Morrighannek szüksége volt némi egyedüllétre. A vár melletti erdőséghez sétált, a szélén látott egy padot, oda leült. Ősz volt, az avar kavargott, zörgött a lába alatt. A nő felvett egy nagy platánlevelet, annak a szélét tördelte, majd ledobta, és sóhajtott. A nap szépen sütött, bár ereje már nem volt, sárgás-fehéres fényben világította meg az őszi tájat.

Egy ideje már ült ott egyedül, amikor Züiya futott hozzá egy méretes fóliánssal a kezében, vigyorogva leült mellé a padra, és lóbálni kezdte a lábát.

Morrighan rámosolygott az önfeledt gyermekre. – Mi az, Züiya? Olvasgatsz?

– Most nem. Beszélgetünk?

A nő bólintott. – Éppenséggel beszélgethetünk.

– Miért vagy itt kinn?

– El kell gondolkoznom pár dolgon.

– Milyen dolgokon? Elmondod?

Morrighan elmosolyodott. – Kedves kis lányka vagy, Züiya. El tudom képzelni, hogy Zevran szívesen élt veled.

– Hát azért elég unalmas volt ám! – fintorgott a lány, mire a nő nevetett.

– Valóban?

– Ja. Sose az érdekelte, ami engem. Egyszer vett nekem színes krétákat, és kiszíneztem vele az utat, és Zevran egyetlen vonást sem húzott, hiába kértem. Azt mondta, ő majd inkább megdicséri a kész rajzot. Hát na. Ilyen uncsi volt.

– Nahát...

– Jó, mondjuk mindig vett nekem kandírozott almát. Azt nagyon szerettem! Te szereted a kandírozott almát?

Morrighan kedvesen csóválta a fejét. – Annyira nem.

– És miért ülsz itt? Megbántott valaki? Én akkor szoktam menni duzzogni, ha valaki undok velem.

A nő előre fordult. – Nem, Züiya. Csak még sok kérdésre nem tudom a választ.

– Mik azok a kérdések?

– Egyrészt Alistair... Tudod ennek a csapatnak én vagyok a vezetője, és rajtam áll, visszafogadjuk-e őt vagy sem. Nos, ha egyáltalán vissza akar jönni. Zevran és Dina is most már házasok, talán együtt szeretnének letelepedni, meglehet ők is levállnak a csapatról. Ha így lesz, akkor mindössze ketten maradunk Lelianával. Hacsak nem ő is inkább Alistairt választja. Szóval... még az is lehet, hogy ez a kis csapat most megszűnik. – Morrighan hátradőlt, behajlított karját a pad támlájának tetején pihentette, a fákat nézte és sóhajtott.

– Azt hiszem, értem.

De a nő nem akarta a saját bajaival terhelni a kislányt, rápillantott inkább, és mosolygott.

– Züiya, hadd kérdezzek tőled valamit. A látomást, amit a legelején Zevrannak küldtél...

– Igen?

– Valójában az is egy prófétai látomás volt? Az itteni történéseket vetítetted benne előre?

– Hát, ja, félig.

Morrighan elismerőn bólintott. – Ez csodálatos... – súgta. – Tehát akkor te igazából a jövőt is látod?

– Csak néha, és csak jelképekben, szóval igazából nem. Zevrannak sötétséget küldtem, meg fényességet, a sötét szimbolizálta a vasandorali várat, a fény meg azt, hát, az azt... – Kicsit elbizonytalanodott, szégyenkezve oldalra pillantott. – ...azt amikor megtámadtam Zevrant. Mert akkor ő ott nem igen látott semmit, csak fényt.

A nő figyelte a kislányt. Lenyűgöző volt, hogy a nyolc éves még kimondott bátran mindent, semmi sem volt túl megterhelő neki. Míg a tizenhat éves önmaga teljesen megrokkant az igazság alatt.

– Akkor... tulajdonképpen te már előre tudtad, hogy Zevran...?

– Nem. Nem tudtam, csak a fényességet láttam, és azt, hogy Zevrant fogja érni. Azt nem tudtam, hogy én okozom neki.

