Pár nap múlva továbbindultak Perubiából. Dina azt leste-várta, mikor adódik egy olyan helyzet, amely végre az átok ellen szolgál. Fejnélküli férfiakat látott ugyan és vért, de azt, hogy valakinek sikerült megtörni az átkot, nos... erről egyszer sem hallott.

Érzett némi kétséget, sőt, a hiábavalóság is felütötte benne a fejét, aztán meg arra gondolt, talán maradhatnának így Zevrannal, ilyen furcsa, kimondatlan vadházasságban, amelyben most vannak, elfogadva azt, hogy így élhetnek csak tovább, s legalább örülhetnek, hogy ott vannak egymásnak. De amikor eszébe jutott, hogy Zevran akár véletlenül is megtudhatja, hogy ő a felesége... Nem, nem tudta volna elviselni a kínt. Mindeneképpen meg akarta törni az átkot.

És úgy sejtette így volt ezzel Zevran is. A férfi vissza akarta kapni régi önmagát, tudni akart arról kicsoda, magáévá akarta tenni azt, ami egyszer már az övé volt. Talán Zevran is ugyanúgy elgondolkozott azon, ha már ilyen jól kijönnek maradhatnának így, mégis, újból ás újból hajtotta a vágy, hogy útnak induljon az átok feloldásának érdekében. Dina pedig vele tartott.

Még mielőtt elhagyták volna Perubiát, a postahivatalba mentek, Dina pedig küldött egy táviratot Lelianának. A vörös hajú lány Alistairrel élt Vasandoralban, és amikor az átok hirtelen elterjedt, levelet küldött Lostinába.

„Drága Dina!

Alistair is én is borzasztóan sajnáljuk azt az igazságtalanságot, ami veletek, elfekkel történik. Züiya és Morrighan hasonlóképpen felemelik a szavukat az új párt ellen, városról városra járnak, és a köztereken fennhangon hirdetik, hogy a Naharton becsületsértést követ el ellenetek, elfek és az Erdő Istene ellen. Mindketten meg vannak győződve róla, hogy a párt sötét erőkkel szövetkezett. Egy kissé féltem őket, hogy ennyire nyíltan beszélnek, de Züiya szerint ez a próféta dolga. A kislány rengeteget változott, büszke vagyok rá, amilyért máris ilyen érett gondolkodású. Ha látnád, talán fel sem ismernéd.

Dina, ha gondolod, gyere el hozzánk Vasandoralba, és élj itt. Ha ebben a segítségedre tudunk lenni, és így könnyebben megtalálod Zevrant, mi szívesen látunk. Kérlek, nagyon vigyázz magadra, és válaszolj minél előbb!

És még valami fontos: jövő hónapban Alistair és én megtartjuk az eljegyzésünket. Bárcsak itt lehetnél, bárcsak itt lehetnétek mindketten, Zevrannal! Fáj a szívem, mert félek, ez a rövid idő nem lesz elég. De Alistair és én szívből szeretjük egymást, és nincs okunk várni.

Ölelünk téged, Leliana és Alistair"

Dina valahogy így emlékezett vissza barátnője kedves hangulatú levelére, s most a postahivatalban egy rövid táviratot diktált.

– Drága Leliana és Alistair! – Ahogy bemondta a neveket, félve Zevranra sandított, aki hallótávolságon belül volt, újabb fejfájásroham azonban szerencsére nem vett erőt rajta. Dina visszahajolt a postáskisasszonyhoz, és tovább diktált.

– Gratulálok az eljegyzésetekhez. A felajánlást azonban, bármily kedves tőletek, nem fogadhatom el. Ha hozzátok költöznék, a párt titeket is hátrányban részesítene. Ezt a harcot egyedül kell megvívnom. – Hátrapillantott Zevranra, aki ugyan már illedelmesen távolabb lépett, és épp az ablakon bámult ki várakozva, mégis, Dina úgy érezte, jobb, ha nem említi őt. Pedig milyen jól esett volna egy olyasvalakivel mint Leliana megosztani a nehézségeit! De a postahivatalban sem bízhatott, a leírt jeleket bárki elolvashatta, és az bizonyítékként szolgált volna a Nahartonnak.

A postáskisaszony kinézett rá. – Már csak az elköszönés fér fele, vagy újabb táviratot kell nyitnom.

