Dina nem tudott Zevrannal egyetlen szót sem váltani, mivel a férfivel az őrök rövid időn belül lefordultak a sötét folyosó egyik sarkán. Pedig lett volna mit mondania neki. Végül a szobájába vezették, és rázárták az ajtót.

Dina hallotta még a zár kattanását, de aztán már nem tett semmit, csak állt a helyiség közepén, és próbált dűlőre jutni feltörő érzelmeivel.

Egyrészt imponált neki, hogy Zevran az életét kockáztatja érte, és az is, hogy a férfi egy pillanatig sem habozott a házasságon, sőt, ő maga jelentkezett a férj szerepére. Másrészt pedig nem kicsit nyugtalanította, hogy ha Zevran nem lesz elég elővigyázatos, akkor Logan katonái tényleg megölik. Logan katonái, akikből pedig van vagy ezer... Közben megint eszébe ötlött még egy gondolat, hogy Zevran nem egyet vágott már le közülük. Ez a két érzelem járkált benne fel és le, az aggódó és a nagyrabecsülő szeretet, míg ő maga a szobát választotta a fel-le járkálás helyszínének.

Nem telt bele fél óra, az ablakon kopogtak. Dina megperdült, egy ismerős sziluett guggolt a festett üveg előtt. Odaszaladt, feltépte, Zevran vigyorogva beugrott a szobába. Dina még kilesett, a sötét tornyon csak egy vékonyka szegély húzódott végig... A lány ijedten nézte a mélységet, majd lendületesen becsukta az ablakot, és a férfi nyakába ugrott.

– Zevran, Zevran, Zevran...!

– Én, én, én – kacagott a megszólított, miközben visszaölelte Dinát, lehunyta a szemét, és végigsimított a hátán.

Dina legszívesebben így maradt volna még órákig. De az érzelmei elöntötték, és a könnyek is a szemét. Kissé kibontakozott az ölelésből, bár el nem távolodott, csak nézte a férfit.

Zevran szemöldöke felszaladt, a tenyerébe fogta Dina arcát, és hüvelykujjával letörölte a könnycseppeket. – Miért sírsz, drága?

– Mert féltelek.

Zevran arcán nem játszott az a tőle megszokott vagánykodó hetvenkedés, nem jött tőle legyintés és hahota, ami Dinát megnyugtathatta volna. Csak nézte hosszasan, csendben a lányt, enyhe mosollyal.

– Máris az életeddel játszol. Ideszöktél, pedig Caentrin megmondta, ha nem találnak a szobádban, megölnek.

A férfi erre azért már csak elnevette magát. – Dina drágám, ha nem találnak ott, akkor nem ölhetnek meg!

A lány is majdnem elmosolyodott saját, egyértelműen hibás eszmefuttatásán, de azért ragaszkodott még kicsit az aggódáshoz.

– Ezen a keskeny szegélyen másztál végig? – mutatott az ablak felé.

– Ezen – vonta fel a vállát Zevran, majd kicsit közelebb hajolt, és kérlelőn nézett a lányra. – Ne korholj, gyönyörűm. Ha gondolod, küldj vissza, és én egy szó nélkül visszamegyek.

Dina erre már nem szólt egyetlen szót sem.

– Csendben maradsz, drágám? Nos hát... akkor mégiscsak jó, hogy itt vagyok? – emelte fel Zevran az egyik szemöldökét huncutul, mint valami égetnivalóan rossz kölyök.

A lány válaszul visszaölelte, ő pedig elégedett morgással felelt.

– Az életedet kockáztatod értem – súgta Dina.

Zevran állával az ajtó felé bökött. – Mert ezek a sudribunkók nem tudják, hogy egy igazi nőnek esküvő előtt meg kell kérni a kezét. Anélkül nem lehet csak úgy hozzáadogatni bárkihez.

Dina tátott szájjal nézett rá. – Azért jöttél, hogy megkérd a kezem...?

Egy elégedett vigyor. – Még szép.

Dina nem tudta, meghatódjon-e vagy még mindig ellenkezzen. – De Zevran...! Ezzel friggyel a halállal kelsz egybe, a halált csókolod, és...!

