Dina aznap este a kék ásványfülbevalót viselte. A fogadó ajtajában állt, a frissen mosott, bársonyzöld ruhában. A többi kurtizán már ellépett mellőle, ki-ki csakhamar megtalálta a maga kuncsaftját, míg Dina csak a szőke hajat és a sötétbe hajló bőrt kereste a tömegben.

De Zevrant nem látta sehol. Hátrapillantott még, hátha a fogadó előtti padokon ül – ahol a koldusok szoktak – de sajnos vagy szerencsére a férfi nem tartózkodott közöttük.

Azt ígérte, megtalál, ha itt leszek. Dina csüggetegen nézett körbe még egyszer, hasztalanul. Ám ekkor hirtelen összerezzent, mert, mert valaki hátulról csiklandozva elkapta a derekát. Megfordult, s Zevran pajkos tekintetével találkozott a sötétben, amint mélyen a szemébe néz, vigyorog, és lakatot téve a szájára mindössze annyit hallat, hogy – Sss...!

Dina vett egy nagy levegőt, aztán csillogó szemmel pillantott vissza a közeli Zevranra. – Megijesztettél! – rótta fel neki suttogva. – Miért vagy itt kinn a sötétben?

– Oh, bocsáss meg, úrnőm. Bármikor kiengesztellek. Ha hagyod.

Dina megbocsátón elmosolyodott, Zevran azonban kissé előrelépett és bekukucskált a fogadóba. – Egy lehetetlen küldetés áll ellőttünk. Lehetetlenebb, mint Thedmulm törpéitől aranyat lopni! És legalább annyira veszélyes is!

Dina kétkedve nézte. Nem tudta eldönteni, Zevran játszik-e vagy tényleg komolyan beszél.

– Látod ott azt az asztalt, amelyiknél két férfi és két nő ül? A saroktól számítva balról a harmadik.

Dina félénken behúzódott Zevran mellé a sötétbe, és gyanakvón az említettekre pislogott. – Látom. Kik ők? Nagyon veszélyesek?

– Ó, elmondhatatlanul! A barátaim.

Dina felegyenesedett, és leejtette a vállát, kérdő tekintetet vetett Zevranra, de a férfi le sem vette az asztaltársaságról a szemét.

– Úgy kell eljutnunk a padok közt, fel a lépcsőn, át a karzaton, egyenesen a szobámig, hogy ők ne vegyenek észre minket.

Dina enyhén szégyenkezve bólintott. – Értem. Engem nem szabad észrevenniük.

Zevran csak most nézett Dinára, az arcán teljes volt az értetlenség. – Téged, gyönyörűm? Dehogyis! Engem nem szabad észrevenniük!

– Miért?

– Mert dolgoznak! Ilyenkor! – grimaszolt Zevran. – Jelenleg a munkatársaim is egyben. Az a nő ott a szélen a főkolompos. A rövid, fekete hajú, Morrighannek hívják. Nem láttam még mosolyogni. Veszélyes szerzet az ilyen. Az anyja valami híres boszorkány, aki képes a puszta kezével tüzet csiholni. Csak idő kérdése, hogy a lányának is előjöjjön az a szokása, hogy a fenekünkre pörköl, ha valamit rosszul csinálunk. Látod előtte a pergameneket? Tudtam én, hogy ilyenkor sem hagyja békén a többieket. Remélem, nem a költségvetést figyeli. Áh, látom már, az útvonalat beszéli meg velük.

– Mentek valahova?

– Csak átutazóban vagyunk Perubiában. Tovább kell állnunk napokon belül, egy elég veszélyes banda koslat utánunk. A legutóbbi kalandozásunk hozadéka. Nehezen nyelik le a vereséget. Csak idő kérdése, míg összeszövetkeznek a veilerekkel. Vagy a guifolokkal. Édesmindegy.

– Szóval követnek titeket? Mi történt?