Dina megadón bólintott. – Ölellek titeket, Dina.

Miután fizetett, csendesen visszalépdelt Zevranhoz, aki felé fordult. – Ők a barátaid? – kérdezte.

Dina nyelt egyet. Borzasztó volt látni Zevran arcán a kérdés valódiságát: egyáltalán nem emlékezett senkire. Végül Dina csak bólintott, majd intett, hogy indulhatnak.

Ismét szekéren folytatták útjukat, ezúttal észak fele. A vidéken egyre inkább ritkultak az erdőségek, és sűrűbbé váltak a köves, kiaszott puszták. Egy helyen a szekér rúdja eltörött, nekik pedig gyalogolniuk kellett a következő faluig. Dina nem bánta, valahol jól is esett neki a mozgás, bár a hűvös őszi szél átfújt rajta. Összehúzódzkodva Zevran oldalának dőlt, aki átkarolta. Így haladtak jó ideig, míg a férfi egyszer csak megtorpant, és eléemelte a kezét.

Dina felpillantott. Az út szélétől fél percnyi járóföldre lehetett. A hullák szagát a szél pont a másik irányba vitte, talán ezért nem érezték meg előbb. Huszan, huszonöten ha lehettek, a legtöbbjük a földön feküdt, láthatóan lepedőn hozták oda őket, a ruhaanyagot alattuk hagyták. Elfek, emberek, törpék, és egy ork, férfiak és nők egyaránt. Nem látszott rajtuk brutalitás nyoma, ellenben fekélyek borították a testüket. Középen, egy fiatalabb ember fiú holtteste felett egy lányka ült, talán a testvére. Még élt, de nem mozdult, érzelmek nélkül meredt maga elé a semmibe. Dináékat ugyan észrevette, és felemelte a fejét, de pihegő mellkassal ugyanúgy vissza is hajtotta a bátyjára.

– Menjünk innen! – jelentette ki Zevran ellenmondást nem tűrő hangon, és sietősen elfordította Dinát, aki azonban...

– De a lány még él!

– Még él, pár óráig, igen! De ha közelebb mész hozzá, Dina, te sem élsz tovább!

Dina tudta, hogy Zevrannak igaza van, sőt, a kislány is tudta, mi vár rá, ezért nem szólt hozzájuk, és az is egyértelmű volt, hogy aki ide horda ezeket a testeket, a fertőzés továbbterjedését hivatott megfékezni. Mégis, Dina szíve annyira elszorult, ahogy látta az egyedüli lánykát, amint némán várja a saját halálát ott a többi holt között, hogy rögtön könnyel telt meg a szeme. Engedte, hogy Zevran elfordítsa, és sietősen távolodott ő is a helyszíntől, de még egyszer visszanézett a holtak közt fekvő lányra.

A fájdalom úrrá lett rajta, ahogy Zevran gyors lépteket diktált, ő hangosan felzokogott, az érzelmek eddig sosem tapasztalt módon öntötték el, egyszerűen csak nem tudta visszatartani a könnyeit.

– A másik úton megyünk! – nézett körül Zevran, de Dina nem hallotta.

Jó ideje haladtak már sietős léptekkel, a fertőző telepet már rég elhagyták, de Dina még mindig hangosan zokogott a tenyerébe, mintha nem tudta volna abbahagyni. Zevran az elején még csendesen vigasztalta, aztán egyre sürgetőbben hangzott el a szájából a ne sírj, míg végül megállt, és maga felé fordította a nőt.

– Dina...!?

Ő tudta jól, hogy amit tesz, az kétségbeejtő, mégis, mindössze annyira volt képes, hogy hangos zokogását elnyomja, arra már nem, hogy a könnyeit is visszafojtsa.

Zevran a nappaliban volt, a szekrény ajtaját szerelte éppen, amikor Dina belépett, az arcán túláradó, mégis misztikus mosollyal. Zevran csak hátrapillantott rá, és köszönt neki.

– Ez teljesen tönkrement, most megteszem érte, amit tudok, de szükség lesz még alkatrészre, ezt az egész fém részt ki kell cserélni. És szerszámokat is kellene venni, elkélnek itthonra, ez a ház teljesen üres volt, amikor jöttünk... – A férfi még magyarázott volna tovább, de amikor ismét Dinára pillantott, ő még mindig csak reszkető mosollyal nézte. – Mi az, történt valami izgalmas?

