Harod három, nálánál két fejjel magasabb testőr kíséretében jelent meg az ivóban, s egyenesen a törpe fogadós pultjához ment. Az éppen egy poharat törölgetett egy törtfehér konyharuhával, de amint megpillantotta a félvért s a testőreit, kicsúszott a kezéből az üveg, és széttört a fapadlón. Az elf szolgálólányok egyike odasietett összesöpörni, bár előtte még küldött a fogadósra egy értetlen pillantást.

– Ennyire ijesztő lennék, Tharoden? Csak nem rosszban sántikálsz? – Harod a pultra könyökölt gyanakvón.

– Hogyan? Dehogyis! De a testőreid igazán megtermett legények – pillantott rájuk a törpe, aztán inkább mosolyogni próbált. – Mivel szolgálhatok? Egy italt?

– Nem kérek semmit. Ellenőrizni jöttem a lányokat.

– Ó. – A fogadós egyetértést színlelve bólogatott.

– Melyik szobában van a Dina nevezetű?

Tharoden vaskos, rövid ujja felmutatott a karzaton Zevran szobájának ajtajára. – Ott. De... miért pont ő érdekel? Történt valami?

– A világon semmi – vágta rá Harod gyorsan. Az ittléte árulkodó volt, ahogy a törpe különös reakciója is, mindketten tudták, hogy a másik elhallgat valamit. Mindenesetre azért Harod továbbra is úgy tett, mintha ő lenne kettejük közül a főnök. – Mit tudsz a kuncsaftjáról?

Tharoden kézbe vett egy újabb poharat, törölgetni kezdte, mint akinek sok dolga van még, s mellé a vállát emelgette bizonytalanul. – Nem sok mindent. Valami kalandor.

– Kalandor? Biztos vagy ebben? – nézett végig Harod a törpén kétkedőn, mire az védekezve rázta a fejét.

– Nem tudom, ránézésre annak tűnt. De én nem tarthatok számon mindenkit, annyi ember megfordul itt nálam.

Harod elhúzta a száját. – Persze. És egyedül van?

– Ezt sem tudom. Gondolom nem, errefele csak a koldusok meg a vándorok járnak egyedül. De nem tudom megmondani, kikkel jött. Amikor átadta a pénzt, egyedül volt.

– Értem – morgott bólintva a félvér, aztán ellökte magát a pulttól, s felpillantott a karzatra. Válla felett hátraszólt az egyik testőrének. – Elhoztad? – Az bólintott. Harod még visszanézett a fogadósra, s az állával intett neki. – Remélem, minden rendben van, megegyezés szerint.

– Persze, hogy minden rendben van, megegyezés szerint – vigyorgott kényszeresen Tharoden. – A férfi jött, megkapta a nőt, ennyi történt, mi lenne másképp?

A törpe arca immár tényleg túlontúl védekező volt.

– Majd mindjárt meglátjuk – szólt Harod, majd elindult fel a lépcsőn.

A fogadósné, fonott hajú, tömzsi, vörös teremtés, aki végig a háttérből hallgatózott, most odalépett férje mögé, és suttogva kérdezte tőle. – Rájött?

– Nem, dehogy! – motyogta vissza Tharoden, miközben a távolodó félvért nézte.

– De sejt valamit! Most meg hova megy?

– Rájuk akar nyitni.

– Mi? A saját kurtizánjára? Ennek elment az esze?

– Nem tudom. Maradj csendben! Ne csináljunk túl nagy feltűnést.

Harod felért a karzatra, de a lépcső tetején megállította mindhárom testőrét. Zevran szobájáig csak maga lépdelt el. Aztán az ajtóhoz hajolva hallgatózott.

Odalenn a két törpe összenézett.

Harod, mivel nem hallott semmit, bekopogott. Semmi válasz. Kopogott újra. Aztán a kilincsre tette a kezét, és bekiáltott a résen.

– Uram? Óhajt még valamit? Esetleg egy italt?

A fogadó zaja ugyan morajlott, de Harod még így is mérget mert volna venni rá, hogy a szobából semmiféle hang nem szűrődött ki.

Harod benyitott, először csak lassan, aztán amikor hallotta a szobában uralkodó csendet, s látta az üres ágyat, dühödten nekivágta az ajtót a falnak, betrappolt, s megállt középen. Az ágyon a takaró a fogadó személyzete által szépen elrendezett módon feküdt, látszott, hogy se kurtizán se más nem használta még aznap, sem a földön nem hevertek levetett ruhák, ahogy az várható lett volna. Zevran két szablyája a helyén hevert, Harod utálattal nézett végig rajtuk. Aztán érdeklődve, lassan előrelépdelt az erkély felé. Ott találta a vacsora maradékát a kis asztalon, a félig üres mandulasörös kupákat, s a lerágott csontokat a marhabordából. Aztán kikerülte az asztalt, és belebotlott Dina apró topánkába. Lenézett, látta Zevran két csizmáját, amint azok szanaszét hevernek egymás mellett.

