Zevran megdörzsölte a szemét. Mióta ezen a varázslatos helyen laktak, folyton álmosnak és kimerültnek érezte magát, bár halovány fogalma sem volt, miért. Elvégre se harc, se fizikai munka nem terhelte őket. Egyik nap az erdőbe ment némi gyakorlatozásra és futásra, hogy valamennyire tartsa erőnlétét, de annál többet nem mozgott, pedig akkor már harmadik napját töltötték az ott-tartózkodásuknak.

Majdnem félálomban volt, amikor hirtelen egy különös érzet lepte meg. Valaki mintha megragadta volna a bokáját, felijedt, szeme körüljárt a szobában, de... egyedül volt. Aztán visszaemlékezett a képre, amelyet az imént látott: Egy konyhaasztal alatt kuporgott, és félt, a földön az asztalról levert holmik hevertek, egy fém tésztaszűrő, egy fakanál, és Zevran valahonnan ismerte mindegyiket. Aztán egy emberszerzet lábát látta, egy sarut, és egy vádlit, és mellette egy szablya élét... Minden bátorságát összeszedve kinyúlt érte, és megragadta a bokáját, az emberszerzet erre előrántotta őt az asztal alól, Zevran pedig látta, ahogy feltárul a szeme előtt, először a törzse, majd az arca. Ő volt az, saját maga.

Beleborzongott a képbe.

Hátravetette magát az ágyon. A mellkasa zihált, és nyitott szájjal, sűrűn pislogva nézte a plafont. Próbálta beazonosítani az érzéseket, amik az álom alatt meglepték. Leginkább a kétségbeeséshez hasonlított mindegyik, és valamiféle furcsa gondolat bujkált mögöttük, mely azt súgta, Ha nem tartasz vele, meghalsz! Megölnek az orkok!

Az érzés túl közeli volt még így ébren is. Lehunyta a szemét, ki akarta vonni magát a helyzetből, csak meg akart volna nyugodni, hisz az álomnak vége, most már a megnyugvásnak kell következnie! De mintha a valóság is fogva tartotta volna, az érzet ugyanúgy vele maradt, sőt erősödött, aztán hirtelen további képek ragadták hatalmába: az ismerős konyha fordult vele, egy erős kar a magasba emelte, ő pedig belekapaszkodott, lábával, karjával körülfonta, aztán látta, ahogy a konyha lépésről lépésre távolodik tőle, majd az udvar, végül az egész ház...

– Elég már! – Zevran felült, megdörzsölte a homlokát. Nem akarta magát hősnek látni, az egész érzéshalmaz, amely elárasztotta, nyomasztó volt, és nem az övé. Aztán a látomás eltűnt, és átadta a helyét ugyanannak a furcsa kimerültségnek, melyet álommal sem lehetett orvosolni. Azzal a legkevésbé.

Ekkor hirtelen odalentről különös hangok szűrődtek fel. Hangos zene harsant, de csak szívdobbanásnyi ideig, mégis, mintha egy egész zenekar lett volna. Hát kikászálódott az ágyból, és lassan lelépdelt a lépcsőn. Innen már hallotta ugyanazt, csak halkabban.

Andalító, lágy muzsika volt, hegedűvel és brácsával, a háttérben valamiféle billentyűs hangszer szólt, és egy dob, egészen halkan, monotonan, túlságosan meg nem zavarva a dallam egybefüggő folyamát.

A férfi, amikor megállt a nappali boltíve alatt, Züiyát látta egy fémből készült virágtölcsérhez hasonlító fémszerkezet mellett, melyet egyértelműen varázslattal hoztak létre, hisz képe csak úgy zizgett, imbolygott a térben, mint egy rosszul vetített minta, a hang, amit kiadott viszont tökéletesen visszaadta egy kisebb zenekar tudományát.

Aztán Züiya észrevette őt, először mintha megijedt volna, majd rámosolygott, és odafutott az eddig takarásban lévő Zsibavirághoz, aki kezében egy partfist tartott.

