Dina valahogy másképp emlékezett Perubiai Bankra. Az impozáns épület szürkébe fáradt falain felhúzódott a kikötői kosz mocska, s a tornyok közt cikázó sirályok éles vinnyogással töltötték meg a cikkcakkos perubiai mintát formáló macskaköveket. Előtte a téren megannyi és megannyi féle emberszerzet, gazdagok és szegények, céllal rohanók és tengődők egyaránt.

A bank ólomüveg ablakain színes fény áramlott be, ettől különössé, egyedivé tette a bent uralkodó légkört, s a sárgás-barnás lakkozott faasztalokra színes fénymintákat rajzolt. Az emelvények mögött kobold hivatalnokok ültek, hegyes fülük ragyásan halott előre, homlokukat a bürokrácia szigorúsága már beirdalta. Elfek vagy emberek elvetve akadtak köztük, törpe vagy ork egy sem.

Amikor ők kerültek sorra, Zevran harciasan kihúzta magát, mielőtt odalépett volna az egyikük asztalához.

– Zevran Arainai vagyok. A pénzemért jöttem.

Hiába a határozott kiállás, a kobold épp csak felnézett a körmölésből, majd folytatta tovább a munkát, és hosszú ideig nem is mondott semmit. Dina es Zevran összenéztek, mindkettőjük szemében az a kérdés ült, vajon kapnak-e választ egyáltalán?

– Maguk elfek. Nem tudok segíteni. Mehetnek.

Zevran közelebb hajolt. – Mi az, hogy „elfek"? Csak így elküld? És ennyi az indoklása, „elfek"? Tudtommal nem tartunk még ott, hogy elfeket ne lessen itt kiszolgálni!

A hivatalnok letette a tollat és unottan sóhajtott. – Tudja, hány elf férfi jön be mostanában ugyanezzel a kéréssel? Körülbelül nyolcvan, egy nyugalmas napon. És tudja, ebből hány tud hiteles bizonyságot adni arról, hogy valóban az, aki, és a pénze kiadható? Olyan tizenöt. Egy héten.

Zevran haragosan tekintett a koboldra, aki viszont teljes közönnyel pislogott párat.

– Ne is gondoljon hirtelenkedésre. Ha nem tud viselkedni, nemcsak kidobatom innen, de ki is tiltatom. Ezen a téren se ön lesz az első, se nem az utolsó elf férfi mostanában, gondolhatja. – A kobold végtelenül unott, egyhangú monológja. – Van magánál valami hivatalos pergamen, amivel igazolni tudja, hogy az, aki, adja elő. Ha viszont nincs, kérem, ne tartson fel sem engem, se a sort.

Dina hátranézett, mögöttük három-négy férfi ácsorgott. Egyébiránt ugyanúgy elfek.

Zevran zavartan nézett körbe, nem akarta nyíltan bevallani, hogy természetesen semmilyen dokumentuma nincsen, még ragaszkodott a saját első helyéhez.

– Régebben nem kellett ehhez semmilyen irat!

– Az régebben volt. – A kobold anélkül mutatott fel egy fatáblára maga fölé, hogy felnézett volna. – Hónapokkal ezelőtt kihirdettük: elfek csak bizonyíték ellenében vehetik fel a pénzüket. Sajnálom. Most pedig legyenek szívesek, kérném a következőt.

– Várjon egy kicsit! – kérlelte Dina.

– Maga a felesége? – pillantott a kobold a lány arcán a tetoválásra.

Dina visszahúzódott. – Nem vagyok. De honnan szerezhetnénk hivatalos iratot?

– Na, nézzük... – A kobold letette a tollat, és ujjbegyeit összeütögetve hátradőlt. – Egy házassági szerződés igazolná az úr nevét, ez igaz. De az Erdő Istenének nevében manapság senkit sem adnak össze, úgyhogy paphoz semmiképpen nem küldeném önöket. Főleg, hogy az úrnak az esküvőhöz is igazolnia kellene magát, amit ugye nem tud. Ezt csak úgy teljesen mellékesen jegyzem meg magácskának. – Zevranra bökött. – Tudjon róla, ez a férfi jelenleg el sem tudna venni magát.

