Dina nem hallgatta, de akaratlanul is hallotta Morrighan hangos panaszkodását.

– ...egyszerűen mintha nem értené a szavakat! Már a hajamat tépem tőle!

– De feltetted neki a kérdést? – érdeklődött halkabban Leliana.

– Persze, hogy fel! Nyíltan beszéltem, nem rébuszokban, pedig ugye egy prófétának még azt is illenék értenie, de nem, gondoltam játszunk nyílt lapokkal!

– És mit mondott?

– Hát éppen ez az! Hogy meg sem tudom mondani, mit mondott, mert nem értettem! Az elején mintha ráállt volna, aztán hirtelen valami teljesen másról kezdett el beszélni, ahogy ugye ezt általában szokta. Egy ilyen fontos téma közé egyszer csak úgy beékel pár mondatot a bogarakról!

Leliana összehúzott szájjal pislogott. – Bogarakról...?

– Igen! Arról, hogy hogy néznének ki a cincérnek meg a szarvasbogárnak az utódai! Hát ki a fenét érdekel?!

– Nyugodj meg, Morrighan...

– Hogyhogy nyugodjak meg, mit nyugodjak meg ezen? Tudod, mi a legszomorúbb, hogy ráadásul még el is kezdtem gondolkodni, hogy vajon ez most valami rejtélyes jövendölés tényleg...?

– Mi van akkor, ha valóban az? Csak annyira rejtélyes, hogy nem értjük?

– Jaj, Leliana, kérlek...! – Morrighan vetett egy megrovó pillantást a répahajú lányra, majd lendületesen keresztbe kulcsolta a karját, és hagyott magának egy kis időt. Immár csüggetegebben folytatta. – Nemhogy nem sikerül semmit sem megtudnunk tőle, de most már egy egyszerű kérdésre egy igent vagy egy nemet sem sikerül kicsikarni belőle. Mintha nem is emberszerzet volna, hanem egy kivetített, mozgó kép, amely véletlenül beszélni is tud, de minek...!

Dina felpillantott a szóra, és eljátszott a gondolattal, mi van, ha Zsibavirág is valójában csak varázslat.

– Akkor hatalmas ereje van – súgta bele a levegőbe halkan, Züiyára gondolva.

– Kinek?

– Annak az emberszerzetnek, aki idevarázsolja. Akkor az egy folytonos, állandóan fenntartott mágia, úgy, hogy ki tudja, vannak-e még ilyen állandóan fenntartott varázslatai. Mint például ez a ház maga. Vagy az ég színe. Vagy bármelyik virág az erdőben...

– Te miről beszélsz?

Dina megrázta a fejét. – Csak elgondolkodtam. – És közben feltette magának a kérdést, vajon egy ilyen hatalmas erő képes lenne-e elvenni tőle a férfit, akit szeret?

Egyelőre nem válaszolt magának.

A nap folyamán kerülte Zevrant, nem tudott még elé állni, szüksége volt arra, hogy egyedül legyen a saját gondolataival, hogy egyáltalán feldolgozza azokat. Aztán késő délután megfogalmazódott benne az elhatározás, hogy nem adja fel. Nem adhatja fel, bízni akar, meg akarja tenni azt, amit meg tud, de annál nem többet, és közben várja, hogy Zevran is megtegye, amit meg kell tennie. Mindenesetre elhatározta, hogy este bekopog a férfihez. Igen, ezt fogja tenni, bemegy a szobájába, odabújik hozzá, és nyugodt körülmények közt fognak beszélgetni. A tegnapi veszekedést pedig elfelejtik, mintha meg sem történt volna.

Most, ez a mardosó kétségbeesés éreztette vele igazán, hogy nagyon is szereti már őt. Meg akart tenni mindent kettejükért, és várta, nagyon várta azt, hogy Zevran is hasonlóképpen cselekedjen.

Az ebédnél látta is, hogy a férfi keresi a tekintetét, de Dina akkor még elkapta, ő még nem állt készen, és inkább csak sietve ellépdelt onnan, hallva Zevran keserű sóhaját a háta mögül.

*

Kopogtak. Aztán óvatosan nyílt az ajtó. Halk, légies léptek.

Zevran nyögve nyitotta a szemét épp csak résnyire. Végre egyszer sikerült elaludnia így késő délután, most meg mi a fene történik már megint? Halkan morgott az érkezőre.