Zevran állával előre bökött. – Látod azt a tagbaszakadt, málészájú lovagot ott Morrighan mellett? Ő Alistair, a szomszédos megye kiskirályának a fia, és egyben trónörököse is. De miután az apja meghalt, elűzték őt a rosszakarói, s most velünk tart. Az ellenlábasai egyik bandájával kerültünk összetűzésbe. Az apja veiler volt, de Alistair pártatlan akar lenni, amit teljesen megértek, csakhogy most otthonról üldöztetés éri. Egyébként kedvelem a srácot, annak ellenére, hogy kicsit bevarrtseggű figura. Nem érti a viccet. Az élet vele mégis több mint humoros, mert rendre kellemetlen helyzetbe hozza magát, anélkül, hogy bármit tennem kellene érte. Ő meg én tűz és víz vagyunk.

Dina megszemlélte a rövid, barna hajú, széles vállú lovagot, aki még ilyenkor is fémpáncéllal egybeszőtt ruhát viselt, mintha csak egy várkastély díszes vacsoráján ülne.

– Mellette az a csinos répahajú lányka Leliana, hasonló fajta, mint Alistair, nem tudom, miért nem kapták még el egymást. Csak ránézésre tűnik törékenynek, egyébként erős mint egy vadkan, és remekül forgatja a kardot. Egy kolostorból szökött meg, amikor azt felgyújtották a... guifolok? Vagy a veilerek. Nem is tudom kik. Leliana tudja, majd megírja versben.

– Az az alacsony vörösfejű törpe pedig Oghren, ó, igen, ő Oghren! – Zevran felnevetett. – Ostoba és iszákos, mint minden törpe. És mint látod, a derekamig sem ér. Férfiak gyöngye!

Zevran hiába beszélt róla becsmérlő szavakkal, Dina érezte a hangjából, hogy nagyon is kedveli Oghrent, aki félig az asztalra borulva hallgatta a fekete hajú nőt, majd felegyenesedett, de csak hogy böffentsen egy hatalmasat, s rögtön vissza is engedte a fejét. Dina rájött, hogy valószínűleg ő lehetett az, akinek először hallotta a hangját, amikor tegnap az ágyban fekve zárta Zevrant.

– Szóval ők azok – fordult komolyan a férfi Dina felé. – Szedett-vedett bandának tűnik, de hidd el, ha harcról van szó, nem ismernek kegyelmet. Ahogy most sem fognak...! – sóhajtott, majd megfogta Dina kezét, és fütyörészve, a plafont nézve elindult befelé, végig az asztalok között. Dina apró, de sietős léptekkel tipegett utána.

– Á, Zevran! Hol a fenében voltál eddig?! – A fekete, rövid hajú nő ordítása még a fogadó zajában is jól hallható volt.

Mellette a páncélos Alistair szendén tekintett az érkezők irányába, pohara hang nélkül koppant a faasztalon, szája fölé vastag, fehér csíkot húzott a tej. – Nahát, tényleg! Itt vagyunk, erre gyertek! – integetett neki gyermekiesen.

– Ó, a francba, tudtam én, hogy ezt nem úszhatjuk meg...! – motyogta Zevran, társai felé mosolygott kényszeredetten, aztán Dina felé fordult, és titkon mutatta neki, hogy gyorsan menjenek a másik irányba. Dina ment volna, de ekkor Morrighan nagy sebbel-lobbal feléjük lépett, sötét köpenye csak úgy szállt utána, magas szárú csizmájának fűzője mint egy korbács verdeste a fapadlót. A nő elcsípte Zevran grabancát, s maga felé fordította. – Csak ne olyan sietősen!

Az elf felé fordult, és mind a harminchat fogát látni engedte. – Morrighan, szép jó estét neked is, milyen gyönyörű és üde vagy még mindig, akárcsak délut...!

– Gyere már! – A nő ellenmondást nem tűrő módon az asztalhoz húzta Zevrant, Dina pedig kénytelen volt vele menni. A társaság egy emberként meredt rájuk.

– Ha elengedsz, Morrighan, akkor bemutatom nektek...

A nő ugyan elengedte Zevrant, de rögtön a szavába is vágott. – Ismerjük! Itt van a pergamenen! Jól sejtem, Zevran?

– Ó... Azt hittem, csak hónapok múlva fogod észre venni. De még a nap se ment le, és máris kitudódott.

– Ne nézz már hülyének, Zev!

Dina nem értette, miről beszélnek. Inkább csak mosolyogva biccentett mindenkinek, és leült szorosan Zevran mellé. Nem sokkal később egy kupa sör került eléje is.