Kis csend következett, majd a lányka búsan hozzátette. – Nem volt szép tőle, hogy megölte a szüleimet.

Még hosszabb csend.

– Hiányoznak, igaz?

Züiya megrázta a fejét. – Nem. – Őszinte gyermeki hangja. – Zevrant szerettem helyettük. – Elnevette magát, és felemelte két kezét, mintha egy hatalmas kosarat tartana feje felett. – Így ni, így rázúdítottam minden szeretetemet, hihi! – és eljátszotta, hogy Morrighan fejére önti a képzeletbeli kosár tartalmát. – Aztán persze az árvaházi nénik is kaptak. Meg az ottani gyerekek is. Ők hiányoznak!

Morrighan elmélyedve nézte a lánykát, majd megsimította a vállát. – Zevrannak igaza volt, tényleg egy jó közegre lenne szükséged, Züiya. Most, hogy te vagy a próféta, kellene melléd valaki, aki vigyáz rád. Aki egyengeti az utadat, hogy amikor majd valóban idősebb leszel, nemcsak varázslattal, akkor majd ne ess abba a csapdába, amibe... amibe a múltkor látott tizenhat éves lányka esett.

A lány nem tudott az ilyesféle felnőttes gondolathoz hozzászólni, inkább visszacikázott a Zevrannak küldött látomásra. – Meg volt benne egy kis színezett egecske is! – mosolygott.

– Zevran azt mondta, egy vészjósló vörös búrát mutattál neki. Az gondolom a hely kiterjesztése akart lenni, ugye?

Züiya felcsattant. – Vészjósló, vörös búra? Jaj, ez a Zevran! Tényleg nem ért a színekhez. Ezért nem krétázott velem! Az nem is vészjósló, vörös búra volt, és nem is vörös, hanem szép bíborszín! És nem is akartam vészjósolni vele, az csak egy kis háttér volt, hogy szép legyen a látomás. És azért búra, mert addig ért el a varázslatom.

– És mit keresett benne egy medve? Talán medvetámadás ért...? Vagy?

– Nem. Az csak egy maci volt.

– Maci?

– Aha. Egy cuki maci. Ilyen kedvesen néző. Szeretem a medvéket.

– És miért mutattad meg Zevrannak ezt a „cuki macit" a sok veszély közepette?

– Hát hogy mutassak neki valami édeset is. Arra az esetre, ha a veszély miatt nem jönne, akkor majd a maci megtetszik neki, és amiatt jön.

A nő felkacagott.

– Meglehet, ő ezt nem egészen így értette. Álmában talán egy szörnyeteget látott benne.

Züiya sajnálkozást mívelt, ingatta a fejét. – Hát Zevran már csak ilyen.

Morrighan nevetett ahogy a gyermek egy felnőttes gesztust mutatott be.

Aztán a kislány hirtelen felkiáltott. – Morrighan, leszel a prófétai régensem?

A nő értetlenül megrázta a fejét. – Micsoda...?

Züiya az ölébe fogta a fóliáns és kinyitotta. Egy helyre mutatott benne. – Itt van, ni. Prófétai régens. Hallottam, hogy a nagyúr erről beszélt a csillagos taláros bácsival. Hogy magukat akarták az én régensemnek, és megvitatták, hogy ez mivel járna.

– És... mivel járna?

– Hát akkor van prófétai régens, amikor még a próféta nem egészen nagy, vagy valami baja van. Nem sokszor szokott ilyen lenni, de én ugyebár csak kicsit vagyok még nagy, úgyhogy nekem lehet.

– Hogy érted?

– Hát nekem meg kell kérni tégedet, és asziszem azt is meg kell vizsgálni, hogy az Erdő Istene akaratával ez ellentétes-e. De szerintem nem, mert ha valami ellentétes, azt úgyis lehet rögtön tudni. Na, és akkor az van, hogy én maradok a próféta, és akkor te leszel a régens. És rólam lemennek a varázslatok, és te pedig fogod tudni csinálni őket, meg meg is tanulhatod majd magadtól, és...

