Talán az a nap volt az első, hogy a vasandorali várba női szolgák érkeztek. Az asszonyok izgatott hangja mintha bagolyhuhogásként hatott volna a hajnali sötétségben, amikor a kapus ork felhúzta előttük a vár rácsait.

Dina a toronyszobában állt az ablaknál, és nézte, ahogy a nap lassan felkel a dombok mögött. Az ott élő emberszerzeteket innen nem látta ugyan, mégis az apróbb jelekből már tudni lehetett, hogy aznap felbolydul az egész város.

Az ő gyomrában is különös izgatottság lakozott, a félelem és az öröm keveréke.

Amkor az asszonyok beléptek a Logan-vár falain belülre, a csacsogó élet és nyüzsgés, melyet eddig magukkal hoztak hirtelen elhalt. Ámulva néztek körül, megérezték a vár sötétségét, Dina hajnali szobájába már fejüket lehajtva, néma csendben léptek be.

Tágra nyílt szemükben a kíváncsiság előtt a szoba közepén álló Dina meghajtotta a fejét.

Aztán még különösebb, vontatott, mégis tettre kész élet kezdődött.

Dina ruhája előkerült: az egész fekete volt. Felül csipke, testhez simuló darab, melynek széles, vállat látni engedő nyakkivágással. Dina felemelte a kezét, és hagyta, hogy az asszonyok ráhúzzák, a szűk ujjrész végén hurkok akadtak és belekapaszkodtak az ő ujjai közé is: A csipke anyagának fonatai voltak azok, Dina fehérlő kézfejének bőrén olyanok, mint egy pók terjeszkedő lába vagy mint egy fekete nap kitörő sugarai.

Az asszonyok körbeállták, és végigigazgatták rajta a sötét tüll szoknyát, mely deréktől lefele bővült egészen a földig, alatta megannyi alsószoknyával mintha csak abroncsos volna. Lábára szép sötét topánka került. Aztán az asztalhoz ültették, fésülni kezdték, fehér haját ízléses, fonatokkal teli, szép kontyba fonták. Ott ült a tükör előtt, és némán ki-kilengett a fésülő kezek alatt.

– Vigyázz, nehogy meghúzd a próféta haját! – suttogta az egyik nő a másiknak. Dina végigfutotta rajtuk a tekintetét.

Féltek tőle. Valahol örömmel szolgálták, várták az ünnepet, mégis mélyen az ő szívükben is ott ült a sötét félelem.

Dina nem szólt hozzájuk, nem nyugtatta őket. Falsul hangzott volna, hiszen ő is éppen ugyanúgy félt.

Fátyol helyett egy átlátszó fekete anyagot tűztek a kontyába, mely egészen a válláig lógott. Aztán a tetoválás készült el: Az arcára festették, homlokától a halántékán át, a szeme mellett egészen az orcájáig. Fekete nonfiguratív girlandok, éppen olyanok, mint ez a nap: ívük szép, mégis különös sötétséget rejtettek magukban.

Csendben bámult a tükörbe a fekete hennát viselő szépséges arcra, amint vele szembe néz: mintha nem is ő lett volna.

Délelőtt volt, mire teljesen elkészült.

Az egyik asszony a kezét nyújtotta neki, ő elfogadta, és méltóságteljesen, szótlanul felállt, és lassan elindult.

Ujjait dereka előtt összefogta, gyűrögette, s míg a folyosón haladt, mint egy szellem, lebegve még benézett Züiya nyitott ajtaján.

– Ő lesz a koszorúslány? – hallotta a háta mögül az asszonyok sugdosását, a kislányka hasonlóan szép lila ruhácskában állt, feltűzött konttyal, körülötte is jó pár segítő sürgött.

Zevrant azonban nem látta sehol.