– Igen. Történt.

Zevran megcsóválta a fejét. – Na, mesélj!

– Figyelnél rám egy kicsit?

– Figyelek – szólt Zevran, miközben bevert egy újabb szöget.

– Zevran, figyelnél most csak rám, kérlek? Mondani akarok valamit. Valami nagyon fontosat.

A férfi értetlenül pislogott a mellette álló nőre, aki immár túl hosszú ideje mosolygott, túl titokzatosan. Letette a kalapácsot, és kérdőn felé fordult. – Mi az? Ha nem látnám az arcodat, azt hinném, valami baj történt.

Dina a fejét rázta. – Nem. Ez nem baj.

De mivel csend ült kettejük közt még mindig, Zevran felemelte mindkét szemöldökét. – Akkor...?

Dina a kezét tördelte, mint aki hirtelen nem tudja, hogy kezdjen neki. Zevran egyre nyugtalanabb lett, bár a nő mosolya rá is átragadt. – Na...?

– Züiya...

– Igen?

– Züiya vajon mit szólna hozzá, ha lenne egy testvére?

Zevran ráncolta a homlokát. – Ne haragudj, de ez rossz vicc... Züiyának nem lehet testvére... te is tudod jól, hogy sajnos magam tettem róla, hogy ne lehessen...

De Dina még mindig mosolygott. – Zevran...

– Igeen? Könyörgöm, mondd már! Most mi van Züiyával?

– Züiyával semmi. De... De neked meg nekem... – Dina nyelt egyet. – lesz egy kisbabánk.

– Mi...!?

Dina mosolyogva nézte, ahogy Zevran arcáról a szempillantás alatt eltűnik a rosszallás, és a helyét a teljes döbbenet veszi át. A férfi szája egészen tágra nyílt, szó szerint leesett az álla.

– Dina, mit mondtál...?!

– Lesz egy kisbabánk, Zevran. Egy közös gyermekünk – nevetett rá.

Zevran a homlokához kapott, majd a szívéhez, majd nem is tudta már hova kapjon, aztán elkapta inkább Dinát, fel, hogy a lába sem érte a földet. – Mi?! Mi, mi-mi-miii...?! Ez igaz? – nézett vissza rá boldogan.

Dina könnyei keveredtek a nevetésével. – Igen.

– Biztos?!

– Biztos. Már régóta érzem a jeleket. Ma elmentem a bábához, és ő is elég biztos volt benne.

Zevran elengedte Dinát, de csak hogy a fejét fogja nevettében. – Szent szar! – Aztán újra felkapta a feleségét, és ordított. – Egekre, ezt el sem hiszem!

– Örülsz, Zevran? – törölgette Dina a szemét.

– Óh, hát hogy a csudába ne örülnék?! Apa leszek...? Dina, apa leszek! Apa leszek!

A nő könnyektől áztatva kacagott.

Azok után azon volt, hogy minél több holmit beszerezzen a kelengyéhez, kis zoknikat horgolt, és pólyának való ruhaanyagot szőtt, ismerőseivel és a falubéli barátnőivel megosztotta minden tudását, és hallgatta az ő élménybeszámolóikat. Lélekben készült arra, milyen lesz majd szülőnek lenni, milyen lesz Zevrannal egy közös gyermeket nevelni.

– Kisfiút szeretnél vagy kislányt? – kérdezte egyszer Dina az ágy melegében férjéhez bújva. Zevran a tarkója alá pakolt kézzel gondolkozott, és kimeredt szemmel nézte a plafont.

– Hmmm... Ha fiú lesz, akkor... Ó, akkor kőkemény srácot faragok belőle! Ő lesz a legstrammabb kisgyerek a haverjai között!

– És ha nem?

– Hogyhogy nem, dehogynem! Ha láttad volna apám fizikumát, te jó ég, Dina! Ekkora karja volt! – mutatott Zevran valami teljesen természetellenes méretet, mire Dina csak mosolyogva végigsimított férje végtelenül természetes méretű, erős karján, kicsit megmarkolászta és kuncogva hozzábújt.

