál... mind emlékszel?

Válaszul először is kapott egy kimeredő szempárt.

– Öhm... igeeen... De miért fontos ez...?

– És... milyenek voltak?

Zevran arcán eluralkodott az ijedelem. – Miért kérdezel ilyesmiket? – Inkább magához húzta Dinát. – Inkább ne beszélgessünk róluk. Hiszen itt vagy nekem te, gyönyörűm.

Dina odabújt Zevran vállához, a megszólításra azonban felcsillant a szeme.

– Csak még azt mondd meg... mit mondtál rájuk?

– Tessék?

– Milyen szavakkal becézted őket?

Zevran értetlenül pislogott. – Valami baj van...? Mondd meg, ha igen, és...

– Nem. – Dina küldött egy tényleg őszinte mosolyt. – Csak szeretném tudni, hogy hívtad őket. Kérlek.

Bár a férfi arcán még látszott, hogy húzódozik. – Már nem jelentenek semmit, Dina.

– Tudom. Kérlek, hogy becézted őket?

Egy gondterhelt sóhaj. – Miért hiszem azt, hogy ebből baj lesz? Nos, legyen... galambom, tubicám, édes, kedveském, kicsim, szépség, szépségem, angyalom, csillagom, virágszálam, mindenem, mindenségem, vad... – Itt egy pillanatra megtorpant. – Ezt is... hallani akarod...?

– Csak folytasd. – Egyedül Dina ártatlan, féltékenységtől teljesen mentes arca volt az, ami tovább indította.

– Vad...macskám, vadóc...om... és volt, aki a játék hevében ennél keményebb szavakat szeretett, de azokat már tényleg, hadd ne kelljen kimondanom.

Dina enyhe mosollyal nézte. – És nem volt, akit máshogy hívtál? Más néven?

– Nem, gyönyörűm, nem volt! – Zevran olyan zavarban volt, hogy észre sem vette, mi jön ki a száján. Dina csak tágra nyílt szemmel meredt rá, és várta, hogy összeálljon a fejében a kép. Gyönyörűm. Csak nekem mondod, hogy gyönyörűm, Zevran...! Ez egy nekem, a feleségednek fenntartott név...!

De Zevran csak rosszat sejtve felemelte a szemöldökét. – Miért nézel rám így? Sejtettem, hogy ebből baj lesz...

Dina elkapta a tekintetét, és sóhajtott. – Nem, semmi. Csak kíváncsi voltam, egyszerűen.

– Akkor nincs baj? Biztos?

– Nincs. Felejtsük el – bólogatott sűrűn.

Zevran a fejét csóválta, és örömmel eleget tett az utolsó kérésnek.

Majd máshogy próbálkozom. Lehet, hogy az átok folyton kísér minket, de én sem adom fel.

*

Az elf férfi bekúszott az alacsony ajtón. Le kellett hajolnia ahhoz, hogy beférjen az eredetileg koboldoknak készített szobába, ahol teljes sötétség honolt. Tenyere az érdes plafonhoz tapadt, nem tudott kiegyenesedni sem a teste, sem a lelke.

– Uram... – motyogta erőtlenül.

A föld alatti szoba sötétjében apró fény gyúlt, mintha egy kis gyertya világítana, de sem sercegés, sem a láng jellegzetes nyújtózása nem kapcsolódott a jelenséghez, a fény állandó volt, és kékesen hideg. Egy támlás szék állt az elfnek háttal, a világosságot az gyújtotta, aki benne ült. A szoba ott már kiterjedtebb volt, magasabb plafonnal, de berendezés nélkül. A támla mögül a tenyérnyi fénygömb felemelkedett a levegőbe, megállt a rücskös kőplafon előtt, és vészjóslón pulzálni kezdett. Az elf tátott szájjal figyelte.

– Ti nagyúrnak hívjátok a vezetőtöket, nemde? – kérdezte egy másik férfihang a támla mögül. Lassan, kimérten beszélt, mint akinek nincs félnivalója.