Morrighan közbeintett. – Züiya, állj! Te most tényleg... most komolyan beszélsz?

– Igen. Na, és szóval meg is tanulhatod, mert lenne időd, mert addig lenne az én varázslatom nálad, míg én fel nem növök annyira, hogy vissza lehessen adni. És akkor nekünk együtt kéne maradni, vagyis hogy neked kéne engem kísérni, mert nekem meg közben a prófétai mondásokra kell majd ügyelni. Tudod, az olyanokra, mint amit tegnap mondtam Dinának a varázstetoválásáról. Hogy nem kell legyógyítani. Érted?

Morrighan kimeredt szemmel bólintott. – Azt hiszem.

– Ez a Logan bácsi elég büdös volt, szerintem... – Züiya közelebb hajolt. – Szerintem sose törölte ki a bumbumját kakilás után... tudod.

– A-aha...

– Úgyhogy jobb is, hogy nem ő lenne a prófétai régensem, de akkor meg inkább te. Szeretnél?

Morrighan felpattant. – Álljunk csak meg, szedjük össze! Szóval... te meg én, mi ketten járnánk az Euthoriai Birodalmat? Tulajdonképpen a gondviselőd lennék?

– Igen.

– És közben... a varázstudományod rám szállna?

– Hát így annyira, amennyire a szülők szokták a gyerekek javait eltárolgatni majd arra az időre, ha megnőnek. Te vigyáznál a varázslataimra.

– Te pedig ez idő alatt...

– Igen, én ez idő alatt megtanulnám, hogy mit kell kimondani, és mit nem. Az Erdő Istene annyi mindent üzen, és olyan nehéz felismerni, hogy azt ő akarja-e vagy én. Tudod, annyi gondolat van a fejecskémben magamtól is... – Züiya csüggetegen sóhajtott. – De amikor tegnap véletlenül válaszoltam neked, hogy azt a tetoválást nem kell leszedni, akkor utána olyan jól éreztem magam, mert kiment belőlem végre egy ilyen szorító gondolat. Majd ezt szeretném megtanulni, hogy melyikeket kell mondani, mert nagyon jó érzés volt ám! Meg is könnyebbültem! Meg büszke voltam magamra, hogy ilyen okosat mondtam! – nevetett.

Morrighan csak hallgatta a gyermek hosszas eszmefuttatását, és meghatódva, tátott szájjal nézte.

Züiya egy ideig mosolyogva pislogott vissza rá, majd ismét megkérdezte. – Na? Te kedves néninek tűnsz. Meg te vezetted a csapatot is, nem? Akkor leszel a prófétai régensem?

– Hát persze, hogy leszek! – Morrighan felkapta a kislányt a padról.

Züiya nevetett, és visszaölelt.

*

– Drága, ne mozdulj.

Dina némán figyelte Zevran közeli arcát. A férfi az imént egy széket húzott vele szembe, és eligazgatta kettejük lábát, Dina összeszorított térdét saját szétvetett combjai közé vette, majd még közelebb vonta maga alatt a széket. Egy különös, leginkább tollhoz hasonlító eszközt tartott a kezében, melynek éles végét a tintába mártotta. Dina fejét akkurátus, komoly arccal a megfelelő szögbe igazította, bal tenyerével biztosan tartotta az álla vonalát.

Dina lehunyta a szemét. Az első tűszúrás az arcán meglehetősen kellemetlen volt, egy rövid időre akaratlanul is ráncolta az orrát. Zevran adott rá egy halk csókot.

– Próbálj meg ne fintorogni, gyönyörűm. Nem akarom elrontani a mintát.

Dina csak lélekben bólintott, nem mozdult. Inkább Zevran közeli arcát figyelte, ahogy elmélyedve tanulmányozza az égett sebet.

– Sosem láttam még ilyet. Nem olyan, mint egy közönséges égés. A bőröd felülete nem sérült, nem gennyes... Csak mintha belül hagyott volna egy lenyomatot a varázslat.

