A lakodalmat egy a templomhoz közeli taverna különtermében tartották, Zevran és Dina a főasztalnál ültek egymás mellett, és tulajdonképpen jó ideig moccanni sem tudtak, mert a tömeg sort állt előttük, és mindannyian gratuláltak nekik. Zevran enyhe ijedtséggel nézett végig az előttük kígyózó soron, sőt, úgy vette észre, akik a prófétának hitt hitvesének már lerótták tiszteletüket, azok később átálltak az ő sorába is. Voltak, akik elkapták a kezüket, és megszorongatták, voltak, akik letérdeltek előttük, egy aggastyán Zevran nyakába akart borulni, de ő egy határozott mosollyal, de ijedt szemmel visszautasította az ilyesféle hódolatot. Dina felé sandított, és kimeredt szemmel fújt egyet, Gyönyörűm, ha ezt túléljük... Aztán titokban az asztal alatt megfogta felesége kezét, s áthúzta magához, a combja fölé.

Dina egy mosoly küldött neki válaszul.

Az egész esemény irtózatosan lassan és kínosan haladt, köszönöm, köszönöm, köszönöm... igen, köszönöm...

Talán egy óra elteltével végül elfogytak a gratulálók, Zevran úgy érezte, egész Vasandoral népe átment rajtuk. Aztán ugyanez a nép táncba kezdett, a zenekar nótára gyújtott, Zevran már szívesen evett volna valamit, de még a hús mellől is elrángatták...

Méghozzá Alistair. Ő, Morrighannel ellentétben nem volt a sorban. Most a kezét nyújtotta neki, és egyenesen a szemébe nézett.

– Gratulálok neked, Zevran. – A lovag átpillantott Dinára, neki is biccentett. A keze kinyújtva maradt az elf férfi felé.

Zevran furcsállta egy ideig, majd bólintott, és elfogadta. A két férfi kezet rázott. Dina is, sőt, titokban az asztalok mellől Leliana is a szeme sarkából figyelte őket.

A vacsora után Züiya szaladt a táncolók közé néhány hasonló korú gyermekkel, az egyik kislánynak súgott valamit, a fiúcskát, aki kihallgatni akarta őket elküldte, de már rendezgette őt is, ide kell elbújni, ott lesz a sárkány, azt győzzük majd le, és...

Zevran kacagott rajta, majd Dina felé pillantott. – Gyere, gyönyörűm, táncolj velem.

Az emberszerzetek helyet adtak nekik, mindenki nézte, ahogy ölelkezve ringatják egymást a csendes muzsikára.

A desszertet szolgálták fel, amikor a kis Züiya az asztalnál ülő Zevranhoz futott. – Zevran, gyere, táncoljunk!

A férfi először felemelt szemöldökkel nézett a feleségére, de mivel Dina arcán nem mutatkozott semmi baljós előjel, csak egy kedves, beleegyező mosoly, ezért aztán visszafordult a lánykához, és csillogó szemmel lehajolt hozzá. – Még szép, menjünk!

Dina figyelte őket, Zevran igazából csak kacagva állt, fogta a kislány kezét, míg ő folytonosan pörgött, ugrált körülötte, ez volt az ő táncuk.

– Látod, Zevran? Így kell a lányoknak forogni!

– Látom, kicsi drága, látom...!

Elképesztő volt látni, hogy a tizenéves lány, aki tegnap még élni sem akart, így, az önmaga nyolcéves valójában mennyivel felszabadultan és önfeledten táncolt ugyanazzal az emberszerzettel, akinek tegnap még a halálát kívánta. Gyermekként talán fel sem fogta a vele történteket.

Még éjfél előtt, amikor Logan már elunta a köznép hajbókolását, Caentrin vigyordó mosollyal az ifjú pár mögé lépett, és nyájas hangon bejelentette, hogy a párocska most elszökik, és senki ne hiányolja őket... A tömeg tapsolt, éljenzett, Caentrin meg félrehúzott szájjal odasúgta nekik. – Indulás. A katonák kinn várnak titeket.