– Gyere már, segíts, ha egyszer idevarázsoltad, mondd meg, mit kell vele csinálni? – rángatta meg a nő ruháját, mire az furcsán nézett a lányra, majd annyit mondott, hallgatni kell, azzal kicsoszogott a nappaliból.

Züiya nevetve odaszaladt a férfihoz, és megfogta mindkét kezét.

– Zevran, Zevran! Hallod te is?

Ő fáradtan elmosolyodott. Engedte, hogy a lány hátrálva behúzza őt a nappaliba.

– Hallom. – Mindössze ennyit válaszolt. Züiya energikusságát most is elbűvölőnek találta, hiába állt már a felnőttkor küszöbén, Zevran még most is annak a drága, fecsegő kislánynak látta, aki koszorút font neki, és fonatokba rendezte a haját.

– Akarod, hogy most is befonjam a hajadat? – csillant fel Züiya szeme, mire Zevran elnevette magát, és sietősen rázta a fejét, majd pedig...

Vajon csak véletlenül kérdezett rá? Vagy talán belelát a fejembe...? Vajon tudja...? Vajon sejti...? merengett a lány arcát kémlelve.

– Miért nézel engem így, Zevran? – Züiya hangja édesen csengett, miközben vágyakozva-meghatódva pislogott a férfire.

Zevran megrázta a fejét. – Semmi. Csak elgondolkodtam.

A lánynak esze ágában sem volt elengedni őt, húzta közelebb a kanapéhoz, míg tovább hátrált.

– Fáradtnak látszol ám! Nem akarsz ide lefeküdni, és pihenni egyet?

Zevran rögtön nemet intett, valahogy nem gondolta a kanapén fekvést most helyénvalónak. – Nem, majd felmegyek és alszom ott. Csak a zene hívott le.

– Tetszik? Nekem nagyon!

A férfi kedvesen mosolygott a lánykára, majd bólintott.

– Akkor gyere, táncoljunk!

Züiya a választ megint csak nem várta meg, Zevran nyakába borult, fejével a mellkasára, és a zene lassú ritmusára andalogva dülöngélni kezdett vele.

Zevran sóhajtott egyet, először nem ölelt vissza, csak nézte a hozzábújó lányt, aztán lassan mégis a hátára engedte a kezét.

– Prüntyőke. Túl sokat lógsz a nyakamon, tudod?

– Ne hívj Prüntyőkének! Nem vagyok már kislány!

Zevran egy fáradt nevetéssel válaszolt a sértődött hangra.

– Hát akkor minek hívjalak?

– Valami sokkal szebbnek. A Prüntyőke olyan kicsis.

– Pedig szerintem még mindig illik rád. Na jó, akkor legyen valami más... Mit szeretnél?

– Valami olyat, ami nem a kicsinységemet, hanem a szépségemet hangsúlyozza. Mondd inkább, hogy szépségem. Vagy azt, hogy gyönyörűm.

A férfi nem válaszolt. A gyönyörűm megszólítás foglalt volt, Dinának tartotta fenn, egyedül neki. A kis Züiya őt ölelte, igen, megint, Zevran egyszerűen csak hagyta neki, hadd tegye, de gyönyörűmnek sosem hívta volna.

– Mondd, sok nőt hívtál így? Gyönyörűm?

Zevran elnézett Züiya kobakja felett. – Nem.

– Fogadok, hogy hazudsz...!

A férfi nem válaszolt, nem is igen mozdult, mindössze csak a zene ritmusára. Aztán inkább témát váltott, lenézett a lánykára, és komoly arccal választ várt tőle.

– Te küldöd az álmokat ugye? Biztosan te küldöd, hozzád kötődnek.

Züiya szeme csillogott, ahogy visszanézett rá. – Te rólam álmodsz, Zevran?

A férfi rosszallóan csóválta a fejét, de a lány nem törődött vele.

– És mit álmodsz? Mi történik az álmodban? Valami jó...?

Zevran sóhajtott. – Semmi különös.

– Óh, hát nem mondasz semmit...? – szólt egy kis sértődött hang. – Bárcsak beleláthatnék a fejedbe!