– Züiya... menj ki.

Aztán ráncolt homlokkal nézte, amint a lány, miután becsukja az ajtót, végighúzza tenyerét a lapján egészen a tetejétől, át a kilincsen az aljáig.

– Ez mi volt?

– Semmi. Csak megbizonyosodtam róla, hogy csukva van. Néha szél fúj át a réseken. Ez egy régi ház.

Zevran elhúzta a száját. – Aham, régi ház, mi? – motyogta. – Hányszor hazudsz egy nap, kicsi Züiya?

A lány nem válaszolt neki, csak mosolyogva odasétált mellé, és leült az ágya szélére.

– Mit csináltál az ajtóval, hm?

– Igazán semmit. Ez tényleg csak egy kényelmi varázslat. Ne aggódj.

Zevran felkapta a lány kezét, megszemlélte mindkét oldalát, a tenyerét, az ujjai közt, majd visszadobta az ágyra. – Szóval varázsolgatsz?

– Csak apró, ház körüli dolgokat, mint ez. Zsibavirág tanította.

A férfi morogva fordult el tőle, az oldalára. – Menj ki, Züiya.

De lépések zaja nem hallatszott. Helyette a lány végighevert Zevran mellett az ágyon, és gyengéden megérintette a hátát. Ő egy mérges fordulattal feltámaszkodott.

– Kishercegnő, idefigyelj, kértem tőled valamit, hm? Ne tégy úgy, mintha nem hallottad volna. – Zevran bár szavaiban fenyegetni próbált, hangszíne mégsem volt egészen az. Éppen úgy beszélt hozzá, ahogy egy szülő a gyermekhez, ejnye-bejnye, lányom.

Züiya bájos-könyörgő szemmel pillantott felé. – Ne küldj el, kérlek...

Zevran morgott, és harciasan az ajtó felé bökött az állával. – Becsuktad ezt az ajtót, mi?

– Igen – vallott a lány töredelmesen. – Teljesen.

A férfi nem firtatta mit jelent ez pontosan, megdörzsölte a szemét, majd a homlokát és a halántékát. Kimerült volt, és igazán semmi kedve nem volt veszekedni senkivel. Egy mélyről jövő, gondterhelt sóhaj kíséretében visszahevert az ágyra.

– Rohadtul fáj a fejem, Züiya... Ezt is te csinálod?

– Nem. Talán csak kicsit érzékeny vagy a varázslatra. Azoknál, akik inkább a kardforgatásban jeleskednek, néha előfordul.

– Óh, valóban? Nem mondod...!

– De. Ha túl sok mágia vesz körül, az befolyásolhatja a közérzeted.

– Remek! – morgott Zevran. – Még egy indok arra, hogy itthagyjuk végre ezt a helyet!

– Ne mondd ezt. Majd megszokod.

Züiya megsimogatta az arcát, mire Zevran megragadta a lány csuklóját, és visszapakolta magához. Ő azonban mintha úgy működött volna, mint Druindar meséiben a sárkány, akinek ha egy fejét vágod le, három nő helyette, közelebb húzódott a férfihez, s a vállához bújt.

– Züiyaaa...!

– Ne lökj el magadtól, kérlek – szólt egy vékonyka, könyörgő hang. – Hagyd, hogy itt legyek melletted.

– Züiya!

– Ígérem, nem csinálok semmi rosszat. Csak hadd maradjak itt veled. Hiányzol.

Zevran lepillantott a mellette fekvő lányra. A szeme csukva volt, bájos kis szája széle bánatosan lógott. Még gyerek. Zevran nem tudta másnak látni.

– Olyan rég beszélgettünk. Pedig amikor még nálad laktam, sokat trécseltünk elalvás előtt.

Zevran nem válaszolt, de felidézte magában a napot, amikor a kis, emeleti szoba esti, légyzümmögő csendjében először próbáltak valamiféle esti rutint kialakítani. Zevran akkor begyújtott a kandallóba, és vizet melegített a kislánynak, majd kifeszített egy drótot az egyik sarokba, és egy vastag ruhaanyagot fűzött rá: az lett a fürdőszobájuk. Emlékezett a kislány tágra nyílt szemére, amellyel azután nézett rá, miután mosakodni küldte. „Egyedül...?" „Egyedül bizony." „A szüleim mindig segítettek." „Az lehet, de én nem segíthetek neked ebben. Innentől fogva egyedül kell megtanulnod mosakodni, bizony."