– Ugyan, ne légy ilyen szigorú, Morrighan – szólt Leliana, és kedvesen Dinára mosolygott. – Légy üdvözölve közöttünk.

Zevran gyorsan visszavette a szót, még mielőtt bárki bármit mondhatott volna, s elsorolta a barátai nevét. – ... ő pedig itt Dina, mint látjátok, egy igazi hercegnő, a nők legszebbike, a legcsodálatosabb tudomány fényes papnője – zengte Zevran, mire Dina csak sűrűn pislogott, s mosolygott zavarában. Így még senkinek nem mutatták be.

– Hercegnő? – kérdezett vissza érdeklődve Alistair még mindig a tejcsíkkal a száján. – Igazán hercegnő vagy? Melyik megyéből?

Zevran grimaszolt egyet. – Alistair, ez a megye nem határos a te kiskirályságoddal, ilyenkor nem hasznos az érdekházasság, sajnálom.

Dina már éppen töredelmes arccal vallotta volna be az igazságot, de ekkor Morrighan érdeklődő pillantásait egy gyors kérdés követte. – Engem az érdekelne inkább, miféle papi tudást birtokolsz. Gyógyításhoz értesz? Elkelne egy gyógyító a csapatban.

Erre a kérdésre viszont Dina még annyira sem volt felkészülve mint az iméntire, csak tátogott értetlenül.

Leliana volt az egyetlen, aki Zevran ódája mögül ki tudta hámozni az igazat. – Legcsodálatosabb tudomány? – kérdezett vissza kétkedve. – Akkor te tulajdonképpen k...?

– Leliana, szerintem ti ketten remekül megértenétek egymást! – kiáltott közbe Zevran megrovón.

Oghren ekkor ismét felemelte a fejét, éppen Dina válla mellett, áporodott tekintettel hunyorgott fel rá – Uuuhuhuuuh... micsoda maca...! –, aztán megdörzsölte a szemét.

– Oghren, vigyázz a szádra, a kis hölgy velem van, ne sértegesd! – jelentette ki Zevran, és oldalról átkarolta a lányt.

– Csak óvatosan vele, szép hölgyike – hallatszott a részeg törpétől, aki az elf irányába próbált mutatni, bár ez a feladat elég nehézkesen ment neki. – Ez egy megátalkodott, nőcsábász bűnöző.

– Oh, Oghren, nem tagadom egyiket sem, de valljuk be, mindhárom rád is ugyanúgy igaz. Ja, nem! Van egy igen számottevő különbség. Neked sokkal kevesebb nő jut.

– Túl sokat beszélsz, Zevran.

– Inkább aludj tovább, úgy nem hallod.

A törpe nyögött, morgott egyet, aztán mintha úgy döntött volna, szót fogad Zevrannak, koppanva visszahajtotta a fejét az asztalra.

Morrighan azonban még mindig választ várva nézett az elfre, aki erre ismét szélesen elmosolyodott.

– Kérlek, el akartam mondani, de gyorsan kellett cselekednem. Remek üzletet csináltam! Nézd csak meg Dinát! – intett a lány felé, mintha felkonferálta volna.

– Mi?! – Morrighan kiáltása néhány másik vendég figyelmét is az ő asztaluk felé irányította.

Dina már igazán közbe akart szólni, hogy neki nincs köze a dologhoz, Harod és a fogadó között köttetett megállapodás értelmében jelenleg ő Zevrannak ingyen járt.

A szőke férfi azonban csak tovább vigyorgott. – Ugyan Morrighan, még jó, hogy! Dina művész, ír, énekel, táncol, bármelyik urat elcsábítja, és azok vagyonokat adnának azért, hogy hallják őt énekelni. Hallgathatunk mi is téged ma este, szépségem?

– De Zevran, én nem... – tiltakozott a lány óvatosan.

– Ó, kérlek, ne légy szégyenlős! – biztatta a férfi, megérintve a kezét. – Ne aggódj, most nem a helyi úrnál vagy, ha nem akarsz, ma nem kell énekelned, csak dőlj hátra és pihenj. És amikor úgy érzed, mesélj nekünk egy történetet. Akár a sajátodat. Szívesen hallgatjuk!

Dina egy beszívott szájú, zavart mosoly keretében bólintott, majd ezután is csak csendben hallgatta a társaságot.