Dina ijedten kapaszkodott Zevran karjába, míg a tanácsos kivezette őket a teremből, el nem engedte volna a férjét, semmiért, fel volt készülve mindenre.

A katonák azonban egyszerűen csak hazakísérték őket a sötét utcán, be a várba, szó nélkül.

Aztán fel a folyosón, úgy tűnt, ugyanabba a szobába, ahol eddig laktak.

Zevran méltatlankodva fordult hátra. – Hé! Ez a nászéjszakám!

– Te csak egy báb vagy itt Logan úr kezében, egy használati tárgy, talán elfelejtetted?! Kotródj a helyedre, és aludj! Neked majd ez után jön a nagy napod, idióta!

Dina még látta Zevran arcán, mi a véleménye arról, amikor használati tárgynak nevezik, aztán a férje, s az őt követő őrök lefordultak a sarkon, végleg eltűntek a szeme elől.

Dina a sötét szobába lépett, az ajtó becsukódott mögötte, de a kinti katonáknak mintha nehézségük akadt volna a zárral. Dina megperdült, csak ekkor vette észre, hogy a kulcs ott van, belül. Sietősen ráfordította, majd kihúzta belőle, és maga elé szorította. Az őrök vitája hallatszott a pótkulcsról, még párszor lenyomták a kilincset, ellenőrizték, a szoba valóban zárva van-e. Majd a lépteik hallatszottak, távolodóban.

Dina nem tudta, ki juttathatta be neki a kulcsot, talán Alistair vagy Leliana takarítás közben...? De most zihálva szorította az ujjai közt, és legszívesebben kihajította volna a toronyból. Nem bánthatják őket, nem nézhetik őket többé használati tárgynak. Az ablakhoz futott, és várta Zevran megjelenését a szegélyen.

Zevran pedig érkezett is.

Épp csak beugrott az ablakon, Dina már nem túl szoros, de forró, remegő ölelésében volt.

– Itt a kulcs. Nem zavarhat senki.

– Igazi stratéga vagy – dicsérte majd csókolta Zevran, immár önfeledten, de Dina még elválasztotta tőle az ajkait.

– Zevran, nem akarom, hogy bántsanak. Aggódom érted.

Zevran mosolygott, kifújta a levegőt. Aztán a gyertyához lépett, meggyújtotta, és melléjük helyezte a komódra. A fénye sárgán táncolt az arcukon. Dina azt hitte, azért tette, hogy egymás szemébe tudjanak nézni, de...

– Inkább oltsd el – súgta félve. – Kintről észrevehetik a fényt, ha megtudják, hogy itt vagy, akkor...!

– Dina! – Zevran hangja erélyes volt mégis gyengéd. Aztán elmosolyodott. – Látni akarlak ma.

Ő egy ideig nem tudott válaszolni. Csak csendben nézte Zevrant, a csodálatot a szemében, mely tükrözte, hogy nem vetít előre semmi rosszat.

Zevran megnyugtatón végigsimított az arcán.

– Most nem hagyhatod, hogy keserű dolgok férkőzzenek a fejedbe, gyönyörűm. Ez a nászéjszakád. Velem.

Igaza volt. Dina a szájába harapott, és egyszerre csak azon kapta magát, hogy... remeg.

– Drága...? Te... félsz?

Pihegve lehajtotta a fejét. – Miért tagadjam? Félek. Te olyan tapasztalt vagy, én pedig még csak egy szűzlány. Azt hiszem, te nem az énféle, gyakorlatlan nőkhöz vagy szokva.

A férfi ezzel valóban nem tudott volna ellenkezni. Dina szava közt rejtezett némi igazság. Hát csak rámosolygott.

– Perubia óta várok rád. – Zevran világosbarnáiban táncolt a gyertya lángja.

Dina szíve izgatottsága is valamennyire enyhült erre a mondatra. Visszamosolygott. – Igen. Megvártál.