Az elf nyelt egyet.

– Így van, így hívjuk, de...

– De engem nem tartasz annyira, mint a saját fajtádat tartanád? – A férfi felállt a székből, és megmutatta magát. Aranyos kaftánt viselt, hajának színét eltakarta turbánja. Arcának éles, délies-keleties vonásai és szeme sötétje egyértelműen üzent kilétéről. Varázsló volt.

– Hívlatlak nagyuramnak, miért ne hívhatnálak, semmi sem akadályozza meg...! – hadarta az elf láthatóan megfélemlítve. Majd kimeresztett szemmel nézte, ahogy a fénygömb leszáll a varázsló tenyerébe. Félrekapta a tekintetét, megjelent lelki szemei előtt, ahogy a fény tűzgolyóvá válik, s a mágus nekirepíti. Inkább beszélt.

– Jelentenék...

– Hallgatom.

Az elf hajlongott. – Egy újabb siker, uram.

– Hogyan?

– Öngyilkosság, az ezelőttihez hasonló történet. Itt is a nő lelkileg felőrlődött, és ki akart törni a helyzetből, hát megölte magát. A múltkorinál a férfi nem engedte el, ott ugye ő ölte meg.

A varázsló egy ideig semmilyen reakciót nem adott.

– Hányan vannak még?

– Akik együtt vannak? Hát kevesen uram, igazán kevesen... talán egy kezemen meg tudnám számolni.

– Talán? – A turbános férfi hangja számonkérőn csengett, míg az elf csak nyökögött.

– Kevesen, valóban kevesen, uram.

– Vannak köztük olyanok, akik netalán közel járnak az átok megtöréséhez?

Némi csend.

– Nos... talán egy.

– Kik azok?

– A nevük Dina és Zevran. Vándorolnak, információt keresnek. Ők temették el az öreg Sandrüynt.

A varázsló félretekintett. – Az öreg legalább meghalt.

– Igen, meg, uram. Sokat árthatott volna nekünk.

– Így is sokat ártott az áldásaival. Éreztem.

Az elf, teljesen dilettánsként azért legalább bólogatott, ám megfagyott benne a vér, amikor a varázslót látta közeledni. Az egészen addig ment, míg oda nem ért az alacsony mennyezethez, bár maga nem bukott le a görnyedő elfhez, csak a fehér fénygömböt hozta magával. Az elf nagyot nyelve figyelte a lebegő varázst. Arcukon játszott a kékes fény és az árnyék.

– Nehezítsd a dolgukat. Tudod, mire gondolok.

Az elf homlokán fehérlő haja mellett apró izzadságcseppek jelentek meg. – De... de-de uram, én...

– Talán te magad is félsz tőlük?

– Nem erről van szó, uram, de még semmilyen mágiahasználó hatalmam nincsen, és mi van, ha nem engedelmeskednek nekem és felfalnak, és...!

A varázsló elkapta a másik férfi csuklóját, erélyesen felemelte, és belevágta a fénygömböt, mire az először feljajdult, majd észrevéve, hogy fájdalmat nem érez, remegve leste a gömböt. Az mintha halk kuncogást adott volna ki magából...

– Használd ezt!

Az elf két kézre fogta a fényt, ügyetlenül, mintha attól félné, hogy leejti. Egyszerre vett erőt rajta a rettegés és a csodálat. – Igen, igen, uram, igen... – Elfordult, mintha indult volna a dolgára, de ekkor a varázsló egyetlen csettintésére elesett, ordított volna ijedtében, de a szája pillanatok alatt összenőtt, húzta volna szét, de csak önnön bőrét szakította volna. A földről reszketve meredt a mágusra.

– Nem uram. Nagyuram.

Az elf szerencsétlenül, hümmögve bólogatott.

– Indulj. A szádat pedig majd feloldom, ha élve visszajössz.