Zevran a csillárt nézve morgott valamit a foga között, amit nem igen lehetett kivenni, bár Dina mintha a „Rohadj meg, barom" szavakat hallotta volna tőle.

– Nem ezért jöttünk – mondott ki Zevran végül csak ennyit.

– Nézze, uram, az én dolgom az, hogy a hivatali ügyeket tisztán tartsam. Mindenféle hivatali ügyet.

Dina inkább gyorsan visszaterelte a témát.

– Köszönöm a tanácsát, uram, de... mi most csak a pénzfelvételért jöttünk. Mi más szolgálhatna igazolásként?

– Hát... Hozhat még a szülőhelyéről egy hivatalos pergament a nevéről. Az ottani pap dolga, hogy kiadja. Utazzanak el, kérjék ki az iratot, majd jöjjenek vissza. – Ezt az utolsót úgy mondta, mintha egy ilyen utazás fél óra alatt teljesíthető lenne, és nem járna rengeteg költséggel, na meg idővel.

Zevran megrázta a fejét. – Viccel? Ahhoz előbb tudnom kellene, hol a szülőfalum. De még az anyámra sem emlékszem! – szólt vissza fájdalmasan-őszintén.

Ekkor egy magas elf állt meg oldalvást, hátul a keresztfolyosón. Egy kitekert pergamenlapot olvasott, majd észrevette őket, és elindult feléjük. Ki tudja, mi indította, talán az, hogy Dináék feltartották a sort, talán a jó szándék? Mindenesetre sietősen lépdelt a folyosón, hosszú, vajszínű hivatalnokköpenye hangtalanul szállt utána. Ő maga is hangtalanul érkezett a kobold mellé, aki, amikor észrevette, kínosan elmosolyodott.

– Áh, uram, hát itt van?

Az elf nem válaszolt, a tekintete beszélt helyette. A pár felé biccentett kérdőn, de szó ismét nem hagyta el a száját, helyette a gesztusait használta sokkal erőteljesebben.

– Hogy ők, uram? Nos, pénzfelvételért jöttek, de az úr nem tudja igazolni magát. A szokásos. – A kobold a siketek kézjeleit mutatta neki, míg válaszolt.

Az elf hivatalnok szigorú tekintettel nézett végig rajtuk, Dina mégis látott valamiféle egyenességet a szemében. A hivatalnok mutatott nekik valamit, a kobold fordított.

– Elyan úr azt kérdezi az arcukon ez házassági tetoválás-e?

– Igen, az – válaszolták mindketten, egyszerre, nagyot bólintva, majd lopva összenéztek.

A kobold hivatalnok felemelte az ujját, és további jeleket küldött a főnökének. – Megjegyzem, uram, a frigy nem hivatalos, nincs papírjuk, és...

Az elf egy szigorú intéssel félbeszakította a beosztott monológját, majd legyintve jelelt neki valamit.

Dina bátran kíváncsiskodott. – Kérem... mit mond a hivatalnok úr?

A kobold csak egy futó pillantást vetett a kérdezőre, de nem felelt neki.

Az elf azonban igen. Váratlan hangja ijesztően hatott, s ahogy artikulálatlan szavai elhagyták a száját mind Zevran mind Dina egyszerre tekintett fel rá.

– ...azt... mondtam hölgym... én a jelek vilgban élek. Nekm elég jel a ttválás az arckn.

Dina tátott szájjal hallgatta. Egyrészt nem hallott még soha sikernéma emberszerzetet beszélni, másrészt nagyon is örült a szavainak.

Zevran szája szélén megjelent egy bár még igen enyhe, de elismerő mosoly.

Az Elyannak hívott elf ekkor újabb kézjeleket mutatott nekik, s a kobold fordított.

– Az úrnak mekkora összege van nálunk elhelyezve?

Zevran ide-oda rángatta az alsó állkapcsát, mielőtt kimondta volna. – Nos, nem tudom.

