A szekér kerekei döccentek egy-egy nagyobb kavicson, s Dina még megkapaszkodni sem tudott, csuklóját erősen hátrafogta a kötél. Csak hátával dőlt a szélső korlátnak, hogy valamennyire biztonságban tartsa magát. Körülötte a lovasok egyhangú tempóban haladtak. Nem igen állt szóba vele egyikük sem, amit Dina egyáltalán nem bánt. Mindössze Caentrin lassított le mellette a szürkén, mosolygott rá, de mivel Dina tekintetre sem méltatta, arrébb ügetett.

A szekéren a lány mellett megannyi holmi utazott, ládák, hordók, néhol üres rekeszek egymásba rakva. Dina búskomoran lógatta a fejét, mit sem sejtve nézett oldalra... és a ponyva alól egy szempár tekintett vissza rá. A pillantás tört része alatt rezzent össze, lehetetlen volt, hogy a katonák ne lássák ijedtségét, hisz majdnem fel is kiáltott.

Zevran a szemöldöke alól, mutatóujját szája előtt tartva mosolygott rá. A férfi szemében táncolt némi csintalanság még most is. Hangjával nem jelezhette, hát a szeme küldött csak Dina felé egyértelmű üzenetet, Sss gyönyörűm, semmi feltűnés...

Dinának pedig kiáltani lett volna kedve, bár most már nem ijedtében, örömében. Hirtelen feltörő érzelmeit elnyomta, és remegve átfordult úgy, hogy háttal legyen a ládáknak, ezzel együtt Zevrannak is. Odacsúszott hozzá közel, a fülénél érezte, hogy a férfi előrehajol a ponyva alatt. Egy lágy, simogató érintést kapott az alkarjára, Zevran ujjai végigcsúsztak a kötél felett.

– Gyönyörűm, még nem oldozhatlak ki. Túl feltűnő lenne.

Dina izgalmában morzsolgatta az ujjait, s a válla felett súgta vissza Zevrannak a nevét.

– Itt vagyok, kedves. Valahogy meg kell lógnunk innen.

Dina végignézett a körülöttük lovaglókon. Minden idegszálával hallgatta Zevrant.

– Logan katonái vagy idióták, vagy simán csak... áh, idióták. Nem hiszem el, hogy ne vettek volna észre. Gyanús ez nekem, ennyire nem lehetnek vakok.

– A taláros téged akart, engem csak csalinak használt – súgta hátra Dina óvatosan, száját alig nyitva.

– Hm...

– Ki ez a Logan?

– Egy guifol sükebóka. A fejébe vette, hogy a próféta birtoklásával az isteni hatalmat is birtokolni fogja. Az a baj, hogy amik Züiya varázstudásáról kiderültek, nos... Logan nem is jár túl messze az igazságtól.

Dina szembogara elgondolkodva fordult szeme aljában. – De ők most biztonságban vannak az elvarázsolt fa ajtaja mögött. Nem találhatnak rájuk.

– Morrighan el fogja hozni onnan Züiyát. A próféta nem maradhat rejtve.

– Fogják tudni, hogy merre induljanak? Mit gondolsz, a fogadós el meri mondani nekik? Logan mégiscsak egy nagyúr, ha ellene beszél, még több baja eshet.

– El, a fogadós mellettünk áll, teljes mértékig. Útba fogja igazítani őket. Tettem érte.

– Mit csináltál?

– Még futtában kifizettem neki a szobád árát. Ja, meg az enyémet. Mondjuk lehet, hogy több volt, nem jutott időm számolgatni.

Dina az ajkába harapott, elnyomott egy készülő büszke mosolyt. Elmondhatatlanul vonzónak találta azt, hogy Zevran önös érdekből kezdődő tette végül jócselekedetté fordult. Tetszett neki ez a különös férfi, aki épp a háta mögött duruzsol. Akihez pedig most jelenleg nincs köze, de... aki még újra meghódíthatja.

Aztán elszomorodott. – Zevran... elvesztettem a tőrödet.

– Hm...

– A katonák kilökték a kezemből, és aztán már nem láttam, hová került. Talán náluk van.

– Rá se ránts, gyönyörűm.

Dina előrefordult. Zevran még hátulról megérintette a vállát, arcát a hajához, Dina még hallotta, ahogy beszívta a levegőt, aztán elengedte a lányt, és visszaburkolózott a ponyva sötétségébe.

Dina lehunyt szemmel sóhajtott.

– Kihez beszéltél?

Caentrin érdeklődve nézte.

– Senkihez. Csak magamban motyogok.

A sötételf vigyorgott. – Valóban? Érdekes szokása lehet ez a prófétáknak... – Aztán ellovagolt mellőle.