Kis idő múlva a mellette ülő Leliana mosolyogva feléje fordult.

– Ne aggódj, szerintem jól fogod érezni magad velünk.

Dina visszamosolygott, bólogatott, és kibökött annyit, hogy igen... Nem kezdett bele magyarázkodásba. Leliana viszont kedvesnek tűnt, és nyitott tekintettel szóval tartotta, míg Morrighan még mindig a pergamenre bökdösve panaszkodott Zevrannak. Dina nem hallotta pontosan, és mivel Leliana éppen hozzá beszélt, nem is jutott el az agyáig minden egyes szó.

– ...hogy a csudába gondoltad ezt?

Annyit látott mindenesetre, hogy Zevran ártatlanul vakarja a fejét. – Morrighan, hidd el, ha nem megyek oda, akkor... gyorsan kellett...

Ekkor a pulttól egy kiáltás hallatszott. – Hölgyem, ott feketében! A rendelésük elkészült, lehet jönni érte!

Morrighan állával a fogadós felé intett. – Leliana, Alistair és Dina, kérlek titeket, átvennétek a vacsorát?

Amikor a két másik megszólított felállt az asztaltól – Oghren közben éppen nagyokat horkolva aludt –, Dina követte őket. Még előtte egy aggódó pillantást vetett Zevran felé, aki egy megnyugtató mosollyal válaszolt. Dina a pultnál várakozva nyitott füllel hallgatta a lovagot és az egykori szerzetesnőt.

– Mi történhetett? – tekintett hátra egy pillanatra Leliana.

– Nekem nagyon úgy tűnt, hogy a költségvetéssel van gond. Zevran biztosan túl sokat költött! – okoskodott Alistair.

Dina bátortalan hangon, de kénytelen volt közbekérdezni. – Ó, Zevrant úgy ismeritek, mint akivel túl sokszor előfordul, hogy többet költ, mint kellene?

Leliana ráncolta a szemöldökét. – Egyáltalán nem. Sőt. Zevran olyan, mint aki levegőből él.

– Jó, ez igaz, tényleg nem az a fajta, aki szórná a pénzt. De akkor mivel magyarázod Morrighan számokérését? – emelte fel a lovag kérdőn a szemöldökét, és valamelyest a hangszínét is, melyben így enyhe féltékenység rejtezett. – Zevran biztos valami drága holmira költött! Vagy mi még rosszabb, örömlányokra! – A lovag hirtelen bocsánatkérőn és igen alázatosan Dina felé bólintott. – Nem neves művészekre gondolok, mint te, hanem igazi, repedtsarkú kurtizánokra! Fúj!

Dina nem szólt, mindössze sűrű pislogás közepette elfogadta a bocsánatkérő gesztust.

Leliana viszont jóízűen kacagott, annyira, hogy Alistair kénytelen volt visszakérdezni.

– Mi az? Mindenki tudja, hogy megfordult már pár örömlány az ágyában!

– Az lehet – nyelte le Leliana a nevetés végét. – De nem tudom elképzelni, hogy Zevran egyetlenegyért is fizetett volna! – nevetett újra, mire a lovag elfintorodott.

A fogadós ekkor elébük tette a frissen sülteket meg pár italt, ők pedig visszavitték őket az asztalhoz. Dina kezébe egy sáfrányos, gyömbéres sülthús került, az illatától összefutott a lány szájában a nyál.

Visszatérve már messziről hallotta Oghren reszelős hangját, aki úgy tűnt, immár felébredt.

– Én megértelek barátom, én is ilyen voltam fiatalkoromban.

Zevran Morrighanre villantott egy hízelgő mosolyt. – Meglátod, hamarosan pont én leszek az, aki a közös kasszát gazdagítja majd.

A nő grimaszolt. – Ugyan hogyan?

– A következő támadásnál egy olyat fogok ki, akinek tele lesz az erszénye arannyal.

– Micsoda előrelátó, megfontolt és biztos tervezés!

Dina szótlanul visszaült Zevran mellé, aki rámosolyodott. A tálak az asztalra kerültek, Morrighan morgolódott még egy kicsit, de a többiek lassan nekiláttak az ételnek. Leliana végre egy szalvétával letörölte Alistair tejbajszát, míg a termetes lovag lehunyt szemmel tolta előre neki az állát.