Dina könyörgőn szólt. – Kérem, hivatalnok úr. Ettől még nagy szükség lenne most arra a pénzre.

Zevran furcsállta, ő ugyanis még abban sem volt biztos, hogy van egyáltalán bármilye letétben, ezzel szemben Dina mintha tudta volna.

Az elf a koboldnak jelelt.

– Nem, semmi, uram, semmilyen dokumentumuk nincs.

– És kérem, értsék meg, hogy nem nem akarom, hanem nem is tudnám őket beszerezni! – nyögte a férrfi kelletlen-őszintén.

A hivatalnok Zevranra bökött, és egy egészen különleges kézjelet mutatott, míg a szemébe nézett. A jel önmagában is mintha félelmet keltő lett volna: hüvelyk- és a többi ujjával c alakot formázott, és lassan, de erőteljesen, szinte karmolva csukta össze.

Dina kicsit még bele is remegett a látványba.

– Elyan úr azt kérdezi, az átok alatt áll-e?

Dina a szeme sarkából a mellette álló férfire pillantott. Látta, hogy Zevran kénytelen szégyenének okát felvállalni, minden gyengeségét kiteríteni most a hivatalnokok előtt, mintha csak orvosnál volna, ahol le kell vetkőzni. Végül Zevran megsemmisülten bólintott.

Az Elyan nevű elf Dinához fordult.

– Az úr azt kérdezi, tehát ön, hölgyem, ismeri ezt a férfit.

– Persze, hogy ismerem.

– Tudja igazolni őt? Hogy hívják?

– A teljes neve Zevran Arainai.

A hivatalnok hosszasan Dinára mutatott, majd röviden Zevranra, és kezével egy pergamen összecsavarását imitálta. Dina tudni vélte, hogy a mondat, amit jelelt az volt, Ő a te pergamened, ő a te dokumentumod, akivel igazolod magad. Azt nem tudta, Zevran is értette-e ugyanígy, de a két férfi tekintete pár pillanatra egymásba ragadt, Zevran pedig bólintott Elyannak.

A hivatalnok ekkor keze fonákjával meglapogatta a kobold karjának oldalát, és egy jel kíséretében hátrafele mutatott. A beosztott leszegett fejjel bólintott. – Igen, uram, nézem... – Aztán tömzsi teste lekászálódott az emelt székről, és kullogva-imbolyogva elindult a belső széfek felé.

Az elf még rájuk tekintett, majd biccentett nekik, aztán egy fordulattal otthagyta őket, s már csak vajszínű köpenyének suhanását lehetett látni.

Dina is, Zevran is hiába kiáltottak utána.

– Köszönöm!

– Köszönjük uram!

A szomszédos asztalnál ülő hivatalnok, aki talán egész végig figyelte a jelenetet, most közelebb hajolt hozzájuk.

– Azt ugyan nem fogja hallani! – Ennek a másik koboldnak az arca fiatalabbnak tűnt, s a talán derűsebbnek is. – De maguknak szerencséjük volt!

– Mondja, uram, ki ez az elf hivatalnok úr? – érdeklődött tőle Dina.

– Elyan úr a banki részleg vezetője. Azt mondják, az apja Evindal úr volt, Druindar próféta örököse, a legnagyobb tudású jogász az egész Euthoriai Birodalomban.

– Talán ő is elvesztette a feleségét? – kíváncsiskodott tovább Dina, hátha a nyílt mosolyú fiatal koboldtól még erre is választ kap.

Ő legyintett. – Ó, nem, Elyan úrnak sosem volt. De a szívén viseli a népe ügyeit. Bizonyára az ég küldte őt magukhoz.

Zevran helyeslőn csóválta a fejét. – Hát az meglehet.

Dina furcsállta, hogy a hivatalnok elfnek nem akadt senkije, pedig szemre kellemes arcú és testfelépítésű volt ő is, ahogy általában a többi elf, még jószándék is szorult belé, ráadásul magas rangot töltött be, s az, hogy nem hallott, inkább csak különlegessé tette Dina szemében. De most nem gondolkozott ezen tovább, neki ott volt Zevran, akibe boldogan belekarolhatott.