*

Dina nem tudta eldönteni, hogy ez puszta érzékcsalódás-e, vagy a szekér jóval lassabban halad az átlagnál. A katonák azonban érdekes módon egy pillanatig sem panaszkodtak a tohonya tempó miatt. Mintha bevárnának valakit... Ezt összevetve azzal a ténnyel, hogy a szobában Caentrin kifejezetten kérte, hogy Dina Zevranért kiáltson, a lánynak kezdett az a gyanúja lenni, hogy Logan csapata Zevranra is kifejezetten igényt tart. Ezt pedig csak alátámasztotta az, hogy a taláros sötételfet ismét azon kapta, hogy kereső tekintettel szemléli körülöttük a terepet.

Amikor ismét hátradőlt a ponyvához, Zevran már nem volt alatta. Dina ijedten nézett körül, még ő sem vette észre, amikor a férfi eltűnt mögüle.

Pár óra múlva megálltak némi egészségügyi szünetre, Dinának felajánlották, hogy kvázi rabláncon az erdőbe kíséri egy katona, és egy fa mögött elvégezheti a dolgát, de ő hallani sem akart róla. Iszonyatosan kiszolgáltatottan érezte volna magát, egy idegen férfi ígéretében kellett volna megbíznia, és közben letolnia a bugyiját...? Szó sem lehetett róla, Dina ennél sokkal elővigyázatosabb volt. Később jutott eszébe, hogy pedig Zevrannak kapóra is jöhetett volna az alkalom: egyetlen katonát mégiscsak könnyebb eltűntetni, mint egy egész csapatot. Már bánta, hogy nem fogadta el az ajánlatot, s a kényelmetlen szorítás a hólyagjában sem volt túl kellemes.

Azonban mielőtt a csapat tovább indult volna, az egyik katona rémült hírt hozott Caentrinnek: kettejüket holtan találták az erdőszélen, az egyiknek a nyakát vágták el, a másikat szíven döfték.

Dina elnyomta ziháló mellkasát, figyelte, ahogy a sötételf dühödten öklöz a levegőbe, majd megvetően rápillant. Mindketten tudták, ki bánt el a két katonával. Már csak nyolcan voltak meg Caentrin. Zevrannak bizonyára az volt a terve, hogy egyesével végez velük, szépen lassan.

– Formációt kell változtatnunk! Te gyere át ide, te pedig oda. Legyetek nagyon éberek, vagy a ti fejetek lehet a következő!

Továbbindultak. Dina végül vette a bátorságot, és szólt, hogy már igazán szükségét kell végeznie.

– Pont most? – látszott, hogy a taláros nem szívesen állna meg, de Dina ragaszkodott hozzá.

A lányt végül valóban egy vontatószárnak tűnő kötélen vezette el egy katona a bokrok mellé. Dina elbújt, de még előtte körülnézett, vajon Zevran fel tudja-e használni ezt az alkalmat ismét...?

Még nem is végzett, amikor már kiáltozást hallott, gyorsan összeszedte magát, és a rá vigyázó katonával együtt visszafutott az útra. Egy ló robogott el mellettük, patája ijedten ütötte a földet, a férfi pedig legyezve kiáltott. – Hé, ez az én lovam!

Volt. Az állat már messze járt. A katona kétségbeesett szemmel tért vissza a szekérhez, az, hogy Dina kötelét még a kezében tartotta épp csak a megszokásnak volt köszönhető.

– Mi történt, hogy történt?

– Semmit sem láttunk! Egyszerre csak megijedt valamitől, és őrült vágtába fogott!

A katona káromkodott, majdnem a földhöz vágta a kötél végét. Dinának megfordult a fejében, hogy elfut, de ez még nem mutatkozott a legjobb alkalomnak.

Végül tovább folytatták útjukat, a lovát vesztett zsoldos kénytelen volt a bakon üldögélni. Dina mögöttük kuporgott. A szekér deszkái közti résen keresztül vette észre Zevrant, amint a tengelybe kapaszkodik, és felkacsint Dinára. A lány dobogó szívvel emelte fel a fejét, nem mutatta mennyire örül. Amikor a szekér nagyobbat döccent, s a mellette lévő doboz arrébb csúszott, Dina még egyet lökött rajta, hogy teljesen eltakarja a rést a mellette ülő katona elől, hogy az véletlenül se vehesse észre a potyautast.

Mindent meg akart tenni, hogy Zevrannak segítsen.

Késő délutánra értek Vasandoralba. Dina ráncolt homlokkal szemlélte az ódon, feketefalú bástyák tornyait, s a kihalt kórókat a vár mellett.

A kaput egy hiányos fogsorú, nem túl bizalomgerjesztő, buta tekintetű ork húzta fel előttük, s a szekér lassan bedöcögött a várudvarra, majd megállt, a katonák leszálltak a lóról. Dina ijedten pillantott körül, hisz most valójában a tűzfészekbe került, a várfalak körülvették, s már nem nyolc, de megannyi katona támadhatott volna Zevranra, ha ő egyszer csak valamelyik ládából előbújik. Persze Dina tudta azt is, hogy Zevran nagyon is érti a dolgát. Nem fog ilyet tenni.