Morrighan és Leliana is ízléses ruhában várták a hallban a felsorakozott katonák közt. Dina, miközben elhaladt előttük, szeretett volna rájuk nézni, szeretett volna mosolyogni, de az őrök kitakarták őket a szeme elől. Az őrök előtt Alistair szalutált lovagi díszben, mozdulatlanul.

Logan és Caentrin hasonlóképpen kiöltöztek. Az esküvői menet indult, melyet Dina vezetett lassan, mögötte pedig egy kisebb tömeg, először az asszonyok, akik amint kiléptek a várból, fekete, Dináéhoz hasonló átlátszó kendővel takarták el arcukat, majd hangos, jajveszékelő sírásba kezdtek, és fennhangon kiáltották, hogy oda a lányság, oda a lányság... Egyértelműen ez volt a dolguk, Dina mégis beleborsódzott a hangjukba.

Aztán Logan és Caentrin követte őket, majd Alistair, Züiya, Morrighan és Leliana, majd a katonák és őrök, végül pedig az egész becsatlakozó néptömeg.

Dina az utcákon tátott szájakat és csillanó tekinteteket látott, örömöt és félelmet az arcokon, fésült hajakat és szegényes, de legjobb ruhákat.

Vasandoral maga is északibb tartomány volt, az ég aznap is vasandorali szürkének mint a régi perubiai tengerkéknek mutatkozott. A templom a főtéren állt meredező csúcsaival és hatalmas gerendáival, melyek kilógtak a magasba nyúló tetőszerkezet alól, a sok fa északias stílust adott az építménynek.

Ahogy a menet közelített, a síró asszonyok hangját úgy vették át az örömteli, izgatott éljenzések, melyek fel-felharsantak a hüledezéssel teli halk hangok közt. Aztán végül teljesen csend lett, időtlen néma csend, melyet csak egy fenn repül ő madár szárcsapásai törtek meg.

Dina szíve kalapált. Felfogta a szoknyáját, és elsőnek fellépdelt a templom kőlépcsőin. Az ajtóban két, ünnepi ruhájukba öltözött parasztember állt, csodálkozó ábrázattal lesték Dinát, borostás, napbarnította arcuk vagy a próféta iránti félelemtől, vagy az élet súlyától torzult. Mindenesetre most, mint edzett táncosok, teljesen egyszerre vágták karjukat a szárnyasajtóra, és tárták azt ki Dina előtt.

A mennyasszony egy pillanatra megtorpant a látványtól. A templom hatalmas belső tere üresen állt előtte, ám annak légköréből már kitiltatott a vasandorali szürkeség. Az Erdő Istenének templombelsője meghitt volt és nyugodt, a falakon a természet és a négy évszakképeivel. Oszlopokként élő fák álltak benne, ahogy az szokás volt, bár ezek még nem érték el, s törték át a mennyezetet, ahogy az Euthoriai Nagytemplomban, még csak nyurga husángokként meredtek az ég felé mind a négyen.

Elől, a szentély díszített részében pár emberszerzet ült, a templomi segítők, zöld és fehér ruhában, a szentély lépcsőjénél pedig egy ismerős férfialak állt hátrafordulva nézte, várta az érkezőt.

Zevran.

Dina leszívesebben odarohant volna hozzá. Zevran szintén talpig feketét viselt, több rétegbű, férfias szabású ünnepi öltözéket, mely kiemelte széles vállát, és laposan elterülő felsőtestét olyanná tette mint egy hívogató mező, melyen jó önfeledten végigheverni.

Logan és Caentrin az asszonyok közt odatolakodott Dina háta mögé, Caentrin parancsolón a levegőbe súgta, indulás...

Dina lépett. Nem akart foglalkozni a háta mögötti a tömeggel, ő csak azt figyelte, ahogy egyre közelebb ért Zevranhoz, úgy tudta egyre inkább kivenni a férfi arcán a felé küldött büszke mosolyt. A távolság csökkent, s Dina szíve egyre hangosabban dobogott, majd húzódott az ő mosolya is egyre szélesebbre.

