Alistair kivágta az ajtót, és berontott Caentrin laborjába. Úgy hitte, egyedül van, a tanácsos bizonyára még az esküvő dolgait intézte a nagyteremben Logannel. Valószínűleg nem tetszett volna neki, hogy Alistair csak így bejön és kutat a holmija közt, de a lovagot ez most végtelenül nem érdekelte. A labor egy egyszerű, nem túl tágas szoba volt, íróasztalokkal, rajta pergamenekkel, a fal mellett megsárgult fóliánsok sorakoztak egy polcon, egy másikon szorosan lezárt üvegek, egyikben zöldes, másikban átlátszó, megint egy másikban felismerhetetlen színű folyadékra világított a beszűrődő nap.

Alistair kutatni kezdett, az egyik fiókban rátalált pár tiszta ruhazsebkendőre, majd az üvegek feliratát kezdte szemlélni. Közelről hunyorgatott az apró betűkre, majd kíméletlenül visszakoppantotta az üvegek alját a fapolcra.

– ... azt hiszi, ő a valaki! Nagypofájú, önelégült barom! – zsörtölődött magában. Végre rábukkant egy üvegre, kitépte a kupakját, beleszagolt, arra gondolt, talán az lehet a fertőtlenítőszer. Öntött egy keveset a zsebkendőre, és letörölte vele a fülcimpáját, azonban legnagyobb meglepetésére a folyadék egyáltalán nem csípett, s ahogy Alistair ismét beleszagolt, már érezte, hogy nem, ez nem a fertőtlenítő, de akkor mi a fészkes fene!? Felkapta és elrepítette az üveget, az csörömpölés közepette lelte halálát, a folyadék pedig szerteágazó sugarakat hagyott a falon.

– A büdös rohadt életbe már! – A lavórhoz hajolt, sietve lemosta a ki tudja miféle folyadékot a sebéről, a válla tiszta víz lett a fröcsköléstől. Az íróasztal fölé görnyedve sóhajtott...

Valaki a háta mögött moccant. Talán csak egy lépés volt, de árulkodó, Alistair mint az űzött vad felkapta a fejét, már ordítani akart, de...

Leliana állt a labor sarkában. Egyik kezében egy seprűt, másikban egy rongyot tartott, megszokott öltözete elé drappszínű kötény kötött. Ijedten-kíváncsin nézte Alistairt.

– M-mit csinálsz itt, Leliana...?!

– Takarítok – jött az egyszerű válasz. A lány elfordult, és a sarokban megbújó porcicákat egy lapátra söpörte, mintha Alistair ott sem lenne. Talán csak úgy tett, mintha nem foglalkoztatná a férfi jelenléte.

Alistair tátott szájjal nézte.

– Takarítasz...? Hogyhogy? Mit jelentsen ez?

– Caentrin ötlete. Azt mondta, nem fog minket ingyenélőkként tartani, ha a foglyai vagyunk, legyünk hasznosak. Úgyhogy már az első naptól fogva takarításra fogott minket. Én még jól jártam, Morrighannek a hálószoba jutott.

Alistair némán nézte Lelianát. A lány összesöpört, a széttört üvegre pillantott, meg az elázott falra, egy kissé megtorpant ő is, mintha az újonnan érkezett munka létét igyekezett volna elfogadni... Aztán még Alistairre nézett, a fülére fókuszált, majd pár pillanatig a szemébe. A tekintetében ott bujkált a kérdés, mi történhetett vele, de mégsem tette fel. Helyette kikerülte a lovagot, leguggolt, és óvatosan felszedte az eltört üveg nagyobb részeit.

– ...de neked meg nekem nem kellene cseverészünk. Hiszen te már közéjük tartozol – jegyezte meg búsan, majd csendben maradt. Csak a szilánkok csörrenése hallatszott, ahogy a seprű a lapátra tolja őket.