Mellette a ládák lassan lekerültek a szekérről, a katona a karját fogta, várták, hogy leszállhassanak, amikor Logan jelent meg a várudvar ajtajában, és hatalmat sugárzó terpeszben, övét markolva nézte a zsákmányt.

Caentrin hajbókolva indult ura felé, ám hirtelen egy nyíl süvített el előtte, ő pedig ijedtségében hanyatt vágódott, és hátrakapart a szekér takarásába. Logant emberei az ajtón belülre húzták, a várudvaron zavar támadt.

Zevran az egyik bástya tetején állt, leengedte a nyílpuskát, míg a két őrszem a várfalak tetején futott felé. A bástya őrének karja élettelen lógott le két lőrés közt, az ujja végéről lecseppent a vér. Zevran az előbb odaérkezőnek a számszeríj nyelének suhintásával adott egy nem kis ütést, aztán mivel annak töltése lassú volt és nehézkes, Zevran kényszerű volt lebújni, hogy a másik, a távolabbról felé érkező és célzó őrszem ne találja el. Végül a lőrések közt nyíl suhant, és már csak annyit lehetett látni, hogy a másik is lehanyatlik.

A szekér mögül Caentrin még mindig nem mert előbújni, Dinát azonban gyáván elhagyta az őt őrző katona, aki, amint a földre ugrott, kapott egy nyilat a nyakába, hörögve felé nyúlt, majd élettelenül hasalt el. Caentrin rémülten nézte a pont elé eső fej fennakadt szemét.

– Gyere elő, Logan! A tudóskádat már most temetheted! – hangzott Zevran kiáltása a bástyáról. A vár népe fedezékeikben hallgatott, egyedül Dina állt a szekér tetején, világos, hosszú szoknyájában. Csend volt, a lány körülnézett...

Aztán egyszer csak valaki elkapta a bokáját, mindkettőt, hogy Dina a tehetetlenségtől kiáltva előrehasalt, kapaszkodni volna bármibe, de már csak körme kaparta végig a szekér deszkáit. Caentrin volt az, aki lerángatta, lenyomta a fejét, és élő pajzsként használva őt mögé bújt, bár még így sem lépett ki a szekér mögül.

Zevran odafenn a bástyán egy helytelenítő fejcsóválással értékelte a tettet. – Mondom én, hogy véged... – suttogta.

– Neked itt nincsenek követeléseid! – kiáltott fel a tanácsos a lány mellől.

– Ó, azt majd meglátjuk!

Patthelyzet alakult ki. Zevran kitartott kezében még mindig ott lapult a nyílpuska, mellette ki tudja hány tölténnyel, a várfalakról pedig senki nem merte már megközelíteni. Közben pedig odalenn Logan és Caentrin a maguk menedékében rejtőztek.

Talán a szél miatt, talán a kiáltás miatt, Zevran nem hallotta, hogy nem sokkal mellette nyílt a csapóajtó. Egy penge éle hátulról a nyakához bökött.

– Sajnálom, Zevran.

Egy túl ismerős hang. Az elf férfi agyát elöntötte a düh. Kénytelen volt leengedni a számszeríjat.

– Óh, hogy rohadnál meg, Alistair...! – sóhajtott, lépett volna, de a lovag rákiáltott.

– Ne mozdulj! Dobd el a nyílpuskát!

Zevran engedelmeskedett. Aztán felemelt kézzel lassan Alistair felé fordult. Egy grimasszal az arcán végigtekintett a rá szegezett kardon, majd gyűlölködő pillantása megállt a lovag szemében.

– Ezt most komolyan...? Loganhez csatlakoztál...? – Zevran köpött egyet. – Nincs benned szégyenérzet...? Egy cseppnyi tartás...? Semmi...?

– Fogd be a szád, Zevran! – Alistair fenyegetőn megremegtette a pengét az elf nyaka előtt.

– Tényleg azt hiszed, hogy juttat neked valamit apád földjeiből?! Te magad mondtad, hogy ő is benne volt a trónfosztásban!

– Így még mindig több esélyem van, hogy valamihez hozzájussak, mint volt mellettetek! Morrighan nem tett értem semmit, csak a saját ügyét hajtotta!

Zevran felháborodva megrázta a fejét. Nem válaszolt, megvárta, míg a katonák felérkeznek Alistair mellett a csapóajtón. Míg hátrafogták a kezét sem vette le a szemét a lovagról, hogy minél inkább kifejezze felé megvetését.

– Remélem, egy nap tényleg hatalomra jutsz, leendő nagyúr! – gúnyolódott vele. – És ha így lesz, ne félj, jut majd rád is egy önként jelentkező bérgyilkos.

Alistair nézte a megkötözött Zevrant, míg az őrök elvezették előle, aztán egy sóhajjal leengedte a kardját, és lehajtotta a fejét.