Végül Zevran volt az, akinek felcsillant a szeme. Mintha tudta volna, hogy Dina ebben a félelemtől körülvett állapotban vajmi nehezen nyílik majd meg. Hát előállt valamivel.

– Tudod mit, gyönyörűm? Akarsz játszani?

– Hogy...?

– Emlékszel arra, amit a laktanyában játszottunk?

– Én azt hittem, ott te tanítottál engem.

– Azt is. De játék is volt. Talán nem érezted?

Dina elpirulva lehelte. – De... éreztem.

– Hm? A szabályok ugyanazok. Egy rabló imposztor vagyok. Ha kimondod a nevemet, visszaváltozok a férjeddé. Akarsz játszani?

Milyen furcsa volt hallani Zevran szájából. A férjeddé. Dina halk mosollyal, majd egyre inkább fénylő szemmel nézte a lángot a szemében. Csuklója a vállán pihent, a tarkóján összefonta az ujjait. – Akarok.

– Akkor...

Zevran felemelte a kezét, hüvelyk és kisujját összefogva, hogy csak középső három ujját mutassa. Aztán lassan visszaszámolt.

– Három.

Dina izgatottan elvigyorodott, és egy pajkos nevetés után a szájába harapott.

– Kettő. Egy.

Zevran, ha valamivel ezzel igazán fel tudta korbácsolni az érzékeit. A férfiben élt egy mély, ősi vad amelyet remekül használt, és amelyet ha kellett, pillanatokon belül cserélt le szalonképes önmagára. A bérgyilkos, akit Dina nyíllal a vállában az asztalon fekve látott, a támadó, akit a laktanyában játszott, a könyörtelen, a szigorú elf, aki utána a magát feladó Dinához szólt, az mind-mind Zevran volt valahol a mélyebb rétegeiben. Most, ezen az éjszakán Dina érezte, hogy valami különös történik köztük: Zevran ezekhez az elfedett, maszkok alatti valakihez, a legmélyebb önmagához engedi őt közel, sőt, a kezébe teszi az irányítást.

Erős vagyok, annyira, hogy bármelyik oldalamat meg tudom mutatni neked, anélkül, hogy magamra erőszakolnék bármit. Válassz te belőlük, válaszd azt, amelyikre éppen szükséged van. Válogass közülem.

Amikor a harmadik ujja is behajlott, elkapta Dina derekát – Akkor hát menekülj! Ha tudsz... –, súgta a fülébe, és a nyakába csókolt. Dinát nyomban elöntötte a vágy, Zevran annyira erős volt hozzá képest, ez a férfias erő pedig egyszerűen csak imponált neki, tetszett neki a mozdulat, ahogy magáénak követelte, ellentmondást nem tűrőn magához szorította. Dina ebben a nyers erőben egyben érezte magát biztonságban és hogy akarják. Hát benne volt a játékban, és támadóját megpróbálta eltolni magától.

– Engedj el... – súgta végtelenül erőtlenül. – Engedj...

Zevran mint aki meg sem hallotta. Őrületes volt, milyen vékony jégen egyensúlyozott, egy hajszálnyira volt attól, hogy átlépjen egy határt, és mégis, teljesen kimutatta, mennyire kell neki ez a nő. Talán éppen ezért volt ennyire jó szerető. Mert bátran rálépett erre a vékony mezsgyére.

Elkapta Dina karját, és egy rántással megfordította, a csipkeruha hátán a zipzárt egyetlen határozott rántással húzta le, mindkét tenyere Dina hátára simult, és vadul csókolta mindenhol a fedetlen bőrét.

Dina arcát elöntötte a harc heve, eltolta magától Zevrant, legalább félig megfordult az ölelésben, és taszított egyet a férfi mellkasán. Zevran hagyta, hogy Dina kiküzdje magát a szorításából, meghátrált, de talán csak azért, hogy egy gonosz vigyorral újból közeledhessen felé.

Dina két kézzel a mellkasára tenyerelt. – Nem...! Nem engedlek közel!