Miután visszakapták a félretett összeget, Zevran egyenesen a kovácsműhelyhez sietett, és visszavásárolta ott eladott szablyáit. Dina elégedetten figyelte, ahogy a férfi újra a kezében tartja a fegyvereket, melyek az évek során annyira hozzá nőttek. Suhintott velük néhányat, és végül a hátára erősítette mindkettőt, ugyanúgy, ahogy régebben szokta. Dina úgy látta, ezzel mintha kissé visszatért volna Zevranba némi önbecsülés is.

Szabadon vágtak át a piacon, vettek némi gyümölcsöt, Dina meg-megállt a standoknál, kötetlenen nézelődött.

Aztán visszatértek a fogadó szobájába, Zevrannak pedig első dolga volt, hogy estére egy nagy dézsa melegvizet rendeljen maguknak. Míg az meg nem érkezett, addig az alacsony asztalka előtt ülve, a térdére hajolva számolta át a pénzt.

Dina vele szemben, keresztbe tett lábbal figyelte az eredményt, és egy pohár, nemrég vett sűrű gyümölcslevet iszogatott egy szalmaszállal. – Nem tűnik kevésnek – jegyezte meg óvatosan.

Zevran elismerőn csóválta a fejét, és még mozgott a szája, ahogy számolt, majd összecsapta a tenyerét, és hátradőlt. – Valóban nem az. Azt sem mondanám, hogy sok, mert a pénzből sosem lehet elég, de mégis, ezzel már lehet kezdeni valamit. – Aztán Dinát kezdte el fürkészni, elmerengve, annyira, hogy a nő lassan már zavarba jött.

– Mi az?

– Honnan tudtad, hogy van megtakarításom a bankban?

Dina a szalmaszálon keresztül belekortyolt a gyümölcslébe, hogy egy kis időt nyerjen, majd könnyedén felelte. – Egyszerűen csak kinéztem belőled.

Zevran kaján módon elmosolyodott. – Hm. Szóval kinézted belőlem.

Dina pajkosan felvonta a vállát. – Így volt.

A férfi félretolta a pénzt, kikerülte az asztalt, és csillogó szemmel odatérdelt Dina mellé, míg átkarolta a lábát-derekát. – Adj egy kicsit ebből a gyümölcsléből.

Dina kedvesen odanyújtotta neki a szalmaszálat, de Zevran, persze anélkül, hogy a mosoly eltűnt volna huncut képéről, játékosan fintorgott. – Nekem nem kell ez a szívóka...! – félretolta az arcával, és belekortyolt a sűrű lébe, amelynek rostjai pirosas csíkot hagytak a felső állkapcsán. Dina felkacagott rajta.

– Jaj, hogy nézel ki?

Zevran, aki teljesen tudatában volt annak, hogy néz ki, előretolta az állkapcsát, és lehunyta a szemét. – Akkor kérlek, töröld le.

Dina mosolyogva kezdett neki a műveletnek, ám de amint az ujja Zevran ajkához ért, ő máris ellenkezett. – A-a-a! Ne a kezeddel.

– Hát?

– A csókoddal, gyönyörűm.

Dina szíve nagyot dobbant. Hogy hiányzott neki eddig ez az önfeledt, boldog férfi, aki játszik, és játékba hív...! Dina legszívesebben már rögtön hajolt volna felé, de azért még kicsit húzta az időt, még kérdezett.

– Azt akarod, hogy megcsókoljalak, Zevran?

– Persze, hogy azt! Most már megérdemlem.

Dina szerint eddig is megérdemelte, de nem vitatkozott. Tudta, Zevrannak fontos volt az, hogy érezze magát valakinek, és ennek az egyik útja igenis a pénz által teremtett egzisztencia volt; egy megfelelő válasz arra a kérdésre, hogy képes-e eltartani magát és azokat is, akik vele vannak.