Dina ismét gondolatban bólintott. Nem volt biztos benne, hogy az arcizma nem rándult meg ismét, amikor Zevran óvatosan belemélyesztette a tű hegyét a bőre alá. De a férfi most már nem szólt, se nem emelte el a szerszámot.

– Hol tanultad meg a tetoválás mesterségét?

– Még a Hollóknál. Egyébként nem egy nagy kunszt. Ez, amit most csinálok, főleg nem. Csak kiegészítem a halványabb részeket, ahol a henna már lekopott, mielőtt a mágia beégethette volna.

Csendben ültek. Dina tűrte a procedúrát, Zevran némán dolgozott. Először arra sem reagált semmit, amikor Dina a combjára csúsztatta az ujjait, csak utána mosolyodott el kissé, féloldalasan.

– Ismerkedsz a férjeddel, drága? – humorizált halkan.

Dinának nehezére vált nem mosolyra húzni az arcát. – Igaz. Még sok dolog van, amit nem ismerek belőled. Mit csináltál a Hollóknál?

Zevran megrántotta a vállát, majd megrajzolt egy íves vonalat. – Semmi különöset igazából. Csak egy félkatonai bérgyilkos szervezet voltunk, igazából nulla összetartással. Arra volt jó, hogy könnyebben jöjjenek a munkák.

– És most? Most, hogy már nős ember vagy? Folytatod a bérgyilkosi pályafutásodat?

Zevran kihallott valamit Dina szavai közül, ami miatt egy rövid pillanatra a szemébe nézett, majd ismét a tetoválásra koncentrált.

– Nem tudom még, gyönyörűm. Ne kérdezd, igazán nem tudom. De...

– Igen?

Zevran leengedte a kezét, kissé mosolygott. – De az amruthi fogadós vidékies vendégszeretete megmozgatott bennem valamit. Ha jól tudom, élnek még dall törzsek a déli erdőségekben. Szeretném felkeresni őket.

Dina szeme izgatottan csillant. – Édesanyád rokonait?

– Talán őket. Ha sikerül rájuk bukkanni. Ha nem, hát csak jó barátokat szerezni a dallok közül is. Velem tartasz, drágám?

Igazából nem volt kérdés. Dina széles mosollyal bólintott, s míg Zevran folytatta a tetoválást, azon gondolkozott, vajon milyenek lehetnek a dallok. Azt tudta csak róluk, hogy teljes egészében erdei elfek, törzsekben élnek, és nem mindegyikük beszéli még a közös nyelvet sem. A gyermek Zevran bizonyára anyjától sajátította el azokat a különös hangzókat is, amelyek ott lapultak a nyelvén anélkül, hogy ő maga észrevette volna őket.

Dina vigyorogva nézte a száját, és két keze közé fogta az állkapcsát. – Mondj valamit.

– Hm, mire gondolsz, mit mondjak?

S a mondat dallamossága, a hangzók különlegessége, ahogy Zevran egyszerűen csak zevranosan beszélt, nevetésre kényszerítette, eltolta magától a tetováló tollat, és örömmel megcsókolta a férfit. A csókja nem volt követelőző, sem túl szenvedélyes, csak egy kis nőies, gyengéd, óvatos csók. Egészen addig, míg Zevran át nem vette tőle az irányítást.

– Drágám, már csak egy perc, és rögtön a tied vagyok. – Mosolygott rá cinkosul, és meghúzott még pár vonalat Dina arcán, aztán letette a tollat, és elégedetten rámosolygott.

Dina kérdőn nézett vissza. – Szeretném látni.

Zevran egy tükörért nyúlt, és maga elé tartotta.

Dina csendesen nézte a homloka közepétől a szeme alá húzódó fekete girlandokat. Még ismerkedett a képpel, s azzal a ténnyel, hogy innentől fogva ez az ő arca, de mindössze a szokatlanság volt az egyetlen, amivel még meg kellett küzdenie. Felnézett Zevranra, az ő arcán is végighúzódó tetoválásra, aztán elmosolyodott.