– Ha a halál is ilyen szép, mint te, akkor én szívesen magamhoz ölelem.

Dina tátott szájjal nézte a világosbarnákat, nem tudott szólni. Hát Zevran folytatta.

– Nézd, Dina, drága... Én mindent komolyan gondolok. Azt mondtad, elbuktam. És... valljuk be, igazad volt. Tényleg elbuktam. Lásd, már mióta azon vagyok, hogy visszakönyörögjem magam hozzád, de se a körülmények, se semmi nem igazán visz engem közelebb ahhoz, hogy ismét az enyém légy. Áh, nem, nem fogom a körülményekre. Nem sikerült téged visszahódítani. Valóban érzelmileg sánta és béna vagyok, és máskor is elbukom majd. Hát akkor enged, hogy azt adjam, amit tudok.

– Azt, amit tudsz?

– Igen. Boldoggá akarlak tenni. Ha nem megy máshogy, akkor teszem így.

Dina még mindig szótlan maradt.

– Látod, már az első naptól fogva igazam volt – mosolyodott el Zevran.

– Miben?

– Abban, hogy te drága vagy, Dina. Dina drága. – ismételte saját szava járását. – Ennyit érsz. Ha az életemmel kell fizetnem érted, akkor azzal fizetek.

Dina megrázta a fejét. – De nekem ennél több kell! Nekem kell ez a sánta és béna Zevran! Én szeretem Zevrant sántán és bénán, és azt akarom, hogy éljen!

– És nem félsz már, hogy veszekedni fogunk egész életünkben?

– De igen, félek! De jobban szeretem ezt a sánta és béna férfit a félelmeimnél!

Zevran átkarolta a pityergő lányt, magához húzta, szorosan.

– Akkor? Újra a kedvesed lehetek?

– Ha az akarsz lenni, tégy ígéretet. Talán eddig valóban nem félted a halált, de ha azt akarod, hogy a tied legyek, vigyáznod kell magadra. Mert már lesz valakid.

Zevran homlokát a lányéhoz döntötte.

– Rendben gyönyörűm, megígérem. Nem nehéz kimondanom, mert valójában már rég tudom, hogy magam mellett akarlak tudni téged. Tartson is az életem bármeddig, még hosszú évtizedekig vagy pár napot, de téged nem engedlek el.

– Csak tégy meg mindent, hogy az életed ne pár nap legyen!

– Megteszek. – Zevran, mintha csak most fogná fel maga is a szavak értelmét kis csendet tartott, majd elismételte újra. – Ígérem, érted megteszem még ezt is.

Dina bólogatott az ölelésben. – Akkor igen. Akkor újból a kedvesed vagyok.

Zevran hirtelen elengedte, és játékosan a szemébe nevetett. – Remek! Ez azt jelenti, hogy indulhatok a következő lépcsőfokra. Hátha megmászom azt is! – majd elfordult a lánytól, és elrendezte maga mögött a széket: kellő távolságba tolta.

– Mit... mit csinálsz?

– Hát nem akarom felrúgni egy ilyen fontos pillanatban...

– Milyen fontos pillanatban?

– Amikor letérdelek előtted, hogy megkérjem a kezed.

Dina maga elé kapta a tenyerét, eltakarta egyszerre támadó sírását és nevetését.

Zevran pedig tényleg megtette. Féltérdre ereszkedett előtte, és mivel gyűrűje nem volt, amit nyújthatna felé, a két karjával pótolta azt, a lány felé tárva... – Dina, gyönyörűm. Gyere hozzám feleségül.

Dina Zevran karjai közé lépett, és zavarában már nem is tudta, mit akar jobban, visszaölelni, vagy leülni a férfi combjára, hát mindkettőt tette, s mindkettőt túl nagy hévvel, úgyhogy Zevran kacagva hanyatt terült a földön, Dinát ölelve, hogy a lány meg ne üsse magát. Dina meg csak ölelte a nyakát szorosan.

– Igen, hozzád megyek...! – motyogta bele a férfi nyakába. Zevran karját a derekán érezte, az ajkát az arcán, majd az ajkain. Dina visszacsókolt, remegve szívta be a fás illatot, hagyta, hogy Zevran a hátára gördítse, fölé hajoljon, és csókolja tovább.