– Mi a...?

Harod összeszűkült szemmel pásztázta végig az udvart, az erdőt, de nem látott se kötelet, se lábnyomokat. Aztán felnézett az égre.

– Ez nem lehet – suttogta elhűlten a sötét égen úszó felhőket kémlelve. – Egyszerűen csak nem lehet! – Keze ökölbe szorult, visszaviharzott, át a szobán, le a lépcsőn.

– Hé, az a fickó nem Zevran szobájából jött ki éppen? – mutatott előre az asztalnál Alistair egyik szemöldökét felemelve.

Morrighan hátrafordult. – Elég paprikásnak látszik. Gyerünk, nézzük meg, mi folyik itt.

Harod a pulthoz szaladt, és öklével a lapjára csapott. – Megszökött! Dina nincs itt! Te pedig tudtad, megveszekedett, ostoba törp! Falaztál nekik!

Tharoden mintha összement volna a pult mögött, a kocsmában elhalkult a zaj, a mulatozók az ordibáló félelf felé bámultak.

– Miről beszélsz? Nem tudtam, ezt tényleg nem tudtam! Nem is gondoltam volna, hogy...

– Mi az, hogy ezt nem? Akkor hát mit tudtál?! Varázslókkal szövetkezel?! Átkozott áruló vagy, Tharoden?!

Erre aztán igazán csend lett, a varázsló szóra többen összesúgtak. Voltak idők, amikor az Euthoriai Birodalom hadban állt a varázslókkal, és azokat a hosszú és ínséges éveket tényleg senki sem sírta vissza.

A rágalomra a törpe is felbőszülten vágott vissza. – Miket beszélsz össze-vissza, Harod, neked elment az eszed! Mi érdekem lett volna falazni nekik, azt gondolod, bolond vagyok? Fogalmam sem volt, hogy nincsenek odafenn! És miféle varázslókról beszélsz, mondd? Varázslót ezen a környéken évek óta nem láttak!

– Pedig nyomtalanul tűntek el a zárt szobából! Mi ez, ha nem varázslat? Kirepültek!

Tharoden meglepetten hápogott, ám ekkor Morrighan szólt Harod mögül. A félvér megperdült.

– Már megbocsásson, uram, de valószínűleg a társunkról beszél. Valami baj van? Talán segíthetünk az ügyben?

Morrighan hangja illedelmesen, de azért kellő fenyegetéssel csengett. Alistair rögtön hozzátette. – Abban pedig biztos lehet, hogy Zevran nem varázsló. Erre a nyakamat teszem.

– Mit avatkoznak bele? – mordult rájuk a férfi, és visszafordult a törpéhez. – Engem nem érdekel, kiféle miféle ez az alak, varázsló vagy politikus vagy kalandor, vagy mindegyik, bánom is én, de nincs fenn a szobájában, és Dina is vele van, aki pedig az enyém! Idefigyelj, te szerencsétlen, holnap reggelre kerítsd elő a lányt, és juttasd vissza a Vörös Örvénybe, vagy ötszörösen kérem rajtad számon az árát! Megértetted?

Leliana a fejét ingatta. – Kétlem, hogy Zevran elszökött volna. Ez annyira nem rá vall.

– Ja. Biztos csak romantikáznak. – Az eseményekbe Oghren is bekapcsolódott, s most morogva kommentálta a helyzetet.

– Ó, igen? Repülő szőnyegen? – kiáltott vissza Harod, majd Morrighan szeme közé mutatott. – Maguk csak tudják meg, hogy örömlányokat tilos kivinni a fogadó területéről! A társuk ezzel szabályt szegett, ezért bírságként köteles fizetni a bordélyház számlájára az eddig letett pénz dupláját!

A csapos és a felesége sokatmondón, fogukat szívva néztek össze a félvér háta mögött.

Morrighannek azonban ez már nagyon nem tetszett. Előrelépett Harod fenyegető ujjai elé, és bátran a szemébe pörkölt. – Álljon meg a menet, uram! Így is rengeteget fizettünk önnek, felejtse el, hogy csak itt bírságolgat saját kedvére!

– Hát pedig drága hölgyem, fizetni fog!

– Mert ha nem, mi lesz?

A helyzet kezdett forrósodni, a vendégsereg egy emberként leste őket. Alistair hüvelyébe dugott kardja markolatát fogta, kellemetlen pillantásokat küldött a félvér felé, Leliana és Oghren nemkülönben.

– Hogy mi lesz? – Harod az egyik testőrére pillantott. – Mutasd meg nekik.