Aztán megállt Zevran mellett, és csak nézte remegő mosollyal vőlegényét. Zevran elképesztően megnyerően festett, aranyszőke haját oldalt több tincsben a fejbőréhez fonták, a feje tetején szabadon hagyták, s kissé megemelték, frizurája nemcsak az ünnepiességet, de fess férfiasságot sugárzott. Fekete ingje fölé zubbonyszerű mellényt adtak, vállán és mellkasán Dina szoknyájának csipkéit idéző, vastag, girlandos motívumokkal.

Mégis a tekintete volt a legmegkapóbb mind közül, az a kedves, büszke, őszinte csodálat ahogy Dinára nézett. Világosbarna szeme csak még világosabbnak tűnt most a sok sötét közt a megannyi gyertya fényében, s mindkettejük arcának oldalán a tetoválás elhúzódott a mosolytól.

Zevran odanyújtotta kezét a menyasszonynak, Dina hezitálás nélkül helyezte ujjait a tenyerébe. Az egyik szolga ekkor hozzájuk lépett és egy vastag, fehér stólával tekerte át kettejük kezét, majd egy lágy csomót kötött rá.

A pillanatot a lökdösődő Logan és Caentrin szakította félbe, mindketten fennhéjázó arccal törtek előre a szentélybe, ahol a szertatás szerint nem volt helyük... Mindenesetre a tanácsos izgatott vidámsággal beszélni kezdett a padokba áramló néphez, akik halk morajjal fogadták a sötételf hangját. Dina nem figyelt arra, pontosan mi hangzik el, csak azt tudta, hogy valami idegesítő és ostoba fennhéjázás Logan nagyúrról, az ő hatalmáról és jóságáról...

Zevran és Dina tekintetét egyetlen dolog fordította el egymástól. A szentély szélső ajtaján megjelenő kis öreg, egy hajtott hátú, görnyedt, idős elf szerzetes, akit egy fehér ruhás templomszolga támogatott. Lassan haladt, egészen lassan, csoszogó lépteire odafigyelt, el ne essék, a segítő fiú hozta neki göcsörtös vándorbotját. Alapruházata egyszerű volt, csak egy szürke csuha, mégis csodálatos és egyértelmű jelek díszítették, melyek mind az Erdő Istenének szolgálatára utaltak – mintha maga az elf csak egy váz lett volna, amit az istenség díszített fel magának barnával és zölddel, ágakból font koronával és gyönyörű kéregpajzzsal mellkasa előtt. A szerzetesi, szent életét jelképezte minden, amelyet viselt. Egyszerűség, mégis csodálat övezte körül – mint magát a természetet.

Amikor középre ért, egy köszönetteli mosollyal biccentett az őt támogató fiúnak, innentől egyedül is menni fog, aztán hirtelen visszaintette magához. – De a vándorbotomat ne vidd el, fiam...! – Öregesen bölcs hangja egyszerre volt szívet melengető és megmosolyogtatóan édes.

Dina majdnem felkacagott, egyszerűen örült az elf jelenlétének, s ahogy Zevranra tekintett, az ő arcán s valami hasonlót látott.

Amint Caentrin észrevette a szerzetest, ijedten elakadt a néphez szóló szava. Talán pontosan tudta, hogy az öreg nem tűri az alkalmatlankodást.

– Fiaim, ti mit kerestek itt a szentélyben? – kérdezte tőlük az elf kedvesen. Bár már ismerhette a nagyúr útjait, mégis ártatlanul, gonosz feltételezés nélkül hangzottak a szavai.

Logan már az öreg kérdő tekintetére félrekapta a fejét, Caentrin pedig visszahabogott valami olyasmit, hogy csak egy kis bemutatás, csak egy kis népszerűsítés...