– Miért a földön fekszünk, gyönyörűm, amikor itt az ágy is? – Zevran igazából nem kérdezett, abban a pillanatban, hogy talpon volt, már emelte is karjába Dinát, aki az ajkába harapva, kaján mosollyal kapaszkodott belé, és hagyta, hogy a férfi az ágyhoz cipelje.

Ám Zevran váratlanul megtorpant, mégis az arcán maradt a huncutság, úgyhogy Dina már várta tőle a következő meglepő mondatot.

– Mi az?

– Azon gondolkodom, megbízzak-e ebben az ágyban.

– Az ágyban?

– Igen, vajon szétnyekkennek-e a rugói, ha rádoblak.

Dina kacagott. – Próbáld ki! – buzdította kedvesét, de azért ravasz módon esze ágába sem volt elengedni Zevran nyakát, sőt csak még jobban szorította, így amikor ő landolt az alatta hullámzó ágyon, húzta magával a férfit is. Dina jóízűen felnevetett, bár nem sokáig tehette, mert Zevran csókkal foglalta le a száját, ő pedig egy cseppet sem bánta ezt. Sőt, azt sem bánta, amikor Zevran lehúzta a válláról a ruhát, és a nyakába csókolt, nem, Dina inkább csak előretolta magát, felkínálva neki a bőrének minden darabkáját. És nem, azt sem bánta, amikor Zevran tenyere a combjára simult, és közel húzta magához, helyette Dina inkább a lábába kulcsolta a lábát, és örült a férfi közelségének. Egy pillanatig sem ellenkezett, Zevran azt tehetett volna vele, amit csak akart. Mert valójában már az övé volt, lélekben már rég nekiadta magát, és félelmek ide vagy oda, Dina már rég tudta, hogy neki ez a férfi kell.

Zevran felkönyökölt, egy ideig mozdulatlanul nézte maga alatt a szép női arcot, aztán nyitotta az ajkát, talán kérdezi akart volna valamit, valami olyat, amire Dina úgyis igennel válaszolt volna...

De ekkor kopogtak az ajtón. – Hölgyem, a szabó van itt!

– Ó, egek! – sikkantott a lány suttogva, már kérte volna Zevrant, hogy bújjon el, de a férfi addigra már legördült róla, és egy kaján vigyor után eltűnt az ágy alatt.

Dina felállt, megigazgatta a ruháját, és többször végigsimított a szája mellett, hogy ne látszon túlságosan boldog mosolya.

– Kisasszony? Odabent van?

– Igen, igen, megyek!

Aztán összeszedte magát, kinyitotta az ajtót, de hogy pontosan mi is történt ezután, az csak félig jutott el az agyáig. Caentrin és a három szabó egyszer csak ott termettek, arra kérték Dinát, hogy álljon kitartott kézzel, mozdulatlanul, a míg ő így tett, s a mesteremberek méretet vettek róla, neki csak azon járt az esze, hogy mindeközben Zevran az ágy alatt bujkál...

Szerencsére az incidens nem tartott soká, a szabók lejegyezték a számokat, Caentrin még körbetekintett a szobán morcosan, mintha sejtene valamit, aztán közölte, hogy „Készen vagyunk, gyerünk a vőlegényhez!", majd köszönés nélkül becsapta maga után az ajtót.

Dina megperdült, Zevran előugrott az ágy alól, és az ablak felé lépett, Dina odafutott, hogy nyissa neki, de persze Zevran még elkapta a derekát egy újabb csókra.

– Hm...! Siess...! – beszélt bele a csókba Dina, Zevran ránevetett, csak azért is csókolta, aztán hirtelen elengedte, a párkányra guggolt, majd kimászott az ablakon. Dina után hajolva leste, ahogy a vékony szegélyen egyensúlyozik vissza, míg az épület sarkán el nem tűnik a szeme elől. Bár azért előtte még nevetve csókot dob a lánynak.

– Menj, menj...! – intett neki ő egy utolsót.

Aztán becsukta az ablakot. Ledobta magát a legközelebbi székre. A szája elé kapta a kezét, és a szoba padlóját bámulva csak mosolygott, mosolygott ujjai alatt.