Az elfnek ennyi kellett, orrán keresztül fújtatva, kaparva feltápászkodott a földről, és eltűnt a mágus szeme elől.

*

Amikor Dina sátruk összecsomagolása közben felsóhajtott, hogy jó volna már újból ágyban aludni, legalább csak egyszer, Zevran nem utasította el az ötletet. Bár a sátorozás valóban olcsóbb volt, de messze embertpróbálóbb is, és ő is hiányolta már a friss párnák és takarók kényelmét.

– Jól van, drágám. Akkor a következő faluban betérünk a fogadóba.

Így történt, Zevran nyitotta az ajtót, ő ment elől, ahogy azt kell, fürkésző szeme végigpásztázott a helyen, míg Dina a kezét fogva követte.

A pulthoz értek, Dina egy szobát kért a kocsmárostól, míg Zevran ismét körülnézett. Meg volt róla győződve, hogy az imént még itt voltak... Az imént, annál az asztalnál, ott a sarokban, csak elfek, azok, akikkel egy rövid másodpercnyit összenézett. Miért tűntek el ilyen hirtelen...? Zevran furcsállva fordult körül. Összeakadt a tekintete az egyikükkel, aki most már a fogadó másik sarkából nézte őket, majd még egyel jobb oldalon, a másikkal balról...

Ezek szétszóródtak, hogy...?

A pillantásuk pedig túlontúl árulkodó volt. Őket figyelték mindannyian a kocsma különböző pontjairól.

– Zevran...? A letétet kérik. – Dina hangja mellőle, mégis most egészen messziről. Anélkül, hogy a nőre nézett volna, kijelentette.

– Menjünk innen.

Dina tátott szájjal pillantott fel rá. Átfutott az agyán, hogy Zevran talán mégis sokallja a szobáért a pénzt, vagy....? De hiszen megígérte... Férje arcán az aggodalom azonban mást üzent neki. Tudta, ha Zevran ilyen határozott kijelentést tesz, annak kell, hogy legyen háttere. Hagyta hát, hogy a férfi egyszerűen csak megfogja a kezét, és mindenféle magyarázat nélkül kihúzza a fogadóból. Dina épp csak felkapta a táskáját, némán tipegett utána. Amikor kiértek a sötét utcára, az ajtó elé, mindössze akkor kérdezett.

– Mi történt?

– Ezek figyeltek minket, Dina. – Zevran tekintete még most is az épületen pásztázott.

– Kicsodák?

– Nem ismertem őket. Egy elf csapat.

Elfek? Dina tényleg nem értette. A saját fajukból valók fordulnának ellenük, éppen egy ilyen vészterhes időben? Ekkor azonban – Dina is jól látta, hogy az illető elf volt, fehér hajába belekapott a szél – a tetőről egy figura figyelte őket, s már mászott is feléjük. Az ajtó kivágódott, egy másik közelített, Dina csak a hegyes füleket meg a katonás járást látta, s a sötétkék tekintetet, ahogy egyenesen rájuk szegeződik.

– Gyerünk! – Zevran megindult, húzta magával Dinát, sietős léptek zaja a hátuk mögött, többen voltak, egyre többen. Valahonnan a háztetőről az egyik melléjük ugrott, Zevran elrántotta előle Dinát, aki mint egy rongybaba, nyaklott át férje karjában a másik oldalára, Zevran szablyát rántott, suhintott egyet a támadó felé, mire az meghátrált, de hogy mi történt aztán, azt Dina nem látta, mert csak rohant tovább párja mellett a fogadó sötét udvarán.

Zsákutcába értek, előttük valamiféle pajta ajtaja, Zevran megperdült, és ellenségesen szablyát szegezett az egyre közeledők felé. Aztán mégis megperdült, és behúzta Dinát a pajtába, a faajtót becsapta, és rátolta reteszt.

a pajta sötét volt, épp csak a hold világított be. Üresen állt, állatokat nem tartottak benne, csak egy szénapadlás terült el felül, melynek rozoga létrát döntöttek.