– Ha pedig lány lesz, óh...! – Zevran felnevetett. – Akkor apuka szeme fénye lesz, mert olyan gyönyörű lesz, mint te vagy, és aki fiú a közelébe megy, azt fejbedurrantom egy kibaszottnagy bunkósbottal – szólt szinte trillázva, mint egy ártatlan kismadár. Dina hangosan kacagott rajta.

– Mi az?

– Még meg sem született, de már messziről látszanak a kibogozhatatlan családi problémák!

Zevran felült. – Miféle kibogozhatatlan családi problémák?

Dina továbbra is csak mosolygott, és nem kezdte el taglalni, hogy a gyerekek néha szeretnek a saját útjukon járni.

Zevran legyintett rá egyet. – Na jól van, látom, nem veszel komolyan. Tudod mit, akkor inkább majd megbeszélem vele! – Azzal eltűnt a takaró alatt, Dina kíváncsian nézte, mit csinál. Zevran félig kitakarta Dina hasát, lehúzódott mellé, és a köldökére adott egy halk puszit.

– Szevasz cukorfalat. Anyáddal abban egyeztünk meg, hogy kislányként te leszel a legszebb, kisfiúként meg te leszel a legerősebb, nekünk legalább is. Mit szólsz, tetszik? – Úgy tett, mintha hallgatózna Dina hasfalán, majd felnézett a nőre. – Azt mondja, teljesen egyetért, ő is éppen így gondolta.

Dina belesimított Zevran hajába. – Ha már egyszer ti így kokettáltok egymással, megkérdezhetnéd tőle a nemét is.

– Áh, elég titokzatos, azt mondja, meglepetést szeretne szerezni.

– Ó, értem – mosolygott Dina.

Zevran egy apró csókot adott a köldöke mellé. – De egy kis puszit megérdemel. – Majd folytatta a csókokat. – Sőt, anya is megérdemel egyet... egyet-kettőt... vagy egy kicsivel többet is... mondjuk sokat... nagyon sokat... nagyon-nagyon-nagyon sokat...

Dina mosolyogva érdeklődött. – Zevran mire készülsz...?

A férfi egy sokatmondó, dévaj vigyorral válaszolt, világosbarna tekintete sötét szemöldöke alól villant elő, s most egészen sötétbe hajlott.

Zevran a gyalogútról félrehúzta Dinát egy fa alá, biztonságba, arcát két kezébe fogta, és hüvelykujjával próbálta letörölgetni a nő könnyeit vöröslő szeme alól. – Minden rendben, gyönyörűm. Már elhagytuk ezt az elátkozott helyet. Ne sírj...

De Dina tudta, hogy jelenleg se nem gyönyörű ilyen elgyötört arccal, se nincs minden rendben.

– Zevran, kérlek... fáradt vagyok. A legközelebbi falunál megállhatnánk?

A férfi bólintott, megfogta Dina kezét, és tovább vezette. A nő még egy utolsót, fájón hátranézett a lepratelep irányába, akkor is ha már nem látott senkit.

Este, a fogadó meleg szobájában ropogott a tűz, Zevran új fahasábot rakott rá, majd levette felső ruháját, mindössze egy nadrágot hagyott magán, és Dina mellé ült az ágyra. A nő már egy ideje ott feküdt felhúzott lábbal, oldalvást.

– Jól vagy, gyönyörűm? Kimerültnek látszol – simított végig az állán.

Dina a párnát bámulta, csuklóját összekulcsolva szorította magához.

– Jól. Csak egy kicsit megviselt a látványa annak a...

Zevran aggódon simogatta a haját. – Nem kell róla beszélned, ha nem akarsz. Értem.

Dina mégis felült. – De el akarom mondani. Meghallgatsz?

– Persze, hogy meghallgatlak.

Dina a takaró fodraira meredt. – A férjemnek meg nekem... megfogant egy kisbabánk. Nem is olyan régen még viselős voltam vele.

Zevran minden figyelme rá szegeződött.