Zevran egyszerre csak felcsattant. – Hé, nekünk nem rendeltetek?

Morrighan vállat vont. – Nem voltatok itt.

– Na szép! Akkor viszont mi megyünk is! – szólt Dina kezét megfogva.

– Várj, még meg sem hallgattad az útitervet! – méltatlankodott Morrighan.

– Kívülről tudom, elhagyjuk a várost, aztán füvek, fák, virágok, erdő, néha folyók... Mindig ez van!

– Jaj. De. Vicces. Mindjárt megszakadok.

– Különben is, Morrighan, a csapat úgyis arra megy, amerre te akarod, akár egyetértünk veled, akár nem. – Zevran olyan ártatlan képet vágott, mintha bókot mondott volna.

– Inkább menj is, ha nem akarod, hogy felképeljelek!

Zevran pattant, s Dinára mosolygott. – Gyere, drága, szóval ők voltak a barátaim, ugye, milyen édesek? – fricskázott még egyet a már amúgy is paprikás Morrighan felé, aztán vigyorogva elköszönt tőlük, és még sietősen rendelt maguknak is ételt a szobába. Aztán felvezette Dinát a karzatra, a szobájába érve sietősen becsukta az ajtót, és nekidőlt.

– Huh! Megúsztuk az unalmas beszámolót! – sóhajtott fel, majd az elé lépő Dinára mosolygott.

A szobába csak a kékes-fehéres holdfény világított be. Dina meggyújtotta a háromágú gyertyatartót. A sárgás láng világossága szétterjedt a szobában, kellemes, meghitt légkört adva neki, s épp ugyanúgy húzódott Zevran arca is egyre nagyobb mosolyra, miközben az előtte álló lányt szemlélte. Ő azonban most komoly maradt.

– Zevran? – szólt. A hangja kedvesen, de határozottan csengett.

– A tiéd vagyok, drága Dina, mondjad – pajkoskodott megint Zevran.

A lány elmosolyintotta magát, de a szeme komoly maradt.

– Az imént Morrighan...

Igazából nem tudta, hogy fogalmazza meg, hisz valójában nem volt köze Zevran csapatának pénzügyeihez.

A férfi talán látta, hogy nincs értelme tovább humorizálni. Ellökte magát az ajtótól, aztán összehúzott szájjal, lassan forgatta tekintetét a plafonon. Amikor a szeme visszatévedt a lányra, már letűnt arcáról a huncutság. Közelebb lépett hozzá.

– Nem kell aggódnod. Ha tudni akarod, a csapat közös pénzéből mindannyiunknak van némi része, amelyet kivehet bármikor. Én már egy jó ideje nem nyúltam az enyémhez, most azonban akadt egy igen fontos és sürgős dolog, amiért megérte fizetni. – Itt elmosolyodott, s intim közelségbe lépve mutatóujja hegyével megérintette a lány orrának hegyét. – Morrighan ugyan panaszkodhat, hogy nem szóltam neki előre, de én már csak ilyen spontán vagyok. – Felvonta a vállát, láthatóan végtelenül hidegen hagyták a főnöknő szavai.

Dina ezzel a válasszal igazából kiegyezett, s bólintott.

– Nem vagy éhes? Nekem korog a gyomrom. Az egyetlen rossz abban, hogy sikerült meglógnunk Morrighan elől az, hogy a vacsorára is várnunk kell. Mikor jön már a kaja...? – méltatlankodott Zevran az ajtóra pillantva. Aztán visszafordult Dina felé, immár lehengerlő mosollyal, és ha lehet még közelebb lépett hozzá.

– Persze van, amit jobban kívánok, mint az ételt – nézett le a lány szája ívére, egy pillanatig sem titkolva, mire gondol. A lány azonban, bár izgatottan mosolygott, Zevran mellkasára téve a tenyerét visszatolta őt.

– Azt mondtad, egy ujjal sem érsz hozzám, ha nem akarom.

– Így is van. Csak emlékeztetlek, drága Dinám, hogy jelenleg sem én érek hozzád, hanem te énhozzám.

Zevran győztes vigyora ráébresztette, hogy valójában tényleg mindkét tenyere a férfi mellkasán pihen. Sietősen elhúzta őket, és sértődöttséget játszva elfordult, majd kisétált az erkélyre. Zevran simlis arccal követte.