Mire az öreg halkan felkacagott. – Oh, fiaim! Az Erdő Istenének nincs szüksége hírverésre! Na, sicc, sicc innen... – Azzal, mint két büdös macskát, épp csak ujjai moccanásával kitessékelte a nagyurat meg a tanácsost a szentélyből.

Dina és Zevran lehajtott fejjel mosolyogtak, a nép összesúgott, Logan szolgája kénytelen volt egy helyet kérni maguknak az első padsorban. Caentrin fején látszott, hogy belül tajtékzik, mégis, az Erdő Istenének szerzeteseivel, főleg az idősebbekkel még ő sem packázhatott, hiszen azok nem álltak a világi vezetés alatt.

A kis bölcs öreg azonban, mintha észre sem vette volna az incidenst, csak odabattyogott az ifjú par elé, és hunyorogva, egyesével, de azért jó alaposan szemügyre vette őket.

– Szép-szép... jó-jó... – motyogta bólogatva.

Majd hirtelen fennhangon szólt. Eddig vékonykává fonnyadt, idős remegése most erős, öblös hangzókká változott, és betöltötte a teret, a falakról visszaverődő hangból mintha nemcsak ő, de az épület maga, vagy tán az Erdő Istene szólna.

– Eljöttünk mindannyian a prófétát és annak jegyeset ünnepelni. – Ám amint a szavakat kimondta, véletlen tekintete rákalandozott a közeli Züiyára. Egyszerre mintha kiesett volna a szerepből, motyogott valamit a foga alatt, miközben végig fenntartotta a szemkontaktust a kislánykával. Küldött pár megvető pillantást Logan es Caentrin felé, megint motyorászott... A fiatal templomszolga érkezett mellé.

– Valami baj van, elöljárónk...?

– Nincs, nincs, fiam. Siess vissza a helyedre.

A templomszolga eltűnt a szentély hátuljában. A szerzetes nyámmogott még egy kicsit, majd Zevranra és Dinára nézett, és öreges karjával közelebb intette őket.

– Ehj... Fiam, lányom, lépjetek előrébb, olyan messze vagyok.

Ők engedelmeskedtek. A szerzetes kiterjesztette feléjük a kezét, és megérintette a hajukat, nem egészen a fejük búbján, inkább csak az oldalán. Dina lehunyta a szemét. Az öreg kezéből jól érezhető melegség és valamiféle különös erő áradt, miközben imát mormolt értük. Dina egy pillanatra Zevranra lesett, a férfi is lehunyt szemmel állt, bizonyára ő is érezte a helyzet jelentőségét.

– ...hatását vegyen le rólatok. Minden ártó szándékú erőlködés, fogadás vagy átok, amelyet ellenetek mondtak a múltban, vagy mondanak a jelenben, az Erdő Istenének hatalmával legyen megsemmisítve...

Az áldás szavára Zevran megszorította Dina kezét az összekötött stóla alatt. Dina viszonozta a szorítást.

Kinyitották a szemüket. Az öreg csendben mosolygott rájuk, mintha csak azt mondta volna, Na, most már kezdhetjük, ismét kiterjesztette föléjük a kezét, és a néphez szólt öblös hangján.

– Eljöttünk ide mindnyájan ezt a jegyespárt ünnepelni.

Logan dühödten nézett Caentrinre, amiért a szerzetes nem említette a prófétát, de tenni nem tudott ellene. A tanácsos is csak összehúzott szájjal rázta a fejét.

– Mindenki előtt most összekötitek életeteket. Ennek a szent házasságnak a méltósága azonban őszinte szándékot kíván tőletek. Feleljetek hát!

Az idős szerzetes Zevranhoz fordult.

– Te, Zevran nevű elf. Megfontoltad-e szándékodat, amiért ide jöttél?

Zevran talán visszagondolhatott maga spontánságára, mert a kérdéstől kissé megrökönyödött. Mindig is spontán volt. De az, hogy ez a spontán ötlete kitartott idáig, erősítést nyert benne, ezért bólintott.

– Igen, megfontoltam.