– Dina, gyorsan! Bújj el ott! – mutatott Zevran a szénapadlás felé, ellentmondást nem tűrőn a létrához húzta a nőt, aki felment ugyan, de várta volna maga mellé Zevrant is, aki viszont lenn maradt, és kivont szablyákkal várta az ajtót döngetőket.

Dinának rossz előérzete támadt. Amikor legutolján ilyen helyzetbe kerültek, annak egy hosszas elszakadás lett a vége. Dina pedig mindent akart, csak azt nem, hogy ez megismétlődjön.

– Zevran...!

– Ne késlekedj, Dina! Bújj el! – rivallt rá Zevran. Dina hallgatott a szavára, de a félelem egyre növekedett benne. Végül Zevran is stratégiát váltott, bebújt egy hordó mögé, mely közvetlen a létra mellett állt, arra számított, így meglepheti a támadókat, egyben meg is védheti Dinát attól, hogy azok feljussanak hozzá.

Dina lehasalt ugyan a szénapadlás száradó gabonaszálai közé, de fejét felemelve figyelte, mi történik. A rozoga faajtó hamarosan magadta magát, kivágódott, kintről besütött a hold, és egy húsztagú csapat özönlött be rajta.

– Itt vannak valahol...!

Elf hangok. Dina, Zevrannal ellentétben jól látta őket fentről.

– Legyetek óvatosak, a férfinél szablya van! – A kékszemű elf megállt középen, és óvatosságra intette katonáit, majd egy intéssel jelezte nekik, hogy engedjék le a fegyvereiket, s azok engedelmeskedtek neki. Dina feljebb emelte a fejét, és a tekintete hirtelen találkozott a férfiével, aki erre elmosolyodott, Dinának pedig ezt a mosolyt látva különös érzése támadt.

– Hölgyem?

Dina úgy érezte, nincs értelme elbújni a szalma alatt, Zevran azonban mérgelődött, hogy a nőt észrevették. Dina lepillantott felé, s a kékszemű elf máris intett a katonáinak, hogy a férfi a hordó mögött van, ők pedig körülállták. Dina rájött, hogy akaratlanul is elárulta férje hollétét.

– Zevran, körülötted vannak!

Ő még a hordó mögött vicsorítva markolta a kardot, aztán Dina kiáltására ordítva előugrott, s bizonyára levágott volna közülük valakit, ha azok közelebb merészkednek.

Zevrant most sem rémítette meg a túlerő, támadt volna a következőre, ekkor azonban egy harmadik hirtelen kiterjesztette felé szétnyílj ujjait, tenyeréből fényes varázslat tört elő, és a szablyákat odacsapta a pajta falának.

Zevran először meglepődött, majd összeszűkült szemmel fordult vissza feléjük, bátran a kör közepe felé lépett, és védekező pozícióba felemelte mindkét öklét – Oh, hát puszta kézzel nevezünk? Nekem úgy is jó.

Az egyik elf felé bökött az állával. – Nekem tetszik. Végre egy igazi férfi a fajunkból, aki nem átall a túlerővel szemben is kiállni.

Egy másik mosolyogva válaszolt neki. – Ja, kellenének még hasonlók.

Zevran fél szemöldökét felrántva hallgatta őket, de azért az öklét még nem engedte le. Odafenn Dina felült.

A kékszemű közelebb lépett.

– Zevran Arainai?

– Kik vagyok? – hangzott a bizalmatlan válasz.

A kékszemű intett az egyiknek, hogy csukja be a pajta ajtaját, míg a varázsolni tudó világosságot gyújtott, kezében gömb alakú fény gyúlt, mely a padlóra hosszanti árnyékokat vetett, és különös fény-árnyék játékot az emberszerzetek arcára.

– Azt hiszem, ismerjük egymást.

– Kétlem. De most hogy ilyen szépen felsoroltattátok minden tudásotokat, varázslattól a kémkedésig, már bemutatkozhatnátok mégis.