– Ó, dehogynem... – Ez volt a válasz, és egy végtelenül szenvedélyes csók a nyakán.

Dina viaskodott magával, a szerepe szerint megint távol löknie kellett volna Zevrant, de inkább húzta volna közel. Akarta ezt a férfias erőt, minél közelebb. Hátrálnia kellett, mert Zevran kérdés nélkül indult felé, a háta a falhoz nyomult, a férfi falhoz támaszkodó karja lezárta útját jobbra és balra is, aztán ujjai a tarkójánál a hajába csúsztak, megtartotta Dina fejét, és megcsókolta, mélyen, vágyakozva, míg derekát egészen magához húzta, szinte el a faltól.

Dina egyre kevésbé ellenkezett. A vágy lassan nyert felette, szorosan átkarolta Zevran nyakát, és elveszett a csókban, úgy simult hozzá, annyira készségesen...

– Talán csak nem megadod magad?

– Nem... – hiába súgta, minden más ennek teljesen ellentmondani látszott. Nagyon is akarta, hogy ez az erő uralja őt. De a férfi mintha több ellenállást várt volna tőle, hát meglazította az övét, aztán hanyagul felgyűrte a szoknyát, és közelebb nyomult hozzá.

Dina ellökte magától a derekát, és kacagva a szoba másik felébe futott. Mosolyogva lihegett, visszahúzta vállára a lassan lecsúszó fekete ruhát, frizurájából egy vastag tincs előrehullott, azt elsuhintotta.

Zevran lassan, de annál gonoszabb mosollyal indult megint felé, Dina sosem látott még ilyet az arcán, izgató volt, és egyben félelmet keltő is. Bár Dina szíve szerint már a karjába várta volna, csepp választotta el attól, hogy kimondja a nevét... akarta volna látni, hogyan változik vissza pár lépés alatt ismét önmagává. Mégis, valamiért még mindig benne maradt a szerepben, de már hagyta, hogy Zevran magához szorítsa a derekát, hogy lehúzza a válláról a ruhát, és hogy lassú, de annál erősebb mozdulatokkal egyszerűen csak olyan szorosan magához kösse, hogy Dina azt gondolja, nincs menekvés.

– Megadom magam. Neked meg – szorította ő is magához a férfit, s válla felett lehunyt szemmel suttogott.

– Óh, még ne tedd...! – Az imposztor gonosz hangja.

– Zevran. De... csak gyere...

Felnézett rá, mert valami fenomenális volt látni, hogyan változik meg a fény a tekintetében. Zevran hátra ugyan nem lépett, se nem szorította kevésbé az ő Dináját, de már ő volt az, a férj, aki szerelemtől és vágytól ittasan nézett felesége szemébe.

– Csak gyere – súgta neki Dina, s most ő csókolt. Az iménti játék elég volt neki ahhoz, hogy felkeltsen benne olyan vágyakat, melyet eddig a félelem és az aggodalom elnyomott.

Zevran most ismét felgyűrte a szoknyát, két kézzel, de a mozdulata már egészen más volt, mint az imént. Dina felemelte mindkét karját, és hagyta, hogy Zevran kibújtassa a ruhából a fején keresztül. Még kilépett a cipőből, aztán már teljesen meztelen volt. Pihegő mellkassal, mosolyogva nézte az előtte álló férfi csodáló tekintetét, örömmel fürdött a pillantásában.

– Gyönyörűségem – hallotta a füle mellől, mielőtt a férfi ajka a bőréhez ért volna.

Most ő húzta Zevrant az ágy felé, hátrálva, közben kigombolta a mellényét, lesodorta a válláról, aztán az ingjét kezdte el gombolni fentről lefele, a derekáig, s ott egy kissé el is időzött, ujjbegyeivel simogatva a bőrt. Amíg elértek az ágyig, abban a pár lépésben Zevran megszabadult minden ruhájától, Dina az ágyra ült, majd feljebb húzódott, Zevran követte, és lassan a térdei közé feküdt.