Aztán végül a kislány Zevran mellkasát használta párnaként, nemcsak az arcát, de mindkét karját is rajta pihentette, ő pedig éberen figyelte a csöppség kicsinyke ujjait, meg az arcát, ahogy alszik. Akkor el sem tudta képzelni, hogyan lehetnek valakinek ilyen kicsinyke ujjai, azt, pedig, hogy ez a csöppnyi lény vele lakjon, és őrá szoruljon, főleg nem. Akkor a sötétben megígérte neki, hogy megtesz neki mindent, hogy jó élete legyen. Felcsavarta az ujjára a kislány barna tincsét, miközben halkan suttogta neki. „Ne haragudj rám."

Itt is ismét rásandított a mellette pihenő lányra. Belül egy hang titkon vádolni kezdte, tudta, Dina nem örülne neki, ha most látná őket. Igen, tényleg hadilábon állt azzal, hogy nemet mondjon Züiyának. Szerette ezt a lánykát.

Közben pedig a saját helyzetét is igazságtalannak látta. Biztos volt benne, hogy belőle a világ nem nézte volna ki, hogy hűséges tud maradni egyetlen nőhöz, és most, hogy megpróbálta, olyan okból vall kudarcot, amit el sem követett...? Valami ágállt benne, valami kiáltott benne, nem, nem fogja ezt tenni, neki nem kell elküldenie Züiyát, miért kellene feleslegesen fájdalmat okoznia neki, ennek a kislánynak, aki már így is eleget szenvedett.

Közben pedig ott volt Dina. Dina és ő. Ha minden így marad, Züiya szépen lassan eltávolítja őket egymástól. Dinának igaza volt. Züiyának tényleg hatalma volt felettük. A jó büdös franc vigye el ezt az egész rohadt helyzetet!

És persze volt benne egy nagy adag csalódottság is. Dina már nem hisz bennem... Ez volt a legkeserűbb az összes közt. Keserű és végtelenül igazságtalan. Zevran, mióta Dinát megismerte, más életformát élt mint előtte, és mióta elhozta őt Sylvaronból még csak meg sem próbált egyetlen másik nőt sem becserkészni. Talán lett volna, aki a másik oldalról ez csak egy felháborodott „Hát még jó!"-val értékelte volna, de Zevran tudta magáról, hogy ez neki közel sem volt annyira természetes. A rohadt életbe, ez egy kurvanagy lemondás...! De nem kap érte megbecsülést. Nem kap érte semmit. Mert Dina már nem hisz neki.

– Feszült vagy? – pillantott fel rá Züiya.

– Nem. Tudod mit, kicsilány? Beszélgessünk most is. Mondj valamit, hallgatlak. Bármit, csak beszélj.

Bármit, ami eltereli a figyelmemet.

– Akkor itt maradhatok nálad?

– Itt.

Züiya örömében kuncogva még jobban hozzábújt, Zevran pedig... Egy ideig elgondolkozott, megtegye-e... aztán végül mégis csak átkarolta a lány vállát. Pont úgy, ahogy tette kiskorában.

– Megkaptad az áldásomat?

– Meg. De nem is tudom elolvasni.

– Nem baj, majd én felolvasom neked, ha akarod. Ősi elf nyelven van.

– És mi áll benne?

– Hát mindenféle jókívánság. Ahogy annak egy áldásban lennie kell. Sokat dolgoztam ám vele! A betűk beégetésével is, meg a véséssel. Jó nehéz volt, vízhólyag lett a tenyeremen.

– Minek vesződtél vele ennyit?

A lány felnézett rá. – Hát miattad! Hiszen... Zevran... – Züiya lehunyta a szemét, arcát odafúrta a férfi vállához. – ...nekem csak te vagy. Nincs senki másom rajtad kívül.

Zevran nem válaszolt. Azt, hogy milyen érzés árvának lenni, tudta ő is nagyon jól.

– Azt hittem, te meg én örökké együtt maradunk, és abban a kis padlásszobában fogjuk leélni az életünket. Miért kellett az árvaházba mennem?

A férfi aggódó tekintete vetült rá. – Mégsem érezted ott jól magad?