Ezt hallva, Morrighan is már a fegyverért nyúlt volna, de a testőr támadás helyett egy különös, karnyi hosszú, vastag, színes hengert húzott elő, melynek egyik végén egy kúpszerű alakzat helyezkedett el, a másikon egy kanóc lógott. Első ránézésre valószínűleg senki sem tudta, mi az, színes csíkjai miatt leginkább egy gyermekjátéknak tűnhetett. Aztán a testőr a tűzbe tartott egy vékony farudat, s meggyújtotta vele a kanóc végét, amely eszeveszett gyorsasággal égni kezdett, akik látták, megijedni sem volt idejük. A rakéta fülsiketítő sípolással villámgyorsan hatolt az ég felé, kiütötte a fogadó tetejét, pár cserép és némi törmelék a földre hullott egyenesen a pult mellé, néhányan rémülten arrébb ugrottak előlük. Teljes csend volt, mindenki halálra váltan figyelte a történteket, a rakéta odakinn rövid ideig még sípolt, aztán öblös pukkanással elhalt.

Harod büszkén feszített, örömittasan leste a rémült tekinteteket, és biztos volt benne, hogy mindenki elhitte, a tűzijáték tulajdonképpen egy igen veszélyes fegyver a varázslók eltűntetésére. Alistair kénytelen volt elengedni kardja markolatát, belátva, hogy az ilyesféle robbanások ellen nem használna semmilyen penge.

– Ez lesz! – vágta oda Harod Morrighannek.

A fekete hajú nő összenézett a társaival. Oghren elismerően megcsóválta a fejét.

– Tárgyaljuk meg a dolgot.

Harodnak ez már tetszett, vigyorogva szembeállt Morrighannel. – Hallgatom, hölgyem.

– Kérem, ez elfogadhatatlan, elvégre egy egész hétvégét már kifizettünk önnek!

A félvér kihúzta magát, s meglepetten nézett a nőre. – Egy egész hétvégét? – ismételte hitetlenül. – Nem, hölgyem, a kislány önöknek ingyen volt!

– Badarság! Magam láttam a pergament, egy egész hétvége összege szerepelt rajt! Valami neve is van ennek, valami tádám...

Harod álla leesett, szájából elképedve hullott ki a szó. – Tád a pher...!

– Az hát! – legyintett neki Morrighan.

Harod és Morrighan még egy rövid pillanatig bámultak egymásra, aztán mindketten, szinte egyszerre a fogadós fele kapták a fejüket, aki ekkor már két kézzel szorongatta a törlőrongyot, s a felesége is elsomfordált mellőle.

– Szólni akartam, csak kiment a fejemből! – dadogta nem valami meggyőzően.

Harod odaugrott a pulthoz, rátenyerelt, és a közvetlen közelről elkapva a törpe grabancát, ráordított. – Tád a phert fizettek az egyik lányomért, és te megpróbáltad elsikkasztani?!

– Dehogy is, Harod, csak tudod, mindent a maga idejében, és még nem volt időm arra, hogy...

– Hallgass! Ide a pénzemmel!

Tharoden remegő kézzel emelte a pultra az erszényét, és szó nélkül számolta ki Harod elé az érméket. A félvér közben az őket bámuló emberszerzetek felé fordult, és örömteli hangon kiabálni kezdett nekik. – Hallottátok ezt? Tád a phert fizettek a Vörös Örvény egyik lányáért! Tád a phert! Mikor történt utoljára ilyen? Legyen büszke mindenki, aki valaha megfordult nálunk! Hallottátok? Hallottátok? Tád a pher! Hahahaa!

Morrighan lenéző tekintettel leste, majd a többiek fele fordult, s ujjával a válla felett hátramutatott a hangoskodó félvérre. – Menjünk innen, ez teljesen bolond – morogta.

A fogadóban lassan újból feltámadt a mulatozás zaja, mindenki előtt nyilvánvalóvá vált, hogy nem lesz tömegverekedés, Harod pedig még egy ideig a pultnál állva számoltatta a teljesen megsemmisült Tharodennel az aranyakat.

– A lány pedig előkerüljön nekem holnap reggelre, vagy felrobbantom az egész lebujodat! – Harod még utoljára megfenyegette a már amúgy is kellőképpen megfélemlített fogadóst, majd testőrei kíséretében méretes léptekkel útnak indult. Tharoden gondterhelten leste az épület tetején tátongó pár cserépnyi lyukat.

Harod hazaérve Sisst még mindig az asztalnál ülve találta, a nő a gyertya lángjánál újabb lapot húzott.

– Súgtak-e a kártyáid rengeteg pénzt és hírnevet? – kérdezte tőle a férfi ragyogó arccal, míg nagy lendülettel levetette magáról az utcai köpenyt. A nő nemlegesen intett a fejével. – Akkor dobd ki őket, mert semmire sem valók!

Siss kedvetlenül felsóhajtott. – A kártyák szellemei most nem hazudnak, Harod. Most nem.

– Hát persze! – röhögött a félvér.

– Mi hír? Jókedvűnek látszol.

– Hah! Majd csak akkor leszek igazán jókedvű, ha ez a kis ribanc hazatalál holnap reggelre! – Ennyit mondott, aztán sietősen otthagyta a nőt.

Siss továbbra sem mozdult túl sokat, jóleső merengéssel nézte a halál lapját középen. – Ha hazatalál.