– A férjem munkát keresett abban a faluban, ahol laktunk, ám... Később el akart menni Perubiába dolgozni, de én kértem, hogy jelentkezzen egy közeli helyre inkább. Ebben nem értettünk feltétlenül egyet, de... ő elindult, és... nem jött többé haza. Akkor terjedt ki az átok hatása mindannyiunkra, még senki sem értette pontosan mi történik, zűrzavar volt. Aggódtam érte. Napok múlva utánamentem, kérdezgettem, de senki nem tudott róla, arról a közeli helyről pedig elküldtek engem. Hazafele a főtéren láttam azt a nagy tömeget, ahogy körülállták a felrobbant fejű férfit, meg a feleségét, aki csak magán kívül sírt, és az arcát a ráfröccsenő vér borította. Annyira megijedtem, azt hittem, akkor még azt hittem, az én férjemmel is ez történt, és féltem, hogy még csak el sem temethetem! Azt hittem, meghalt!

Dina pihegett, belemarkolt a takaróba. Zevran nyugtató simogatására vett némi nagy levegőt.

– Aztán... éreztem, hogy... Már a főtéren... Siettem haza, futottam, de... Zevran... a szoknyám csupa vér volt. – Dina remegett. – Mindenem csupa vér volt... csupa vér és...!

A férfi nem nézte tovább a reszkető nőt, aki csak bámult maga elé a könnyein keresztül, hirtelen magához vonta, Dina a mellkasához bújt, és felzokogott.

– Elvesztettem a kisbabánkat! Elvesztettem!

Zevran ringatva csitította. – Nem te vesztetted el. Nem volt esélye.

Dina vigasztalhatatlannak tűnt. – Zevran, én tudom, hogy vele minden rendben volt! Én tudom, én éreztem! Vannak kicsik, akik nem érik meg a felnőttkort, mert gyengék vagy más bajuk van, és ezért meghalnak idő előtt, de Zevran, én tudom, hogy ő nem ezért halt meg! Az átok ölte meg! Még nekünk felnőtteknek is nehéz elviselni azt, amivel az átok jár, de ő még túl kicsi volt hozzá! Biztos vagyok benne, hogy tudta, hogy érezte, hogy valami nagy baj történt, és elszaladt ebből a világból rémületében! Azt hitte, amit én is, hogy az apukája nincs többé, és...!

Zevran félbeszakított a hadaró nőt. – Dina. Ne okold magad. Tudom, milyen érzés az, amikor egy apa egyszer csak nem jön haza többé. Ő is ezt élte át, ahogy mondtad, és megijedt ettől. De ez nem a te hibád.

– Az első kis élet volt, ami megfogant bennem! Ő volt az első! A férjemmel közös, első kis babánk!

– Ne sírj...

– Amikor ma megláttam azt a lánykát, úgy éreztem, mintha csak a saját gyerekemet látnám! Neki sem volt esélye ott a rengeteg halott között, mi is hiába értünk oda, ahogy előttünk talán mások is! Nem tudtunk segíteni, nem segíthettünk neki! – Dina sírva nézett a férfire. – Zevran mondd... Milyen világ az, ahol egy kis életnek nincs esélye? Mondd milyen világ...?

– Ez egy átok alatt élő világ, Dina.

A nő keze ökölbe szorult. – Én nem akarom ezt az átkot! Én ugyanúgy meg akarom törni ezt az átkot, ahogy te! És meg is fogom, meg fogjuk csinálni!

Zevran elnyomta a nagyrabecsülés apró jelét a szája szélén, és ismét átölelte Dinát. Ő nagyot sóhajtott a mellkasán.

– Bár tudnám, hogy kell, Dina. Bár csak volna egy hajszálnyi fogalmam arról, hogyan kezdjek neki.

Dina hasonlóképpen volt. Buzgott benne az erő, tenni akartak az átok ellen, de az megfoghatatlanul kötötte őket gúzsba.

Dina jó ideig nem mozdult Zevran mellkasáról, most ő volt a gyermek, aki megnyugszik szülője karjában.

– Mi történt azután? – kérdezte végül Zevran hosszú idő múlva.

– Ki kellett fizetnem azokat, akik segítettek. Egyedül éltem pár hétig, aztán elfogyott a pénzem. A kis lak bérlését felmondtam, és munka után néztem. Így kerültem a fogadóba, ahol találkoztunk.

Zevran bólintott, kissé elhúzódott Dinától, és mosolyogni próbált rá. – Látod, milyen erős vagy?

Dina inkább csak visszabújt hozzá.