Alistair nem látta kívülről a saját arcát, de most igazán nyomorultul érezte magát. Nézte a számára neki kedves nőt, akit aljamunkára fogtak azok, akiket jelenleg övéinek kellett volna hívnia. Nézte a lány foltos kötényét, mely eltakarta igazi ruháját, igazi voltát. Nézte csendes megtörtségét, hogy nem ellenkezik, mert nem is teheti, fogoly. És persze nézte azt, hogy vele már egyáltalán nem foglalkozik, sőt, az ellenségének tekinti, akivel pár jó szót sem lehet váltani. És a fenébe, igaza van...! Ez volt az egészben a legelkeserítőbb, hogy Alistair tudta, hogy minden, amit lát, igaz.

A lovag lehunyt szemmel rázta a fejét. – Leliana...?

A lány nem nézett fel, nem is válaszolt neki. Tovább söprögette a szilánkokat, majd egy üres vödörbe gyűjtötte őket.

– Leli, kérlek...!

A nő hallotta ugyan a régi, kedves megszólítást, azt, ahogyan a hajdani csapattársai hívták. De nem reagált rá. Nem akart reagálni.

Alistair ekkor egyszerűen odafutott hozzá, kihajította kezéből a lapátot, és egyszerűen csak szorosan átkarolta Lelianát, egészen magához szorította. A lánynak igazából ideje sem volt ellenkezni, Alistair feje mellett nézett el, és hagyta, hogy az érzelmei, így, hogy a lovag már nem látja, kiüljenek az arcára. A törlőrongy kiesett a kezéből.

– Mit csinálsz...?

Visszaölelte Alistairt, de a karja bágyadtsága szomorúságról tanúskodott.

– Könyörgöm, bocsáss meg nekem...! Kérlek, ne haragudj rám...! Sajnálom!

Leliana nem szólt, csak szorosabbra vonta ő is az ölelést, mielőtt kibontakozott volna belőle. Ekkor már szánt szándékkal nem nézett fel Alistair arcára, a lovag hiába kereste a tekintetét, a lány felvette ugyanazt az érdektelen-bús arcot, amit eddig.

– Nem tudok mit mondani neked, Alistair... Csak azt, hogy én is sajnálom. – Elfordulni látszott volna, de a lovag, félretéve határozatlanságát, nem akarta elengedni a vállát.

– Tudom, hogy miattam van az egész, egy idióta vagyok! Mindent elrontottam, amit lehetett az eltoltam, de kérlek, Leli...! Bocsáss meg nekem!

A nő sűrűn pislogva nézett a szemébe, hosszasan nem akarta tartani vele a kontaktust. – Ha azt mondom, megbocsátok? Elengedsz?

Alistair megsemmisülve pislogott. – Ha azt akarod... akkor el...

Leliana mégsem mondott semmit, csak kicsúszott az akkor már elbizonytalanodó karok közül, és elindult a kijárat felé.

– Várj, akkor csak hallgass meg, kérlek!

Leliana megállt, de vissza nem fordult, némán nézte a kitakarított sarkot.

Alistair vett egy nagy levegőt.

– Mindig te voltál az a lány, aki tetszett. Azt terveztem, hogy miután visszakapom apám javait, elviszlek hozzánk, és körbevezetlek az egész birtokon. Meg akartam mutatni neked a várat, ahol felnőttem, a kislakot, ahol tanultam, meg a csillagvizsgálót a toronyban! El akartalak vinni oda egy éjszaka, és bolygókat akartam veled nézni, a fenti távcsövön keresztül, a Széleskalapost meg a Nagy Vörös Óriást...! Meg akartam volna neked mutatni a tavat a kastélyparkban, a hattyúkat, meg a hintát...! Be akartalak volna mutatni az öreg tanítómnak, szerettem volna, ha jobban megismerhetlek, ha te is jobban megismersz engem, szerettem volna sétálni veled az erdőben, és beszélgetni mindenféléről. Szerettem volna, hogyha látod mindezt, és talán... talán ott maradsz velem. Igen, Leliana, erre akartalak kéri, hogy maradj ott velem, talán csak látogatóba, de aztán majd... majd egész életedben, ha tetszik.