Zevran félretette a tükröt, közelebb húzta magát, és folytatta a csókot.

– Mondd, Dina – kezdett bele végül. – Leliana azt mondta, nem is Züiya mentett meg, hanem te. Így volt?

– Züiyán keresztül jutott el hozzám a kellő löket. Nélküle meghaltam volna, vagy elcsúnyulok, mint Feléna.

– De... miért nem mondtad soha, hogy tudsz varázsolni?

Dina megrázta a fejét. – Mert nem is biztos, hogy tudok.

Zevran tettre készen felegyenesedett. – Próbáljuk ki – és máris előhúzta a tőrt.

Dina nem volt benne biztos, hogy jó ötlet ez. Nem akart szembesülni a saját kudarcával. – És ha nem megy? Kényszerhelyzetben voltam, tennem kellett valamit. Talán csak ezért sikerült.

Zevran felvonta a vállát. – Akkor nem megy. Ne erőltesd meg magad, azt a világért sem. Csak próbáld meg. – Azzal fel-feldobta a tőrt, hogy az megperdült a levegőben, majd ismét és ismét Zevran markában kötött ki.

Dinának fogalma sem volt, mit kellene most tennie, hogyan indít be egy varázslatot, hogyan sem, egyszerűen csak elképzelte, hogy a tőr úgy esik vissza Zevran keze felé mindannyiszor, hogy az megsértheti...

A férfi már vagy harmadszorra dobta a levegőbe a fegyvert, amikor is egyszer csak az, mintha egy láthatatlan búrába ütközött volna, eltérült, és koppant a földön. Zevran tátott szájjal nézett utána, majd vissza Dinára.

– Ez bámulatos... – lehelte. – Hogy csinálod?

– Nem tudom megmondani. Csak azt képzelem, hogy veszélyben vagy, és a védelmet, ami engem övez, kiterjesztem. Olyan, mintha kinyújtanám a karomat.

Zevran még egy ideig hüledezett. – Ezek szerint a harcban is mi vagyunk a tökéletes páros, drága. Most már csak a szexben kell annak lennünk.

Dina mosolygott rá. – Miért, abban talán nem vagyunk jók?

– De. Csak valamit mondanom kellett, hogy visszairányítsam rá a figyelmet.

Dina kacagva bújt hozzá.

*

A vár dolgozószobája tökéletes volt arra, hogy megbeszélést tartsanak. Mindannyian a fekete bőrüléseken ültek, kivéve Alistairt, aki nem volt velük. A katonák egyelőre élték életüket a vár falain belül továbbra is, annyi különbséggel, hogy nem támadtak már rájuk. Logan és Caentrin teteme eltűnt, talán az őrök egy csapata földelte el, vagy egyszerűen csak dobta ki a szemétdombra, még ez is lehetséges volt.

A lovag épp az ajtó előtt haladt el, benézett rájuk, aztán csak baktatott tovább, Morrighan kiáltott utána.

– Alistair, várj!

A lovag széles vállával belépett a szobába, gyorsan végigfutott rajtuk a tekintete, majd lehunyta a szemét. – Most... ítéletet akartok mondani felettem?

Senki nem válaszolt, csak összenéztek.

– Megértem, ha igen. Rettenetes dolgokat tettem. Egyikre sincs bocsánat. Se a bajtárs meggyilkolására, se az árulásra.

A lovag lassan kihúzta a kardját, és az asztalra helyezte. Zevranra, mint egyetlen férfire pillantott. – Ezzel ölj meg. Apám kardja.

Az elf Dina mellett előredőlt, a térdére támaszkodott, majd megcsóválta a fejét. – Nézd, öregem... ha ki akartalak volna nyírni, már rég megtettem volna. – Aztán Morrighanra pillantott.

A nő folytatta. – Alistair. Züiya és én felkerekedünk, a kis próféta megtanulja majd hirdetni az Erdő Istenének sugalmazását, én pedig a régense leszek.

A lányka kacsintott egyet a lovagra, vagyis csak kacsintani akart, mert még mindkét szemét lehunyta hozzá.