– Nehéz téged megértenem. Ha a testemre fájna a fogad, már tegnap a tied lehettem volna – beszélt a lány a lemenő napnak.

Zevran mögé érkezett. – Ez igaz, gyönyörűm.

– De mégsem tettél semmit. Tegnap sem, és ma sem fogsz.

Dina hangja elgondolkozva csengett, Zevran viszont hirtelen a fejéhez kapott, és teljes összeomlást színlelt. Vagy lehet, hogy nem csak színlelte. – Ma sem? Áhh! Te meg akarsz gyilkolni engem bizonyosan, szépség királynője! Már előre eltervezted, hogy ma is hoppon hagyod szegény hódolódat?!

Dina felé fordult, nem állta meg, hogy ne kacagjon fel röviden, de azért jóízűen. – Nem terveztem el semmit.

– Remek! Akkor még van esélyem elcsábítani téged!

Ebben a pillanatban Dinát különös érzések öntötték el, jól estek neki Zevran hízelgő szavai, de ugyanekkora a kérdés is ott lapult benne. – Látod? Körüludvarolsz, művésznőként mutatsz be a barátaidnak, pedig csak egy örömlány vagyok.

A férfi elcsendesedett. Felemelt szemöldökkel, elgondolkodva nézte egy ideig Dinát. – Az vagy?

A lány félrekapta a fejét. Erre nem tudott mit mondani, s talán Zevran nem is várt rá választ.

– Van úgy, hogy nem kell kapnod semmit ahhoz, hogy boldogabb légy. Az te örömöd ajándék nekem is, Dina. Ha megengeded, adom, amim van. S csak annyit veszek el, amennyit önként adsz. Én ilyen egyszerűen működöm.

A lány megpróbálta nem mutatni, hogy igazából megérintik a férfi szavai.

– Ez elégséges válasz a kis belső, mardosó kérdéseidre?

Dina kissé ingatta a fejét. – Valamelyest.

Zevran méltatlankodott. – Csak valamelyest? Akkor legközelebb teszek róla, hogy a válaszom úgymond egészen kielégítő legyen – vigyorgott megint a mondat végét jól megnyomva, talán nem véletlenül.

Dina megint nem bírta ki mosolygás nélkül. – Mondd, te miről beszélsz?

– A szexről beszélek – így a válasz végtelenül természetes hangsúllyal, egy ártatlan arc mögül.

A lány a fejét csóválta. – Mindig ide lyukadsz ki?

– Az esetek nagy részében igen. De ne aggódj, mert amikor nem, igazából akkor is erre gondolok.

Dina nevetett, csak megrázta a fejét, s közben arra gondolt, Zevran egy szeretnivalóan bolondos alak, olyasvalaki, akit tényleg könnyű megkedvelni, és milyen könnyű volna most átölelni is, csak úgy, puszta szeretetből, vonzódásból. Emelte is a kezét még nevettében, de aztán a levegőben ökölbe szorította, s inkább visszahúzta. Nem is figyelt rá, ösztönösen cselekedett, s még mosolygott, mikor Zevran felől egyszer csak...

– A-a-a!

A hang kedves volt ugyan, de határozottan parancsoló, s Dina érdeklődőn pillantott fel a gazdájára. – Mi az?

– Ezt ne csináld se magaddal, se velem. És különben is ez csalás.

Hirtelen nem is értette. – Hogy...?

– A korlátozás rám vonatkozik, nem rád. Ha te meg akarsz érinteni engem, nyugodtan tedd meg.

Dina ajka tátva maradt. Persze, ért már hozzá férfiakhoz, de soha nem így, efféle szeretetkiáradásból indítva.

– Én csak...

– Csak tedd, amit akartál. Most játszuk azt, hogy te teszel velem dolgokat, és én válaszolok.

Fürkészve nézte a világosbarna tekintetet. Zevran türelmes várakozással, szinte mozdulatlanul állt előtte. Azt el tudta képzelni, hogy mások meg akarják érinteni őt, de hogy egy férfi, s most történetesen Zevran az ő érintésére vágyjon? A gondolat azonban izgalmas és felemelő is volt egyben.