Dina arcán a dévaj vigyort egy csendes simogatás váltotta le, majd előrehajolt Zevranhoz, és lassan, mindig csak ujjnyit haladva lecsókolta-nyalogatta a férfi felső ajkáról a gyümölcscsíkot.

Zevran hirtelen félretolta a poharat az asztalon, aztán ölbe kapta Dinát, aki erre nevetve sikított egyet. – Hová viszel?

– Hová, hát az ágyba, hova máshova vinnélek téged, te istennő?!

Dina nevetett, kapaszkodva belekarolt Zevran nyakába.

– De a fogadós mindjárt felhozza a dézsát!

– Hozza csak, majd abban is szeretkezünk!

Dina csak tovább kacagott, aztán belefeledkezett az ölelésbe, és egészen elengedte magát. Zevran a férje volt, az a férfi, akinek a szüzességét adta. Az együtt töltött idő alatt a teste összeszokott Zevranéval, most pedig, hogy újra együtt lehettek, Dina kötöttségek és visszahúzódás nélkül karolta át.

Szerette Zevran figyelmét. Tudta, mert a férfi érezttette vele, hogy figyel rá: vagy nyitott szemével, vagy a lehunyt szeme mellett az érintéseivel. Ettől pedig Dina elmondhatatlan biztonságban érezte magát, Zevran karjában olyan helyre talált, ahol bármikor feloldódhatott, kivetkőzhetett nemcsak a ruháiból, de önmagából is. Igen, Zevran mellett lehetettegy kicsit nem önmaga, egy kicsit más: Dinából, a merengő, visszahúzódó lányból ilyenkor válhatott egy buja vadóc, egy egyetlen személynek fenntartott, igazi kurtizán.

Aztán pedig jó volt egyszerűen csak feküdni emellett a férfi mellett, megnyugodva, édes félálomban.

Este a melegvízben Zevran egy örömteli sóhajjal merült el, karját kiterjesztette a dézsa szélére, és hátrahajtotta a fejét. Dina vele szemben engedte magát a vízbe, csak lassan, míg a bőre meg nem szokta a hőmérsékletét, aztán ujjaival el-elsimítva játszott kicsit a felszínén.

A víz halkan loccsant, Zevran beúszott a dézsa közepére. Dina ösztönösen a vállára tette a kezét, a dereka a férfiét érte. Zevran érdeklődve a fülét szemlélte, először az egyiket majd a másikat.

– Jól látom, hogy van lyuk mindkét fülcimpádon?

– Van, bár talán már be is forrt. Már rég nem hordtam fülbevalót.

Zevran ujjai megcirógatták a hegyes fülek végét. – Hogyhogy?

– A férjem lyukasztotta ki a fülemet, miután ékszereket vett nekem, ő először. Egy pár apró fehér gyöngyöt kaptam tőle.

Zevran biccentett. – Hm. Valamire való muki lehet.

Dinának tetszett, ahogy Zevran tudta nélkül dicsérte saját magát.

– És mi lett velük?

A lány sóhajtott. – Ahogy neked is a szablyáidat, nekem is el kellett adnom a gyöngyöket, mindet.

Zevran szótlanul nézte, s a szemében ült valami különleges. A tekintete nem sajnálkozott a veszteség felett, inkább gondolkodott, és közben el-elsimított Dina ajka mellett.

– Talán elfogadod – mondta végül, kihajolt a kádból, oldaltáskájából előhalászott valamit, de még elrejtette, és nevetve nézte Dina kíváncsi, várakozó arcát. Végül kettejük közé emelte a kezét, és ujjait lassan kinyitotta. A tenyerében egy pár fülbevaló feküdt, a vékonyka, szépen ívelt horog pár fémszínű díszítőelemben folytatódott, melyeknek barázdái közé feketeség ült, alatta pedig mindkét oldalon három-négy szabálytalan alakú apró vörös kő alkotta a lógó részt.

– Zevran...? – lehelte Dina.

A férfi bensőséges hangja suttogott. – Tetszik?

Dina először szólni sem tudott, csak nagyra nyitotta a száját.