– De. Szerettem ott. De veled jobban szerettem volna maradni.

Zevran hümmögött, és megsimította a lányka vállát. – Nekem nem úgy tűntél. Amikor odavittelek, egyszerre elfutottál tőlem, és belevetetted magad a játékba a többi gyerekkel. Mire elmentem, te már bebarátnőztél.

Züiya sóhajtott. – Igen, Ladiával végig barátnők maradtunk. Szerettem az ottani gyerekeket, és nővérek is kedvesek voltak. És jobban is főztek, mint te.

Zevran halkan mosolygott. – Kösz...

– De... nekem akkor is hiányoztál. Mindig vártalak, hogy végre meglátogass, te pedig olyan ritkán jöttél. És aztán mindig elmentél, én pedig újból csak vártalak, és vártalak... Sosem vittél magaddal. Miért hagytál ott mindig?

A férfi bűntudattal nézett le a lányra. – Azt gondoltam, örökbe fogadnak majd. Mellettem legfeljebb véres jeleneteknek lehettél volna tanúja, de neked egy igazi családra lett volna szükséged, apával, anyával, befogadó testvérekkel meg kutyával... Ebből én neked semmit sem tudtam volna megadni.

– Hát így sem lett kutyám. Se családom. Csak nálad kötöttem ki végül mégis. Nekünk kettőnknek sosem kellett volna szétválnunk.

Züiya felnézett Zevranra, a tekintetük találkozott.

– Te is árva voltál, igaz?

Zevran bólintott. – Attól a fajta hányattatott gyermekkortól mindenképpen meg akartalak védeni, ami nekem jutott. De ha velem maradtál volna, Züiya... nem tudtalak volna megvédeni. – A férfi nézte egy ideig a bájos arcot. – Tényleg olyan vagy nekem, mintha a lányom volnál. Ha bármit is elkövettem ellened... bocsáss meg.

– Akkor most már ne hagyj el soha! Maradj velem mindig – csimpaszkodott bele Züiya, de Zevran erre már nem tudott válaszolni. A lányka tovább szorította.

– Züiya, nézd, össze kell egyeztetnem valahogy az életemet veled, de ez anélkül nem fog menni, hogy te ne lennél együttműködő. Szeretem Dinát, és feleségül akarom majd venni. Lesznek még olyan idők is, amikor kardot kell fognom, és teljesítenem kell egy küldetést Morrighanékkel, vagy éppen bárgyilkosi megbízást kapok, olyankor nem lehetsz velem. De szeretném, tényleg szeretném, ha lenne helyed az életemben. Csak kérlek, téged is kérlek rá, hogy ne próbálj meg minden mást kitúrni onnan.

Züiya enyhe sértődöttséggel nézett fel rá. Belemarkolt az ingjébe.

– Kellesz nekem, Zevran. Nekem csak te kellesz, nekem csak te vagy, és nem is akarok mást. Teljesen szükségem van rád, mindig...!

– Züiya, én nem tudok mindened lenni. A pótapád tudok lenni, és ezt a szerepet teljes szívemből betöltöm, de mást nem tudsz kérni tőlem.

– Nekem mindened kell. – A lány egyre jobban csimpaszkodott, közel húzta magát Zevran nyakához. – Nekem te vagy az apám, a barátom, a szerelmem, mindenem te vagy!

Zevran érezte az ajkát a nyakánál, villámgyorsan felült, és mérgesen emelte a mutatóujját. – Állj!

Züiya követte, sietve átkarolta, és fülébe suttogott. – Ne lökj el, Zevran...!

A férfi gyengéden hátrébb akarta tolni, de Züiya egyszerűen csak nem tágított, inkább még közelebb húzódott, karjával szorosan átfonta Zevran nyakát. – Kérlek...!

Zevran lefejtette magáról az ölelő karokat, és közelről a lány szemébe nézett. – Idefigyelj Züiya. Nekem volt egy apám, aki pont ez csinálta velem! Tőlem ne kérd, hogy olyan legyek, mint ő!

– Zevran! – A lány nem várt, csókolt, kérdés nélkül, Zevran egyre nagyobb erővel tolta el magától, elrántotta a fejét a csók elől.

– Züiya, az egekre! Állj le! – Aztán már csak azt vette észre, hogy a lány lovaglóülésben ül rajta, és a keze már az övcsatján babrál...