Dina lábujjai görcsösen behajoltak, kezének ujjai a férfi bőrébe vájtak a hátán. És egyszerűen csak hagyta, hogy Zevran kényeztesse, hogy érintse ott, ahol csak akarja, sőt, hogy érintse mindenhol. Lehunyta a szemét, és beleengedte magát egy olyan világba, ahol csak Zevran érintései voltak, és ő. Hagyta, hogy a teste felvegye a férfi ritmusát, hagyta, hogy elringassa ebben a forró bölcsőben.

Ajka először csak résnyire nyílt a lába között érzett feszülő érzéstől, aztán a homloka is enyhe ráncot vetettt, száján kiáramlott a forró levegő, és egy halk sóhaj, majd egy rövid sikkanás hagyta el a száját.

Kinyitotta a szemét.

Zevran fölötte támaszkodott. A férfi nem mozdult, csak a mellkasa zihált, és a gyertya okozta fény-árnyék táncolt az arcán. Őt nézte, hunyorogva.

Dina az ajkába harapott. Benne hagyta szemét Zevran tekintetében, hosszasan, még megsimította lágyan mellkasát. Míg Zevran hunyorgott, addig Dina aléltan pislogott vissza rá.

– Most már az enyém vagy. Dina, drágám. Gyönyörűségem.

Dina reszkető ajakkal, aprókat bólintott, s mosolyogva súgta vissza neki. – Igen. A tiéd vagyok.

Zevran lehajolt hozzá, megcsókolta. Dina vádlija megfeszült, lehunyta a szemét, és hagyta, hogy Zevran mozduljon benne. Aztán egy hirtelen fordulattal, a férfi a hátára gurult, és maga fölé húzta Dinát. Benne azért volt némi görcsösség, hirtelen azt sem tudta, mit kellene tennie, aztán végül ráült lovaglóülésben, és kérdőn meredt rá.

– Szóljon ez az éjszaka rólad, drágám.

Dina majdnem értetlenül, lihegve nézett vissza. Hát nem kettejükről fog szólni?

– Csináld úgy, ahogy neked jó.

– És te?

Zevran mosolygott. – Higgy nekem, nekem jó lesz.

– De Zevran... én nem is... én nem is tudom, hogyan kell...

A férfi megsimított az arcát. – Engedd el magad, gyönyörűm. Találd meg a saját ritmusodat. Találd meg magad.

Valóban volt köztük a szex terén egy nem kis szakadék. Zevran, ha úgy igazából beleadott volna mindent, valószínűleg ő élvezte volna, Dina meg azt hitte volna, hogy ez a jó, és... érzett volna valamit. De Zevran ezen az utazáson nem akart egyedül részt venni. Inkább lassított, inkább kivárt, de akarta, hogy Dina ne maradjon le, hogy ott legyen vele. Talán mert volt benne elég férfiúi öntudat. Dina felidézte, ahogy a perubiai szobában Zevran azt mondja neki a vele töltött időt nem lehet túlélni, azt csak élvezni lehet. Dina most értette meg igazán, hogy a férfi akkor nemcsak nagyot mondott. Ő tényleg így állt a nőkhöz.

Most sem hagyta egyedül Dinát. Ami tőle tehető volt, azt megtette, és ráadásul örömmel tette, csókolta, érintette feleségét mindenhol, megragadta a csípőjét, és magához húzta.

Dina fölé hajolt, lehunyta a szemét, bár úgy érezte, az első pár mozdulatnál szó szerint szerencsétlenkedik. Nem találta a megfelelő szöget, nem érezte a megfelelő tempót, nem tudott semmit... Zevran érintése, és a mellén a csókjai voltak azok, amik lassan túllendítették.

Aztán lehunyta a szemét, és egyszerűen csak mozgott tovább. Zevran átkarolta a hátát, ő pedig lassan beledőlt az erős karokba, és hosszasan hagyta, hogy érezze, amit érezhet.