– Ó, persze, hogy tetszik! – A kezébe fogta a két ékszert, csodálta. – De hol és mikor vetted? Hiszen együtt voltunk.

– Ma, a piacon. Megfigyeltem, hogy megálltál az ékszeres standnál, és a kezedbe vetted, és míg a gyümölcsöket mustrálgattad, titokban megvettem neked.

– Jaj, Zevran! – Dinának máris ölelni lett volna kedve. – De ha tényleg beforrt már a fülemen a lyuk, akkor...?

– Megengeded nekem?

Zevran nem mondta mit, Dina pedig csak nézte a világosbarnákat szerelmesen. Nem volt kérdés. Zevrannak hagyott mindent, szeretkezett vele, sőt, hagyta neki azt is, hogy megmentse az életét, és egy tőrt nyomjon a testébe. Bólintott neki.

A férfi egy tűt tartott a gyertya lángjába. Aztán a vízben közelebb húzódott Dinához, aki lehunyt szemmel, készségesen tartotta oda neki a fülét, miközben tenyere a mellkasára tapadt. Érzett ugyan némi fájdalmat, de az öröm nagyobb volt benne. Zevran még egyszer lefertőtlenítette a tűt a lángban, majd áthajolt a nő másik oldalára is. Az apró szúrás után a két fülbevaló horga a lyukba került, Dina kinyitotta a szemét, és szerelmesen nézte a világosbarnákat, hol egyiket, hol a másikat.

– Miért...?

Hiszen Zevran szemében csak átutazók voltak, nemde?

– Mert láttam, hogy tetszett. És mert hálás vagyok neked.

Nem válaszolt.

– Dina, ez a nap máshogy végződött volna nélküled. Ahogy számomra eddig két hónapon keresztül minden nap máshogy végződött. De... te visszaadsz nekem valamit, gyönyörűségem. Visszaadsz nekem valamit magamból.

Dina a tekintetébe révedt egy lágy, de annál szerelmesebb mosollyal. Azt a pénzt Zevran kereste meg, de Dina volt a tanúja, nemcsak azé az összegé, hanem Zevran Arainaié, magáé.

– Azon a képzeletbeli pergamenen ma te voltál a pecsét. Tudod, mennyit jelent ez?

– Azt ott mind? – tippelt Dina az asztalon sorakozó érmékre mutatva.

Zevran rázott egyet az állán. – Annál többet.

Dina rámosolygott, majd felállt, derékig kiemelkedett a vízből, hogy előrehajolva megszemlélhesse a fülbevalós lány tükörképét. A kis vörös köveket a fülében mosolyogva rázta meg.

Zevran ujjai felsiklottak a hátán, a hasához bújtatta az arcát, és egy hosszas csókot adott a köldökére.

– Jajj, Dina... a fenébe is...

– Mi az?

– Miért vagy ennyire...? Hogy foglak így elengedni, ha megtalálom őt?

A nő büszkén mosolygott, és beletúrt az arany tincsek közé, az ujjai közt érezte Zevran haját.

– Még az is lehet, hogy el sem kell engedned. A feleséged talán nem is féltékeny típus – nevetett, és visszasüllyedt a vízbe Zevran karjába.

Ő kimeresztett szemmel, értetlenül nézett, majd elnevette magát ő is. – Hát nézd, nekem nem probléma, de... arra azért kis esélyt látok, hogy ezt ő is ilyen könnyedén vegye.

Dina játékosan rákontrázott. – És különben is, értem még a férjemmel is meg kellene küzdened.

– Óh, azt a fószert elképzelhetetlenül irigylem!

Dina hangosan felkacagott.

– Nem viccelek, így van! Ha velem ilyen vagy, milyen lehetsz vele? Vajon... vajon milyen lehetsz feleségként Dina. – Valójában nem kérdés volt, csak egy kimondott álomkép.

Dina nem válaszolt, most már odabújt Zevranhoz, hátradőlt, és hagyta, hogy a férfi a mellére csókoljon. A dézsa melegében újból összeforrta testük, a külvilágról semmit sem tudva, se arról, miféle szörnyűségeket rejt magában a holnap.