– Dina és Zevran pedig a Déli Erdőbe mennek a dallokat felkutatni.

Zevran bólintott, Dina belekarolt, és egyetértőn a lovagra mosolygott.

Alistair kérdőn nézett feléjük, majd... Lelianára. Az egyetlenre, akinek a terveiről Morrighan nem számolt be. A répahajú nő elpirult.

– Ez azt jelenti, Alistair, hogy kis csapatunk feloszlik. Már nincs hova visszafogadnunk. Itt viszont van egy vár, amelyre egyikünk sem tart igényt. Nem az apád birtokán áll ugyan, de gazdája nincs, és ha bárki Logan ismerősei közül magának követelné, nyugodt szívvel mondhatod, hogy a rokonodé volt. Ha pedig az ellenségei közül akadna jelentkező, akkor meg azt, hogy te ölted meg a vár urát. – Morrighan arcán megjelent valami, ami nem volt ugyan túl intenzív, de a felhőtlen örömhöz hasonlított leginkább.

Alistair elnyúlt ábrázattal nézett végig rajtuk ismét.

– Vicces ez a bácsi, amikor csodálkozik – súgta oda Züiya Dinának kuncogva, aki szintén mosolygott, de azért kedvesen csendre intette a lánykát.

Alistair tekintete megállapodott Lelianán.

– Ha Vasandoral lesz a birtokom... szépen rendbe szedetem, és olyanná teszem, amilyen az apámé volt! Rend lesz itt, a zsoldosokat megregulázom, és a néppel is jól bánok majd, épp úgy, ahogy apám tette! De Leli... ez a vár annyira, sötét és élettelen. Szeretném, ha... neked van már terved a jövőre?

Mivel Leliana egyelőre nem mondott semmit, csak félénken körülnézett, Alistair még folytatta. – Ne értsd félre, én mindössze arra gondoltam, hogy... jó lenne egy női kéz, női ész, egy... női jelenlét itt... és... Semmi kötelezettség, csak szeretném, ha több időt tölthetnénk együtt. Szeretnélek jobban megismerni. Leliana, itt maradnál velem?

A répahajú lány először csak lehajtotta a fejét, majd egy cseppet mosolygott a földre, és még apróbbat bólintott.

Morrighan látta zavarodottságát, és megértette, hogy Alistairen és Lelianán kívül ők mindannyian feleslegesek itt. Összenézett Dinával, akinek ugyanez a vélemény ült a szemében. Morrighan Züiya kezét fogta meg, Dina meg Zevranét.

– Szerintem mi most megyünk is. Igaz, Züiya?

– De hová?

– Csak... gyere...

Dina a szemével jelzett Zevrannak, aki küldött egy „Na, el ne szard, öreg!" féle tekintetet Alistairnek, majd ők ketten is elhagyták a szobát.

Leliana még mindig pironkodva, lehunyt szemmel ült, Alistair félénken nézte. Hosszú ideig egyikük sem mozdult.

Végül a lovag megvakargatta a feje búbját, és elfordulni látszott. – Öhm... hát... le kell majd cserélni a függönyöket. Én nem értek hozzá. Neked van ötleted... mi legyen helyettük...? – motyogott zavartan. Mire a tekintete visszatalált a kanapén ülő lányra, Leliana szeme már könnyben úszott.

– Van.

Alistair kérdezte volna, mi a baj, de ekkor Leliana felpattant, odarohant hozzá, és a nyakába ugrott. Alistair szorosan megölelte, könnyebbülten felsóhajtott, és hosszasan, egészen hosszasan el sem engedte magától.

*

Az erdőbe vezető úton Zevran egyszerűen csak se szó se beszéd, egy halovány mosollyal Dina kezébe helyezte a régi tőrt, és behajtotta rá az ujjait. Ő meglepetten pillantott vissza rá, majd megértette. Zevran talán ezzel jelezte, hogy az most már végleg az övé. Vagyis inkább kettejüké. Ahogy volt mindig is.

Vége