Ha valami, az igazán nem lenne jó egyikünknek sem, gondolta Zevran, de már érezte is, ahogy Züiya kibontakozik az ölelésből, megfogja a kezét, és az ablak előtti fekvőhely felé vezeti.

– Tényleg pihenj le, ne kéresd magad, látom a szemed alja csupa sötét karika!

Zevran remélte, hogy a lány csak túloz. Bár egy ideig lépett vele, a kanapé előtt mégis megtorpant.

– Nem, igazán... Jobb lenne, ha felmennék, és ott pihennék.

Dina ebben a pillanatban jelent meg az ajtóban. Őt is a zene hívta le, de amikor meglátta kettejüket, megtorpant.

– Gyere, feküdj csak le ide, minek fárasztanád magad! – hallotta Dina a lány szavát, és látta, amint a kanapé felé húzná Zevrant, de ő állhatatosan, makacsul állt ugyanazon a ponton. – Én meg majd őrzöm az álmod, ahogy te is őrizted gyereként az enyémet, amikor nálad laktam. Látod, most mindent visszaadok neked.

Zevran halkan nevetett. – Annyira öreg azért még nem vagyok, hogy vigyáznod kelljen rám.

Dina lassan közelített hozzájuk.

– Zavarok?

Zevran felé perdült, a mosolya őszinte volt, szinte felüdülésként érte Dina jelenléte. Züiya azonban csak elhúzta a száját.

– Dehogyis! A régi időket idéztük fel éppen. Gyere, csatlakozz hozzánk.

Dina közelebb lépett, és egy pillantást vetett a varázsgramofonra. – Érdekes szerkezet.

Ebben a pillanatban azonban a tű hegye leugrott a lemezről, a zene a dal kellős közepén elhalt, a hangszer képe még ottmaradt velük villódzva egy ideig, majd végleg eltűnt a semmiben.

– Zsibavirág mágiája nagyon érzékeny dolog, úgy tűnik – vetette oda sértődötten Züiya.

Dina úgy tett, mintha nem vette volna észre a lány duzzogását.

Zevran azonban kihasználta az alkalmat, Dina felé lépett. – Te nem vagy fáradt? Felkísérjelek a szobádig?

– De aztán visszajössz tovább beszélgetni velem, ugye? – kérdezte a lányka a férfi háta mögül. Dina rápillantott, Zevran a válla felett fordult felé. – Már nem hinném, Züiya. Késő van, és mindannyian fáradtak vagyunk. Lehet, hogy jobb, ha te is aludni térsz.

– És engem nem kísérsz fel?

Zevran sóhajtott egy nagyot, s még küldött Dinának egy megértésért könyörgő tekintetet. – De... téged is felkísérlek.

Hárman indultak el a lépcsőn. Zevran ment elől, Dina követte, s csak utánuk Züiya. Szó nélkül haladtak, amikor Dinát egyszerre megmagyarázhatatlan érzés fogta el, amire ösztönösen a füléhez kapta a kezét, aztán léptében hátrafordult. Amikor a lányra nézett, ő még erősen koncentrálva leste, majd hirtelen már kedves mosolyt varázsolt az arcára. Varázsolt...? Talán tényleg.

Dina megrökönyödve előrefordult, lassan leengedte a kezét. Feléna jutott eszébe. Elmére ható mágia. Nem tudta, honnan tudja, egyszerűen csak érezte.

Aztán eszébe jutott a pár nappal ezelőtti Leliana, amint a nappaliban ül, Morrighan hívja, ő maradna, de aztán Züiya ránéz, s a répahajú lány meggondolja magát egészen hirtelen, majd zavartan bocsánatot kér, és Morrighan után indul mégis. Aztán Züiya, Zevran és Dina egyedül maradnak, majd a fiatal lány Dinára tekint, és mintha sugallni próbálna neki is valamit.

Végigfutott a gerincén a borzongás.