Leliana mindössze annyit mozdult, hogy lejjebb hajtotta a fejét. Alistair nem látta, mi történik az arcán.

– Nem így történt, sőt, a lehető legrosszabbul valósult meg minden, de...! De az nem változott, hogy nekem még mindig ez a célom. Én még tényleg szeretném visszakapni a birtokot, és még mindig szeretnélek elvinni oda téged.

Nem jött semmilyen válasz.

– Leliana?

A lány megtörölte könnyes szemét, mielőtt odafordult volna Alistairhez.

– Boldogan néztem volna a bolygókat és sétáltam volna az erdőben veled. De Alistair... te elárultál minket. Bedőltél valami bordélyházi maca csábításának, aztán meg oda vezetett a hirtelenséged, hogy Oghrennek meg kellett halnia. És most is, még mindig az ellenség pártján állsz.

Leliana csak odalépett az egyik polchoz, levette róla a fertőtlenítő üvegcsét, az íróasztalra helyezte a lovag mellé, majd ismét az ajtó felé indult.

– Leliana, vissza kell szereznem apám birtokait! Jelenleg nincs más mód, én igyekeztem, de az élet máshogy alakult, nem tehetek róla! Tennem kell valamit, nem ülhetek ölbe tett kézzel!

– Ez a fertőtlenítő.

– Leli, kérlek, érts meg, nem volt más választásom! Azt hiszed, nekem tetszik ennek a büdös bunkó Logannek meg a tanácsosának a vezetése? Zevran pedig nézd, mit tett velem! – mutatott dühödten a sebre.

Leliana a névre felpillantott, majd hirtelen lehajtotta a fejét, hallva, hogy Alistair Zevrant is Logan és Caentrin mellé sorolja.

Alistair látta a csillanást a lány szemében, és hagyta, hogy a keserűség és a féltékenység ismét a hatalmába kerítse.

– Még mindig őt szereted, igaz? Zevrant szereted te is, ezért utasítasz el...!

Leliana mérgesen fordult vissza hozzá. – Hagyd már Zevrant végre...!

– De hát nincs igazam?!

– Nem, nincs igazad!

– Minek tagadod, hiszen hagytad, hogy ölelgessen!

– Igen, miközben rád gondoltam! Soha nem szerettem Zevrant, ne gyárts feltételezéseket, Alistair! Viszont elképzelhetetlenül bosszant, hogy mindenért őt hibáztatod, hiszen olyan könnyű valaki másra kenni mindent! Abból, amit mondtál nem Zevran miatt nem valósult meg semmi, hanem mert... – A lánynak elakadt a szava.

– Nem vagyok alkalmatlan! Ne mondd, hogy én vagyok az oka! Nem vagyok!

– Tudom, hogy nem vagy az...! Hidd el, én tudom legjobban, hogy igenis alkalmas vagy, és tudom, alkalmas lettél volna arra, is, hogy veled éljem meg ezt a szép álmot! De Alistair, azzal, hogy itt vagy, jelenleg nem ezt bizonyítod! Mit keresel itt velük...? Te melyik oldalon állsz...? – Leliana végleg elpityeredett. – Azt akarod, hogy megbocsássak, de még mindig hagyod, hogy gúzsba kössön Caentrin és Logan!

Csend lett. Csak Leliana halk pityergését lehetett hallani.

– Tényleg így volt? Rám gondoltál...?

Leliana csak legyintett egyet, annyi mondott, jaj, Alistair, és kisietett a laborból.

A lovag egyedül maradt.

Használta a fertőtlenítőt, így, hogy más nem akadt, önmaga. Aztán körülnézett. Odalépett az összetört üvegszilánkokhoz, a seprű, a lapát és a vödör még ott hevert mellettük. Nehézkesen felvette, aztán összesöpörte a maradékot. Majd vette arongyot, a vízbe mártotta, és lemosta a falat. Gondos rendet hagyott maga után,hogy amikor majd Leliana visszatér, ne legyen már dolga, és Caentrin se vegyen észre semmit. Végül maga is kibattyogott a helyiségből.