– Kényszerített-e bárki arra, hogy ide gyere?

Zevran mosolygott. A saját szerelmem kényszerített. – Nem, senki.

– A jelenlévő Dinát szereted-e?

Zevran ránézett, és a szemébe mondta.

– Szeretem.

– Megígéred-e, hogy szeretni is fogod, és tiszteled őt, amíg a halál el nem választ benneteket egymástól?

A mondat végét Dina mintha nem is hallotta volna. A halál nem volt lehetőség. De Zevran tekintete csillogott, és ő csak ezt látta.

– Ígérem.

– Hűséges leszel-e hozzá életed végéig?

Igen, ez azt jelentette, hogy soha többé más hódítás. Zevran elmosolyodott. Könnyedén kimondta.

– Hűséges leszek hozzá.

– Mellette maradsz-e betegségben, szegénységben, bajban?

– Mellette maradok – bólintott Zevran.

– Elfogadod-e a gyermekeket, amelyekkel az Erdő Istene ajándékoz meg titeket?

Dina a még nem is gondolt ilyesmire. Gyermek? Az övé és Zevrané?

– Elfogadom őket.

Egy kis csend volt, az idős szerzetes aprókat bólogatott, mint aki azt mondja, hát jól van, majd áttotyogott Dinával szembe.

– Te, Dina nevű elf. Megfontoltad szándékodat, amely miatt ide jöttél?

Dina visszagondolt arra, hogy nemrég még azt mondta Zevrannak, mindennek vége. Mégis, most bólintott.

– Igen, megfontoltam.

– Kényszerített-e bárki arra, hogy ide gyere?

Logan és Caentrin mesterkedése vezetett ide, de ez Dinának nem volt kényszer. – Nem, senki.

– A jelenlévő Zevrant szereted-e?

Ő is a férfi felé fordult, neki mondta.

– Szeretem.

– Megígéred-e, hogy szeretni is fogod, és tiszteled őt, amíg a halál el nem választ benneteket egymástól?

– Ígérem.

– Hűséges leszel-e hozzá életed végéig?

Minek is kellene neki más.

– Hűséges leszek hozzá.

– Mellette maradsz-e betegségben, szegénységben, bajban?

Betegség, szegénység, baj. Vajon mennyi baj és veszély fenyegethet egy olyan férfit, mint Zevran?

– Mellette maradok – bólintott mégis.

– Elfogadod-e a gyermekeket, amelyekkel az Erdő Istene ajándékoz meg titeket?

– Elfogadom.

– Jól van, jól van akkor... – motyogta maga elé ismét az öreg aranyosan, majd megint felemelte hangját.

– Akkor hát most, hogy megígértétek mindezt, nyilatkozatok az Erdő Istene előtt és minden jelenlévő előtt. Te, Zevran, akarod-e a jelenlevő Dinát feleségül venni?

– Akarom.

– Akkor mondd tehát utánam. Dina...

– Dina, az Erdő Istenének színe előtt feleségül veszlek.

Dinát elöntötték az érzelmek, sírni, nevetni akart egyszerre, végül mégis csak szerelmesen nézte Zevran világosbarnáit.

– És te, Dina. Akarsz-e a jelenlevő Zevranhoz feleségül menni?

– Akarok.

– Akkor mondd tehát utánam. Zevran...

– Zevran, az Erdő Istenének színe előtt feleségül megyek hozzád.

Az ifjú férj szája szélére kiült a büszkeség.

– Jól van, jól van akkor ez is... Ezzel megkötöttétek házasságotokat, amelyet én az Erdő Istenétől rám ruházott hatalomnál fogva érvényesnek nyilvánítok. Ez a kötelék köztetek már többé soha fel nem bomlik. Ennek mi itt mindnyájan tanúi vagyunk, én pedig megáldom szövetségeteket, legyen az szent és teljes. – Majd még hozzátette. – Igen... akkor jól van...