Aztán már csak félig volt jelen, még követte Zevrant, amint Züiya szobájához ér, benyit, de maga nem megy be, csak áll a nyitott ajtó mellett, a lány még mond valamit, Zevran válaszol... De Dina nem hallgatta. Még akkor is a gondolataiba merült, amikor Zevran kinyitotta saját szobájának ajtaját, és beinvitálta rajta Dinát. Ő ment ugyan, de amint beért, nekidőlt az ajtó lapjának, és csak maga elé lesett egy ideig.

Zevran, látva, hogy valami igazán elragadja kedvese figyelmét, kissé lehajolt, hogy a tekintetét keresse, majd küldött neki egy huncut mosolyt. Már nyílt volna az ajka valami frappánsra, amikor Dina hirtelen a szemébe nézett, és neki szegezte a kérdést.

– Előfordult, hogy Züiya egy légtérben volt veled, míg aludtál?

A férfi felvonta az egyik vállát. – Persze, sokszor, amikor nálam lakott.

– Nem, úgy értem most, mióta itt vagyunk.

– Hm... Nem? – Zevran felegyenesedett. – Épp most próbált rászedni a kiskölyök, hogy pihenjek le a nappaliban, talán hallottad. De miért fontos ez?

– Csak mert... éreztem valamit. Lehet, hogy Züiya ért az elmére ható varázslatokhoz.

A férfi nem szólt, bár a tekintete megváltozott. A helyzet üzente neki, hogy a huncutságot most félreteheti, Dina jelenleg nem fogékony rá.

– Züiya nem ért semmilyen varázslathoz.

– Honnan tudod? – jött Dinától a hirtelen válasz.

Zevran elfordult, ment egy kört a szobában, mintha tennivalót keresne. Nehézkesen szólt.

– Tudom. Sosem értett.

És Dina megint rávágta a választ. – Eddig ennyi éves sem volt. Most pedig hirtelen...! – tárta szét kétségbeesetten a kezét.

Zevran megigazította a takarót, már úgy tűnt, mindez csak egy alibi mozdulat, melyre saját teste kényszeríti megnyugtatásképpen, Legalább mozogj, akkor kevésbé leszel ideges.

– De honnan gondolod ezt? – A hangjában volt némi rosszallás, s a szemöldökének különössé formált íve is elárulta.

– Nem tudom megmagyarázni. De az imént ugyanazt éreztem nála, mint Felénánál.

Zevran felegyenesedett, közelebb lépett hozzá, és már előre, védekezőn emelte a kezét. – Jó, ha így van, hát így van, és kérlek, ne sértődj meg azon, amit most mondok, de... bocsáss meg, de te sem értesz a varázslathoz. Így, gondolom, beazonosítani sem tudod. Vagy tévedek?

Dina nem szólt. Egyrészt Zevran logikájában volt igazság, ám ő mégis érzett valamit. Másrészt a légkör kettejük közt kezdett feszültté válni, ez pedig végképp nem tetszett neki.

– Ugye érted, Dina? Nem támadlak. Csak azt kérdezem, van-e logikus alapja ennek a feltevésnek.

Dina csendben nézte az elé érkező férfit. Zevran ugyan nem próbálta meg elhitetni vele, hogy az észlelései hamisak, mégis kérdőre vonta őket, és ez akárhogy is, szíven ütötte. Főleg mert Dina maga is a saját, pusztán megérzésen alapuló ötleteire tudott csak támaszkodni.

– Te... nem hiszel nekem? – lehelte halkan.

Zevran rögtön ugrott, mindkét kezét felemelve, védekező tartásba. – De, de Dina, drágám, hiszek neked! Szó sincs arról, hogy ne hinnék, kérlek, ne adj a számba ilyesmit. Értem én, hogy ez egy megérzés, és komolyan is veszem a megérzéseidet, már mondtam. Mindössze annyit kérdeztem, hogy van-e bármi logikus alapja is az érveidnek.

Dina kénytelen volt egy sóhaj kíséretében kifejezni, hogy nem.

– Rendben, megértettem – engedte le Zevran a kezét. – Nem baj, akkor ez egy megérzés, és... ennyi. Kész.

Egyikük sem szólt.

Végül a férfi halkan elmosolyodott, csendesen még közelebb lépett az ajtónál álló lányhoz, ujjai hegyével megérintette lelógó kezét.