– Legyen, ahogy akarod. Az én nevem Ylydar. A Hagduin parancsoka vagyok.

Zevran felemelte egyik szemöldökét, jelezve, hogy nem mond neki semmit egyik név sem.

A kékszemű sokatmondón a szénapadlás felé pillantott. – Szeretnék pár szót váltani a pároddal kettesben. Megengeded, Zevran?

Zevran felröhögött, sűrűn bólogatni kezdett, mintha azt készült volna mondani, hát persze, hogyne, majd hirtelen. – Rohadtul nem. Nem nyúl hozzá egyikőtök sem, az biztos.

– Félreértesz minket. Nem szándékoztunk hozzányúlni, azt mondtam váltanék vele pár szót.

– Felejtsd el!

– Azt sajnos nem tehetem. De ha így, hát így... – Ylydar intett a varázstudó elfnek, Zevran már nyúlt volna a fal mellett fekvő szablyái után, de a mágia előbb elérte, és abban a pillanatban ájultan elnyúlt a földön.

– Zevran, Zevran! Ne! Mit csináltatok vele?! – Dina rémülten nézte, hogy Zevran lába maga alá gyűrődik, két karja szétvetődik, a könyöke koppan a földön.

A magát Ylydarnak hívó elf elindult fel a létrán, Dina behátrált a sarokba, míg a katona egyre csak közeledett felé.

– Maradj ott! – kiáltott rá. – Mit csináltatok Zevrannal?! Kik vagytok?!

A kékszemű felemelte a kezét, és lassított. – Dina. Ugye?

Furcsa volt hallani tőle a saját nevét, mindkét tenyerét felé szegezte. – Maradj ott! Ne gyere közelebb!

Az elf valóban megállt. – Rendben, Dina. Akkor nem megyek közelebb. – Felemelte ő is a kezét, mutatva, hogy ártalmatlan. Majd hogy még inkább bizalmat ébresszen, leoldotta magáról a kardját, és lassan a földre tette, a háta mögé. – Látod? Nem akarlak bántani. Mindössze egy kérdést szeretnék feltenni. Gyere közelebb, Dina.

A fejét rázta. Nem volt oka megbízni azokban, akik kiiktatták Zevrant. – Mit csináltatok vele...?

– Ne aggódj, csak nincs eszméleténél. Semmi baja nem lesz, hamarosan felébred. – Az elf hangja őszintének hatott, de Dina még mindig nem tudhatta biztosan, hogy ez egy csapda-e.

– Mit akartok tőlünk?

– A Hagduin a Naharton ellenpártja. Olyan elfek vagyunk, akik nem tűrik az átok okozta nyomorúságot. Ha tetszik lázadók.

Dina végignézett a katonán, és várta a folytatást.

– A legtöbben közülünk elvesztettük a feleségünket, vagy magunk is átoksújtotta állapotban vagyunk.

Dina lenézett a pajtában álló férfiakra.

– Zevrant is szívesen látnánk magunk között. Bár eddigi megfigyeléseink szerint neki más dolga lesz.

– Honnan tudjátok a nevünket?

Ylydar elmosolyodott. – Vannak informátoraink, ahogy más pártoknak is. Azóta létezünk, hogy a Naharton létrejött. Megfelelő sereget gyűjtöttünk, amely elég ahhoz, hogy megtámadjuk az elnyomókat, és végezzünk velük. A Naharton vezetésének pusztulnia kell ahhoz, hogy mi elfek elnyomás nélkül élhessünk.

Dina, ezzel az utolsóval némileg egyet tudott érteni.

– De nem támadhatunk addig, amíg valaki, legalább egyetlen pár meg nem töri az átkot – kiáltott fel lentről a varázstudó elf.

Ylydar visszanézett Dinára, és bólintott. – Így van. Azért jöttünk, Dina, és Zevrant azért kellett eszméletlenné tennünk, mert muszáj feltennem neked ezt a kérdést. Válaszolj, őszintén. Zevrannal ugye nem csak együtt éltek... ő a férjed? Ugye a férjed?