Dina csak mosolygott.

– Az arcotokat díszítő festett jel, melyet ma viseltek, legyen nektek örök tanú. Emlékezzetek vissza mindig erre a jelre, házasságotoknak minden napján.

Dina eddig nem tudta, hogy az a különleges házassági tetoválás itt Vasandoralban erre való. Máshol nem volt szokás ilyesmi, már csak azért sem, mert a henna valóban lemosható volt, csak az esküvő napjáig maradt a bőrön. Zevrané azonban nem volt henna. Dina csendben nézte a férfi arcán örökké ott maradó jelet.

– Zevran, érintsd meg Dina arcán hordott jelét, és mondd utánam...

Dina csak egy pillanatra hunyta le a szemét a kellemes érintéstől. Nem akart egyetlen pillanatot sem elszalasztani a férfi tekintetéből.

– Hord ezt a jelet a mai nap arcodon szeretetem jeléül, és emlékezz rá életednek minden napján.

– Most pedig te, Dina, érintsd meg a Zevran arcán hordott jelet, és mondd utánam...

– Hord ezt a jelet a mai nap... – nyelt egyet. – ...a mai napon is... arcodon szeretetem jeléül, és emlékezz rá életednek minden napján.

Miközben elhúzta a kezét, bennfelejtette a sajátját Zevran sokatmondó tekintetében. Sosem gondolta volna, hogy egy nap Zevran tetoválása ilyen mély jelentőséget kap.

– Jó, jó... ez is jó... – Az öreg szinte felkiáltott. – Most pedig mindnyájan feleljetek, ti, akik jelen vagytok, és egyetértetek: Az Erdő Istene tartsa meg az ifjú párt élettel teli egységben!

– Éljen!

– Legyen életük hosszú és bőséges!

– Éljen!

– Lakjék béke a szívükben, és azokéban is, akik a hajlékukba lépnek!

– Éljen!

– Ne érje őket váratlan halál, és életetek alkonya után találkozzatok a másvilágon is!

Dina valamiért ezzel tudott a leginkább egyetérteni. Ő is kiáltott.

– Éljen!

– Áldás szálljon miránk is, akik részt vettünk ezen a szertartáson!

– Éljen! Éljen!

A templom népe örömteli kiáltásokba csapott át, lassan már meg sem várva az öreg újbóli kérdését, a padokban ülő emberszerzetek egymáshoz fordultak, és kezet ráztak, mások ölelkeztek, valamifelekeppen mindenki az öröm jelét mutatta. Morrighanhez a kis Züiya fordult oda, a nő meglepődött először, de aztán nevetve átölelte a gyermeket. Alistair vágyakozva nézte Lelianát, aki néhány pillantásra méltatta.

A tömeg vidám hangja betöltötte a teret, a szerzetes már éppen fordult volna el, botjára támaszkodva, de még eszébe jutott valami, és visszakacsintott Zevrannak.

– Ja... és most már, ha akarod, megcsókolhatod a feleségedet. – Idős arcának vonásai olyan pajkosságot vettek fel, hogy még Zevran is kacagott rajta.

És neki sem kellett kétszer mondani. Odalépett feleségéhez, két kezébe vette az arcát, és az éljenző tömeg közepette megcsókolta. Dina odabújt hozzá, a karjába kapaszkodott.

Aztán elindultak az ajtó felé, miközben a toronyban szóltak a harangok. Dina belekarolt Zevranba, és egy kicsit azért már aggódva nézett körül, vajon rögtön rátámadnak-e újdonsült férjére...? De úgy látszott, a katonák még mulatozni is akartak még aznap este, hát Dina valamelyest Caentrin szavaival nyugtatta magát, miszerint a nép miatt a szertartás után még békén hagyják Zevrant egy rövid ideig. Legalább egy nászéjszaka erejéig. Dina erősen szorította Zevran karját, és reménykedett benne, hogy így lesz.