– Hagyjuk inkább ezt a témát. Gyere. Aludj itt nálam.

Zevran mellkasa olyan volt, mint egy hatalmas, hívogató ágy. Dina érezte a jellegzetes füves-fás illatot, amit a férfi közelsége hozott magával. Arra gondolt, mennyi ideig csak várt, vágyakozott, hogy ez az illat jelen legyen mellette, s most, hogy végre itt van... Odahajolt hozzá, az arcát a vállára hajtotta. De az ölelés nem hozott felhőtlen örömöt, ahogy eddig, Dina szíve elszorult, s a finom illat és Zevran karjának biztonsága mintha...

– Talán jobb, ha inkább visszamegyek – szólt halkan, fénytelenül, és felegyenesedett. Nem nézett Zevranra, el akart fordulni az ajtó felé.

A férfi egy gyengéd, de határozott érintéssel megállította.

– Miért?

Amikor Dina mégis a szemébe pillantott, látta benn a kérdés mögött megbújó értetlenséget. Inkább félrenézett.

– Mert... én is fáradt vagyok már, és...

– Dina...? – Zevran felemelte az állát.

Dina lehunyta a szemét. – Sajnálom, Zevran, csak...

El akart fordulni, kimenekülni a helyzetből, de Zevran nem hagyta, inkább maga kezdett bele.

– Dina, kérlek, várj! Nézd, tudom, hogy nem tetszik a helyzet, hogy Züiya hirtelenjében csak itt terem, és tapad, mint az enyv, de ettől, sőt, éppen ezért ő még mindig csak egy kislány!

Dina csüggetegen rázta a fejét. – Nem, Zevran. Már nem az. És veszélyesebb, mint gondolnád.

A férfi kínosan nevetett. – Már hogy lenne Züiya veszélyes? Fegyvert nem forgat, és ha igazad van, ha ki is tanult valamit a varázslatból emellett a prófétanő mellett, hát még igen kezdetleges tudása lehet csak, szóval...!

– Nem. Rád és rám veszélyes. Kettőnk kapcsolatára.

Zevran kérlelőn emelte meg a szemöldökét. – De... tudod, hogy én téged szeretlek.

– Tudom. Én is szeretlek.

– Akkor...?

Dina megrázta a fejét. – Csak nem jó ez így, ahogy most van. Amikor még valóban kislány volt, amikor meglátogattuk az árvaházban úgy szerettelek nézni titeket. Édesek voltatok ketten együtt, de ez a mostani ragaszkodása... ez valami másról szól.

Zevran hetykén felrántotta a vállát. – Nézd, engem nem zavar, hadd lógjon rajtam, ha egyszer...

Dina közbeszólt. – De engem zavar, Zevran. Nem nagyon, nem kibírhatatlanul, de... nem akarom, hogy hosszú távon így kelljen együtt lennünk, hármasban.

– Nem is kell! Elmegyünk innen hamarosan. Amint Morrighan kideríti a prófétáról, amit tudni akar, itthagyjuk ezt az egész csicsamicsa helyet!

– És ha Züiya veled akar majd jönni? Bizonyára fel fogja tenni a kérdést. Akkor fogsz tudni majd neki nemet mondani? És ha nem, ha velünk jön...? Akkor... Zevran, mikor mondasz neki végre nemet? – nézett könyörgőn a férfire, aki viszont a fejét rázta.

– Dina, nézd, ne mondd ezt, annyira szerettem, ahogy a ganümeni fogadóban viselkedtél, pedig nem voltál könnyű helyzetben, ott négy nő repült rám, nem egy, elég egyenes szándékkal, te mégis bíztál bennem! Emlékszel, azt vártam, hogy kiabálj velem, de te semmi ilyesmit nem tettél, Dina, én akkor is úgy éreztem, hogy csak még jobban szeretlek...! – Zevran szemében öröm csillant, ahogy felidézte a jelenetet, megsimította Dina arcát, és tényleg szerelmesen nézett rá. – Most is, kérlek, csak vedd elő azt a határozott, erős nőt, akit akkor, ott láttam, semmi, hidd el, Dina semmi okod nincs féltékenynek lenni Züiyára...!