Időbe telt, míg rájött, mi is volt az az iménti derékba tört mozdulat. Közelebb lépett, ujjai megérintették Zevran mellkasát. Aztán az egész tenyere hozzásimult, majd belekapaszkodott a vállába. Lábujjhegyre emelkedett, karjai átfonták a férfi nyakát, s fejét hozzá hajtotta.

Átölelte Zevrant. Milyen furcsa volt, ő volt az, aki átölelte Zevrant, nem fordítva, és milyen felszabadító érzés volt, hogy tehet ilyet. Rögtön érezte az ölelő karokat a hátán, s hallotta, ahogy a férfi jólesően felmordul. Erre elmosolyodott.

– Zevran – súgta neki.

– Igeeen?

De Dina nem akart semmit mondani, csak lehunyt szemmel mosolygott, és szorosabbra fonta az ölelést.

Egy furcsa érzés szállta meg: biztonságban volt. Rég nem érzett ilyet. Egy kuncsaftja ölelésétől várta volna ezt a legkevésbé. De Zevran csábítóan szép dallamot játszott a szíve húrjain. Dina kinyitotta a szemét, és rájött, hogy Zevran tényleg el akarja őt csábítani. És mennyire jól csinálja.

Mosolyogva felemelte a tekintetét. Zevran arcán az elégedettség ült, kedvesen végigtekintett Dina arcán, amikor hirtelen kopogás hallatszott az ajtó felől.

– Uram, a vacsorát hoztam!

– Na végre már! – Zevran méltatlankodva örvendezett, elengedte Dinát, és az ajtó felé indult. A lány figyelte, hogy a férfi mielőtt akár a fogadósnak is ajtót nyitna, a háta mögé rejti az egyik szablyáját. Szükség persze nem volt rá, Zevran mosolygósan elvette a nekik hozott tálat, s a fegyver visszakerült a helyére.

Az erkély hangulata a közeli erdő nyugtató aromáját hozta magával. Illatos marhasült, csipegetni való köretfélék, és egy-egy korsó mandulasör sorakozott az erkély kör alakú asztalkáján, a lemenő nap vöröslő fényében.

– Hmmm, micsoda zamat! – lélegzett Zevran mélyet, Dina meg elgondolkodva nézte, ahogy a férfi maga alá húzza a széket, és enni kezd.

A vacsora alatt nem sokat beszéltek, főleg mert Zevran igazából pár perc alatt eltüntette a tányérján lévő falatokat. Dina mosolygott rajta, valahol még ez a fajta mohósága is kedvesnek tűnt a szemében. Aztán csipegetett ő is, szálaira szedve a húst, s közben tekintete akaratlanul is a fogadó kertjére irányult, s mögötte az erdőre. Egy hatalmas tölgyfa állt nem messze az épülettől, alatta a fogadó kerítése, s azon egy kis hátsó kapu, mely jól észrevehetően fehérlett az alkonyatban.

Zevran lenyelte az utolsó falatot, végignyalta a mutatóujjára ragadt ízletes szaftot, aztán tekintete megakadt Dinán. Elmerengve figyelte egy ideig a lányt, mintha ki akarná találni, mi jár a fejében. Aztán maga mögé, a kapura sandított, majd megint vissza Dinára. Végül hirtelen a térdére csapott, mint akinek indulhatnékja van. – Most, hogy jóllaktunk, talán jobb lenne egy kicsit sétálgatni is, mit gondolsz? – Állával az udvar felé bökött. – Mondjuk arrafele.

Dina tekintete meglepetten ugrált hol rá, hol a szabadságot jelentő kapura. – Hogyan? De... nekem nem szabad elhagynom az épületet, hiszen...

Zevran felpattant, s megfordult. – Mert akkor mi lesz? – vigyorgott rá hátra.

A lány nem tudott válaszolni. – De... de... Zevran, te meg mi a csudát csinálsz?!

Zevran lerúgta magáról a csizmáját, az erkély széles kőperemére ült, átvetette rajta az egyik lábát, bár még visszahajolt az asztalkához, és kinyújtózott a mandulasörért. – Iszom – szólt, majd felállt, és egy kisebb ugrással a szomszédos erkélyen termett. Dina nem tudott mást tenni, csak a szája elé kapta a kezét. Zevran karja kinyúlt felé.

– Gyere.

Dina tétován pillantott a felé nyújtott kézre.