Innentől fogva nem érdekelte, mennyire lesz gyengéd, hatalmasat taszított a lányon, és kipattant az ágyból. – Elég már ebből, vedd észre, hogy átlépsz egy határt!

Züiya felhúzott lábbal feküdt a takarón, abban a helyzetben, ahogy Zevran ellökte, és pihegve nézte a férfit. Aztán lassan feltérdelt. A szemkontaktust még mindig tartotta vele, miközben kigombolta a legfelső gombját.

– Ne utasíts el, kérlek...! Én teljesen neked adom magam, a tied vagyok!

Zevran félrekapta a tekintetét, mert Züiya már félmeztelen volt. – A francba is, öltözz fel! – Felkapta a levetett blúzt, hogy eltakarja vele a lányt, de ő csak megragadta a kezét, és közelebb húzta.

– Kérlek...!

– Züiya, most rögtön öltözz fel, és indul kifelé innen! Tűnj el, kislány, ebből elég volt!

– Zevran én téged akarlak!

– Vedd végre észre, hogy nem csak az fontos, hogy te mit akarsz! – rivallt rá a férfi, felhúzta az ágyról, és a kijárat felé toloncolta a félmeztelen lányt, aki nem igen akart menni, még mindig próbálkozott, még mindig ölelni akarta Zevrant. Ő viszont egyértelmű erőfölényben volt, és innentől fogva nem hagyta magát.

Ekkor történt valami. Zajok. Valaki beszélt. Közvetlenül az ajtó mögül jött. Egy kétségbeesett hang.

– Kérlek, nyissátok már ki! ...mióta kopogok! Hallom a hangotokat, odabenn vagytok, miért nem nyitjátok ki az ajtót...?

Dina volt az.

„Mióta kopogok...?" ismételte magában Zevran, és gyilkos tekintetet vetett a lányra. – Mit csináltál az ajtóval, Züiya?! Én nem hallottam semmi kopogást, mit csináltál vele, mi?!

A lányka szeme fájdalmasan összeszűkült, amikor meghallotta Dinát. Pár szívdobbanásnyi ideig mozdulatlanul szorította maga elé a blúzt, aztán hirtelen ledobta, és úgy, ahogy volt, fedetlen keblekkel az ajtó felé sietett.

Zevran azonban nem volt ostoba, hogy ne tudta volna, mire készül, elkapta a karját, és visszarántotta. – Aaaazt aztán nem, kislány, nem fogod tönkretenni az életemet...! – Ebben a pillanatban egy delejes ütést érzett a karjában, ettől felkiáltott, kénytelen volt elengedni a lánykát, Züiya pedig az ajtóhoz futott, Zevran utána nyúlt...

Züiya villámgyorsan lentről felfelé húzta a kezét az ajtó lapján, feltépte azt, Zevran még épp odaért, elkapta a derekát, visszarántotta, maga felé...

Dina tátott szájjal állt az ajtóban. Ő mindössze annyit látott, hogy Züiya félmeztelen, a blúza a földön hever, mellette Zevran igyekszik visszahúzni őt, ő az, aki nem nyit ajtót sokadik kopogására sem... mert a lány, akit lányának nevez félmeztelenül piheg a karjában. Mögöttük pedig az ágy, rajta az összekuszálódott takaró...

Dina lélegzetvétele halk zihálássá erősödött. Csak állt kővé meredve a kép előtt. Nézte, ahogy Zevran haragosan Züiyára néz, és azt kiáltja neki, miért csináltad ezt?

Ő is ugyanezt a kérdést akarta volna feltenni Zevrannak. De csak bámult rá. Aztán a látása elhomályosodott a könnyektől, megperdült, és elsietett onnan.

Zevran utána.

– Dina!

Dina a szobájába futott, fogta a táskáját, remegő kézzel nyitotta...

– Dina, félreérted!

Nem válaszolt neki, nem is tudott volna mit mondani, nem is nézett rá, csak pakolt.

Odakinn a folyosón Züiya a melle elé fogta a levetett blúzt, Morrighan és Leliana értetlen arccal néztek a félmeztelen lányra, és csak annyit hallottak, hogy Zevran Dina nevét kiáltja.

– Egek, mi történik itt...?