– Zevran, ez nem féltékenység. Ez csak... – Nehezen találta a szavakat, hát Zevran beszélt helyette is.

– Afelől pedig ne aggódj, hogy nem tudok nemet mondani neki.

Dina megint csak nem válaszolt, lehajtott fején rázott egyet.

A férfi felemelte a lány fejét, a szemében csalódott kérdés ült. – Dina, te... nem bízol bennem?

Ő pedig nem tudott válaszolni. Be kellett vallania, hogy ugyanazt a bizalmat, amit Zevrannak bármely más nővel kapcsolatban megszavazott volna, Züiya esetében nem tudta megadni.

Túl sok idő telt el, se igen se nem nem érkezett.

– Egyetlen más nőnek sincs akkora hatása rád, mint neki. Még nekem sem – suttogta Dina végül halkan.

Zevran majdnem nevetett dühében. – Mégis hogy mondhatsz ilyet?!

– Mert ez az igazság, egyetlen nő sem kelt benned akkora érzelmeket, mint ő, és mindegy, hogy ez szerelem vagy bűntudat...! Az szerelemnek, ami benned ébred felém azzal a bűntudattal kellene felvennie a versenyt, amit az ő puszta jelenléte okoz! De én ezt nem akarom, egyáltalán, versenyezni sem akarok, és főleg nem egy kislánnyal, aki már eleve nyert, mert te lekötelezve érzed magad neki!

Zevran homlokán mély ránc jelent meg.

– Engedd meg, hogy én döntsem el, mit érzek.

– Talán nem így van, Zevran?

– Dina, te már eleve elkönyvelted magadban az egészet? Nem akarnád megvárni, mi fog valójában történni?

– Mit vársz tőlem?

– A bizalmadat várom tőled! Amit képes vagy adni, mert láttam már!

Dina hevesen rázta a fejét. – Nem, Zevran, ez nem fair így... Ehhez én nem tudom adni a bizalmamat.

– Dina...!

– Hát nem látod? Logikus érvekkel jössz, és mindben igazad is van, megkötöd velük a kezemet, aztán azt kéred, bízzak, de Zevran...! Logika ide vagy oda, nekem ez egészen egyszerűen csak fáj...!

Csend lett. A férfi szemöldöke felugrott.

Dina eltakarta a szemét. – Fájdalmat okozol.

Zevran csendesen, csüggetegen állt vele szemben, de Dina nem látta. Ő csak azt érezte, ahogy az ölelő karok a válla köré fonódnak, és a jóillatú, szeretett mellkashoz vonják. Dina lehunyt szemmel bújt hozzá.

– Ne veszekedjünk... Nem akarok veled veszekedni – suttogta Zevran.

– Én sem akarok veszekedni.

Hosszasan ott maradt Zevran ölelésében, kezét összekulcsolva maga és a férfi között. Aztán lassan kibontakozott.

– Megyek aludni.

– Maradj itt nálam – szólt az ismételt kérés.

Dina lehajtotta a fejét, és az ajtó felé fordult. – Jobb lesz, ha megyek.

Nem várta meg a következő marasztaló szót, kilépett az ajtón, és becsukta maga után. Visszasietett a szobájába, sietve bebújt a takaró alá, összekuporodott, és halkan, csendesen pityeregni kezdett. Most nem fojtotta vissza könnyeit, engedte, hogy azok eláztassák a párnát.

Zevran még mindig mozdulatlanul állt a zárt ajtó előtt, és meredten nézte. Soha életében nem történt még meg az, hogy egy nő csak így otthagyja, miután ő az ágyába invitálja. Ezt is csak Dina tudta megtenni vele. Próbálta felfogni, mi történt az imént. Hosszasan leste az ajtó kilincsét, aztán bosszúsan megfordult.

– A rohadt életbe...!

Fordulatból rúgott egyet a levegőbe, odakullogott az ágyához, és hanyatt esett rá. A plafon üres volt és sötét.