Amikor egy pillanatra felnézett, Zevran vágyódó tekintetét látta. A férfi őt csodálta, végig, minden porcikáját, ahogy a teste rezdül, és a szemében volt valami lágy imádat, mintha valóban egy istennőre nézne fel, és Dina megértette, miért hívta mindig a szerelem magas rangú papnőjének. Ezek miatt a pillanatok miatt. Mert Zevran valószínűleg már akkor látta benne ezeket a pillanatokat, ez pedig Dinának csak még több felszabadultságot adott. Lehunyt szemmel mosolygott, nevetett, aztán megfeszítette a derekát, és csípőjét hozzányomta a férfiéhez, ritmusosan.

– Ez az, gyönyörűm...

S a dicséret csak még jobban felbátorította. Az ajkán hol a kéj hangjai, hol nevetés hangzott fel, le-lehunyta a szemét, hogy átadja magát az érzésnek, máskor egyenesen Zevran tekintetébe meredt mélyen, és látta benne, ahogy a férfi – őérte – visszatartja magát. Közben pedig csodálja őt, vágyakozva.

– Zevran...

– Itt vagyok, édesem – súgta neki, majd hozzátette. – Nyugtass meg, azért ugye érzed, hogy itt vagyok...?

Nevettek, még így, a kéjben is fel-felnevettek, Zevran még itt is képes volt őt megnevettetni. Mindenhol nevettek. Szeretve és haldokolva, itt a nászágyukban éppúgy, ahogy a sylvaroni asztalon fekve, a halához közel.

De Dina most nem gondolt a halálra, se a sajátjára se Zevranéra, most nem gondolt semmire, csak érzett. Halkan rebegte ismét a férje nevét.

– Zevran, gyere... – Belekapaszkodott a vállába, és maga felé húzta. Zevran dőlt felé, ő végighevert az ágyon, a férfi ránehezedett. Dina szánt szándékkal adta át neki az irányítást, azt akarta, hogy itt, a végén ő legyen az, aki elviszi őt valahova, egy egészen más világba. A háta megfeszült, szép ívet vetett, az öklét összeszorította, kinyújtott karjával szinte eszméletlenül lökött félre egy párnát... Aztán elernyedt a teste, és nemsokára már csak aléltan pihegett-lihegett Zevran alatt.

Amikor kinyitotta a szemét, Zevran még mindig csodálta őt. Már nem mondott semmit, de a tekintete sugallta, hogy talán ez volt a legszebb dolog, amit életében látott. A szeretett nőt, azokban a pillanatokban, amikor eldob magától mindent, amikor lehullik róla minden, s az arcán nincs más csak az önfeledt kéj, ahogy élvezi a vele való együttlétet.

Zevran még föléhajolt, a nyakába csókolt, aztán már nem bírt tovább csókolni ő sem, Dina pedig szeretve szorította magához a férfit, és most rajta volt a sor, hogy lássa Zevranon a teljes feloldódást. A férfi oldalt összefont haja addigra már szétcsúszott, Dina pihegve-mosolyogva simított bele a kósza, aranybarna tincsekbe.

Zevran arcán egy pillanat alatt átfutott mindenféle érzelem, majd egy hatalmas sóhajjal kiszökött a száján, hogy – Bassza meg... Dina...

Ő csak halkan kacagott a kéj okozta igen férfias véleményre, és frappánsan így válaszolt.

– Azt hiszem, sikerült.

Halkan, de annál őszintébben nevettek fel. Zevran még Dina homlokához érintette az övét, majd felesége nyakához borult. Mozdulatlanul várták, hogy a lélegzetük lassan megnyugodjon. Dina közben rendületlenül simogatta a nyakához bújó Zevran tincseit. Amikor a férfi végül az oldalára fordult, ő fordult utána, nem engedte el a lábával.

– Ne menj még. Maradj itt.

Zevran kimerülten rámosolygott, átkarolta Dina hátát, magához húzta, és lehunyta a szemét. Hüvelykujja lustán simogatott.