Dina sokadszorra törölte meg a szemét, ide-oda rohangált a szobában, remegve szedte össze a holmiját, míg Zevran mindenhova követte, és a nevét ismételgette, de Dina felkapta a vállára a táskát, és sietve elfutott a folyosón.

– Dina, állj már meg, kérlek!

Zevran a földszinten érte be, eléje ugrott, de Dina kikerülte.

A lépcsőn aztán leért Morrighan és Leliana is. Dina megtörölte a könnyeit, és feléjük fordult.

– Sajnálom nem tudok tovább itt maradni – szólt nekik remegő hangon. – Azt is sajnálom, hogy ez ilyen hirtelen, de... Öröm volt megismerni titeket.

– Nem, nem, ezt nem mondhatod komolyan! – kiáltott közbe Zevran, de Dina úgy tett, mintha meg sem hallaná, csak a két nőre nézett, akik meg félve pillantottak egymásra.

Végül Dina csak zavartan biccentett feléjük egyet, majd elköszönt, és sietve elindult a kijárat felé.

– Dinaaa!

Feltépte az ajtót, és kiszaladt a hűvös, lila fényekbe.

– Dina, állj meg, legalább hallgass meg!

Zevrannak sikerült elkapnia a karját, de a lány egy ideges rántással kiszabadult, és futott tovább.

– Dina! Dina, hova a fenébe mész, állj meg, kérlek! Állj már meg!

Csak még gyorsabban futott.

Zevran úgy gondolta, nem könyörög tovább, megint beérte a lányt, elé futott, megragadta mindkét vállát, és megállította. Dina rögtön félrekapta a tekintetét.

– Nehogy azt hidd, hogy elengedlek...! – Zevran hangja inkább volt könyörgő, mint fenyegető.

– Pedig engedj el. – Dina hangja viszont nagyon is keményen szólt.

– Kérlek, hallgass meg!

– Engedj el, Zevran!

A férfi ujjai lecsúsztak a karjáról.

– Züiya valami varázzsal megbuherálta az ajtót, a kopogásodat sem hallottam...!

– Züiya nem viselte a felsőjét...

– Nem, tényleg nem viselte, mert levette, nem én vettem le róla, ő volt, de amikor rám mozdult, esküszöm Dina, hogy visszautasítottam! Nem vagyok perverz! Dina! Dina, könyörgöm...! – Ismét csak utána kellett futnia. – Hova akarsz menni?

Nem válaszolt. Úgy érezte, mindegy, csak innen el. Mégis állt, és megvárta, míg könnyel telik a szeme.

– Dina, hiszel nekem? Nem történt semmi köztünk, könyörgöm, ne menj el, állj meg, beszéljük meg! Hiszel nekem, ugye? Ugye?

Dina most először nézett fel Zevran kétségbeesett tekintetébe. Letörölte a könnyeit, és megkeményítette az arcát. – Hiszek.

Zevran válla megkönnyebbülten esett le, de Dina folytatta.

– De ez nem számít.

– Hogyhogy nem számít?

– Mindegy, hogy úgy volt-e, ahogy mondod vagy sem.

– Mi...?

– Mindegy – ismételte el.

Zevran értetlen arccal nézte.

– Ahogy az is teljesen mindegy, hogy szeretsz-e vagy én szeretlek-e. Szeretlek. De ez már nem számít.

– Mi az, hogy nem számít, Dina?!

A lány felemelte a vállát. – Csak nem.

Zevran láthatóan nem értette.

– Amikor megismertelek... – Kicsit elmosolyodott. – ...egy jóképű, humoros férfit láttam benned. Aki kedves velem, s aki felajánlja nekem az ágyát, letesz értem egy tád a phert, és ezzel megment a kurtizánlét okozta borzalmaktól. Ez a férfi tanított engem... én pedig megszerettem őt. Aztán vártam rá, minden este ott álltam a sylvaroni szobám ablakánál, vártam, hogy megmentsen, hogy értem jöjjön, hogy ő is szeressen. És ez a férfi értem jött. Én pedig boldog voltam. Nagyon, nagyon boldog.

Dina szemébe könnyek gyűltek, de ő ismét csak kitörölte őket, és folytatta tovább.