Dina várt még párt másodpercig, majd aprót bólintott. Csak most vette észre, hogy odalent minden elf a válaszára várt, s most elhűlve bólogattak.

– Az Erdő Istene előtt a férjed? Elf szertartás szerint?

– Igen.

Odalenn többen összenéztek, Ylydar is mosolyogva bólintott nekik.

– ... és hónapok óta együtt vannak...! A férfinek pedig semmi baja...! – hallotta Dina lentről az elismerő szavakat.

Ylydar ismét közelebb lépett, mintha próbált volna a lelkére beszélni.

– Figyelj rám, Dina. Meg kell törtönök az átkot.

A nő megrázta a fejét. – Hogyan...? Ezt próbáljuk már mióta...!

Ylydar csüggetegen félrepillantott. – Ebben nem tudunk segíteni nektek. Ti viszont hatalmas segítség lehettek a mi számunkra. Ha sikerrel jártok, akkor a mágiájuk meggyengül, mert bebizonyosodik róla, hogy nem megtörhetetlen! Egyetlen pár elég! Mi pedig ekkor remek helyzetben leszünk végre egy igazi támadáshoz, akkor leigázhatjuk őket! Dina, rajtatok áll vagy bukik minden.

Dina nem szólt, csak halkan pihegett az utolsó mondat súlya alatt.

Végül Ylydar lassan hátrált, még felkapta a kardját, és lemászott a létrán. Dina előrekúszott, aggódó tekintete a földön heverő Zevranra vándorolt.

– Vigyétek fel – adta ki a parancsot a kékszemű elf, páran felemelték Zevrant, a legerősebb a vállára vette, majd odafenn a szalmára fektette. Az elf tisztelettel bánt az ájult testtel, óvatosan engedte le, elrendezte alatta a szénát, és mellé fektette a szablyáit. Dina rögtön odatérdelt Zevran mellé, és a combjára emelte a férje fejét.

– Ebben a pajtában maradhattok. A fogadós is a pártunkon áll.

A Hagduin tagjai indulni készültek.

– Ha valahogy sikerülne megtörni az átkot... – kezdte Dina. Mind a húsz férfi megállt, és várta a szavait. – ...hogyan jelezzek nektek?

Ylydar a varázstudó elf felé pillantott, aki mosolyogva csak annyit mondott. – Tudni fogjuk.

Azzal otthagyták őket, az utolsó behúzta maga mögött a pajtaajtót.

Dina egyedül maradt az eszméletlen Zevrannal a tompa holdsütésben. Az arcát simogatta, élesztgetni kezdte, de ő még hosszú percekig nem tért magához, s amikor végül résnyire nyitotta a szemét, először csak hunyorgott, majd szédelegve feltolta magát.

– Hol vannak...?!

Dina nyugtatón nyúlt utána.

– Mi a fenét akartak...? És téged...? Bántottak téged, Dina? – tapogatta meg felesége karját, vállát, arcát, egyben van-e, bár láthatóan ő maga még mindig szédült.

Dina simogatva nyugtatta. – Nem bántottak, Zevran.

– Mégis mit akartak tőled?

– Semmit. Csak a nevünket akarták tudni. Az enyémet is. Aztán elmentek.

Zevrannak nem volt oka nem hinni, másrészt a varázslat utáni rosszullét elnyomta, a homlokát fogva egy sóhaj kíséretében, káromkodva végigdőlt a szalmán. – A rohadt életbe...! Ostoba kémbanda...! A saját fajuk után kémkednek...?! Mi a...!

Dinameghagyta ebben a hitben. Mellé húzódott, és csendben megsimította a haját. Közbenmerengve nézte a pajta ajtaját. Hát még sincsenek egyedül. Egy újabb ok, amiértnem veszthette el a reményt.