– Gyere. Csak sétálunk egy kicsit.

Dina is kilépett a cipőjéből, előrehajolt, és megfogta Zevran kezét, aki átsegítette, és persze egy ujjnyit sem moccant hátra, amikor a lány átugrott, és az ölelésébe érkezett. Helyette inkább huncutul rámosolygott. Aztán már el is fordult, és átvezette őt az erkélyen. Dina kíváncsin bepillantott a szobába, látja-e őket valaki, de aggódni sem volt ideje, Zevran máris a szembeni párkányon ült, és a tölgyfa egyik ágára mászott. Dina félénken követte a szemével.

– Elbír mindkettőnket, látod? – biztosította Zevran, és rugózott néhányat, miközben kikandikált az egyik ág alól. Meztelen talpával biztosan állt a fa kérgén.

A lány összeszorította a fogát, és követte. Zevran a törzshöz közelített, egyre lejjebb és lejjebb mászott az ágakon, aztán a kapu mellett széles fal tetejére ugrott, majd onnan ki, a tisztásra.

Dina melléje érkezett, és körülnézett. Valamilyen értelemben szabad volt, elfuthatott volna, de csak pislogott ott, mint aki maga sem hiszi el, mit tett. A perubiai erdő szélén álltak, a város végén. A fogadó fényei valamelyest elvetültek odááig, bár némi gyaloglás után csak az erdő teljes sötétje várta őket.

Zevran elégedetten leporolta a kezét, és büszkén nézett a mellette álló Dinára, majd elindult előre.

Dina azonban nem követte. Meztelen lábujjai közé befészkelődött a föld. Ismerős érzések. Mintha újból gyerek lett volna, szinte látta magát elesetten, koszosan az erdőszéli földúton járkálva, miközben egy kisfiú kezét fogja. Némán figyelte a mezítlábas Zevrant, amint hátrafordul.

– Nem jössz? Nappal láttam, van erre egy füves terület, azt megkereshetnénk!

Dina leszegte a fejét, és előre lépett párat, megkerülve Zevrant, aki készségesen fordult felé. A lány jó pár lépés távolságba ért tőle, majd harciasan felé mutatott. A hangjába feszültség keveredett. – Maradj ott!

Zevran szó nélkül engedelmeskedett.

– Nem félsz, hogy elszaladok?

Zevran egyik szája szélét enyhe mosolyra húzta.

Egy ideig egyikük sem szólt. Mellettük az erdő sötétje megfestette az arcukat, a szembogaruk tágan meredt a másikra. Végül Dina volt az, aki pihegve beismerte magának az igazságot.

– Beérnél...

– Igen. Ha utánad futnék, beérnélek.

Nem volt nehéz következtetés. Dina majdnem egy fejjel alacsonyabb volt Zevrannál, a lába sokkal rövidebb, ő maga törékeny, vékony alkat. Hozzá képest Zevran szikár volt és erős, hosszú, izmos lábakkal.

– De nem kell futnod sem. El is sétálhatsz mellőlem. Nem foglak visszatartani.

– Harod kifizetteti veled a béremet!

Zevran hetykén felvonta az egyik vállát. – Teszek rá. Miféle béredet? Talán birtokolja az életedet? Engem végtelenül nem érdekel, mit gondol a futtatód, drága Dina. És azt mondom, téged se érdekeljen. Ha vannak barátaid, családod, akikhez visszatérhetsz a keserű kurtizánlét helyett, akkor most menj. Szabad vagy.

Dina enyhe meghatottsággal pislogott fel rá.

Megfordult, félve bámult bele a sötétbe. Majd visszafordult Zevran felé.

– Már nincs családom. Már nincs senkim. A jövőm éppen olyan sötét, mint ez az éjszaka.

Lehajtott fejjel lépet egyet Zevran felé.

Zevran odasétált hozzá, és sajnálkozón sóhajtott egyet. – Jaj, Dina, drága... – Emelte a kezét, amit tartva magát a lány kéréséhez mégis visszahúzott volna, de Dina elkapta a levegőben, és a saját arcához vonta. Zevran végigsimított rajta.

– Veled akarok menni. Arra a füves részre.

Zevran simogatta még egy kicsit, végül enyhén rámosolygott. Aztán a kezét el nem engedve elindult vele.