– Amikor azt mondtad, éppenséggel lehetnék a feleséged is, majdnem rögtön igent mondtam neked...! De meg akartalak ismeri. Tudni akartam, ki vagy, mielőtt még tényleg halálosan beléd szeretek. – Egy kicsit ironizált magán – Nos, ez az utolsó, ettől függetlenül sikerült. Mert figyeltelek, mértelek, magamban értékeltem minden apró mozdulatodat, és minden nagyobb döntésedet, és mindegyik után azt mondtam, igen, ő az. Ő kell nekem. Ő jó lesz nekem. És minden egyes alkalommal készítettem neked a szívemet. Én a tied akartam lenni. De...

Nyelt egyet.

– ...azt gondolom, ezen utolsó megpróbáltatásnál elbuktál. És ez az egy, ami számít.

Zevran szeme összeszorult. Meglehet a szíve is.

– Sajnálom.

– Sajnálod...?

Dina bólintott. – Igen. Én neked szurkoltam. Én végig azt vártam, hogy menj végig ezek a pályán. De nem sikerült. Ezért aztán innentől fogva tényleg mindegy, hogy szeretjük-e egymást vagy nem.

Zevran igazából nem tudott mit mondani. Mondta volna, hogy ő ennek ellenére mindig szereti Dinát? Minek. Vagy mondott volna valamiféle üres frázis, hogy a szerelem mindent legyőz, meg... Belül egy hang ráordított, most szedd elő a hódítót Zevran, most, öregem, most mondj még egy utolsó, mentő poént, amit elneveti magát, és felhagy ezzel a tervvel, mert ha nem teszed, ez a nő elmegy...! De az a Zevran, amelyik ilyenekkel elő tudott volna állni, nem szeretett, csak játszott. Ez a Zevran viszont már nyakig ült a szerelemben tócsájában, és mindössze csak ennyit tudott kipréselni magából.

– Ne menj el, Dina. Ne hagyj itt. – Erőtlen, se nem frappáns, se nem lehengerlő szavak voltak, de igazak. Megfogta a lány kezét.

Ekkor érkezett melléjük Morrighan és Leliana. A répahajú lány izgatottan szólt.

– Ugye megbeszéltétek...? Ugye maradsz, Dina?

Ő csak rájuk pillantott, majd leszegte a fejét.

Morrighan előbbre lépett. – Akárhogy is döntesz, Dina... ez nem a mi dolgunk. De a csapat tagja voltál, még ha nem is túl sok ideig. És ha tényleg menni akarsz, én nem akarom, hogy bajba kerülj. Ez a részed a közös pénzből.

A nő átnyújtott neki egy kis szütyőt. Dina egyszerűen csak egy köszönöm keretében átvette tőle.

– Mit akarsz csinálni, Dina, mihez akarsz kezdeni, mibe fogsz majd, ha elfogy a pénzed?! – Zevran kétségbeesett kiáltása.

A lány megrázta a fejét. – Nem tudom. De nem maradhatok. Vége, Zevran.

A férfi lehunyt szemmel félrekapta az állkapcsát. Dina lassú fordulatában kihúzta az ujjait az ujjai közül.

Zevran a kezeikre meredt, ahogy elválnak egymástól.

Dina pedig ment.

Eltakarta a szemét, tudta, hogy a válla rázkódik a zokogástól, és hogy mindenki látja ezt, de ment, a lába ólomból volt, de emelte. Nem akart valamiben benne maradni, amiben nem tudta jól érezni magát. Felidézte Zevran szavait, amint Sylvaronban magát érzelmileg sántának, bénának, idiótának nevezi. És aztán azt, amint azt kéri tőle, csak nézze el neki ezt a sántaságot, bénaságot, és csak tanítsa meg őt járni...

Dinát fojtogatta a sírás. Itt nemcsak Zevran bukott el, tudta ő jól. Itt ő is elbukott, mindketten. Ő sem tudott most elfogadó, befogadó lenni, ő sem tudott szeretni. És fájt, valami iszonyatosan fájt megtapasztalni Zevran és a saját kicsinységét, bénaságát, törékenységét.

Sokadszorra törölte meg a szemét, hogy egyáltalán észrevegye a fát. A lila fény nevetett, örült körülötte, a levegő szikrázott, a napfény játszott a színkavalkáddal. Ő viszont csak kinyitotta a fa ajtaját, és zokogva belépett rajt a sötétségbe.