Amruthtól északra hatalmas, kiterjedt erdőség helyezkedett el, melynek felkutatására még mielőtt elindultak volna, Morrighan alaposan kikérdezte a fogadósokat, mikor jártak legutolján az erdőben, és láttak-e ott bármi furcsaságot...?

Bár azok csak rázták a fejüket. – Az erdőben nem...

– És itt? Kik voltak mostanában a vendégeik?

– Pár hete volt itt egy nő meg a lánya. Városiak voltak azok is, ránézésre.

– Hogy néztek ki?

– Hát... a nő úgy, mintha bolond lett volna.

Morrighan igazáról megbizonyosodva bólogatott. – És a lány? Mennyi idős?

– Olyan tizennégy-tizenöt-tizenhat körül lehet, talán az enyémmel egyidős.

Morrighan bólintott, és busás borravalót adott a kocsmárosnak, akinek az arca nyomban felderült. De a nő már nem láthatta, mert sietősen kiviharzott, és az udvaron ácsorgó-beszélgető Zevran-Dina-Leliana hármashoz viharzott.

– Nincs vesztegetni való időnk, a próféta nemrégiben itt járt! Indulás!

Zevran forgatta a szemét, de nem szólt, szófogadón a nő után kullogott. Dina mellé sorolt, Morrighan pedig máris elszánt tekintetet vetett a falu melletti erdőség lombjai felé.

– Érzem, hogy itt lesz, meg kell találnunk! – szorult ökölbe Morrighan a keze. Zevran a háta mögött fejét ingatva figurázta ki.

Az erdőbe érve megegyeztek, hogy egymástól kiáltásnyi távolságra láncot alkotnak, úgy fésülik át a terepet. Zevran, bár elengedte Dinát, de azért előtte még odalépett hozzá, és a csuklójára csatolta a tőrt.

– Vigyázz magadra, gyönyörűm, itt leszek melletted – biztosította a lányt, és valóban közelebb is haladt Dinához, fél szemét mindig rajta tartva.

A veszély azonban nem jött közel hozzájuk, Leliana hívó szava viszont annál inkább.

– Ezt nézzétek!

Futásuk lelassult, mikor közelebb értek a répahajú lányhoz, aki egy különös fa előtt állt. A rücskös, szürke tölgykérgét moha lepte be, a lombja terebélyesen ágazott szét. A törzse mintha egy ajtót rejtett volna magában, mely résnyire nyitva állt. Első ránézésre lehetetlen volt megmondani, miképpen faragták oda.

– Várjatok, ne nyúljatok hozzá! – tört előre Morrighan. – Ez biztosan varázslat. Majd én...!

Dina szeme sarkából Morrighanre pillantott, akit mintha megbabonázott volna már a mágia említése is. A nő kinyújtotta kezét, ujjai szétfeszültek, arca koncentrált, de nem történt semmi.

Zevran egy ideig vakargatta a fejét a háttérben, majd óvatosan kikerülte a nőt.

– Khm... Morrighan, megengeded, hogy tegyek én is egy próbát?

A fekete hajú nő homlokát ráncolva pillantott a mellé lépő Zevranra, és talán már mondta volna, Hisz te biztosan nem értesz a varázslathoz!, amikor az elf egyszerűen csak megfogta a kilincs nélküli ajtó szélét, és lassan kijjebb nyitotta.

A fa belsejében sötétség honolt, különös, természetellenes sötétség, mintha egy mély verembe vezetne, mely a fa törzsében alul is felül is folytatódik, beláthatatlanul egészen a pokolig és az égig. Ahogy Zevran tágra nyitotta az ajtót, mindannyian elhűlten bámultak az egyértelműen mágia okozta jelenségre.

– Azt hiszem... minket itt várnak – csúszott ki a férfi száján a mondat, mely talán még saját magát is meglepte. Kezét a sötétségbe mártotta, amely, mintha egy lepel volna, mely elválaszt egy másik világot e világtól, elnyelte az ujjait, Zevran hirtelen kirántotta a kezét, és tüzetesen megszemlélte, okozott-e a kísérlet bármilyen kárt.

Dina sietősen mellé lépett, de a férfi bőre ugyanolyan volt, mint előtte.

– Megtaláltuk...! Ez lesz az...! – hüledezett Morrighan.

Zevran inkább csóválta a fejét. – Szerintem inkább ő talált meg minket.

Leliana kívülről mustrálgatta a kérget. – Meglehet. Ha nincs nyitva ez a különös ajtó, sosem jöttünk volna rá, hogy egyáltalán itt van. Estig kutathattuk volna az erdőt, talán többször is elsétálva emellett a fa mellett.

Zevran egyetértően bólogatott.

A fekete hajú azonban nem bírt magával, izgatottan a férfi elé ugrott, és mindkét tenyerét a halántékának tapasztotta.

– Látod, mondtam én, hogy a látomásodnak köze van a prófétához! Gyorsan, emlékezz, volt még más üzenet, amit hagyott neked? Kutass, kutass az elmédben!

– Az egekre, Morrighan hagyj már békén! – lökte el Zevran a fejétől a szorító kezeket, és vetett egy rosszalló pillantást a nő felé. – Még ha az álmomnak volt is köze ahhoz, hogy találtunk egy különös fát, engem akkor se nézz közvetítőnek, nem vagyok a...! – Még beszélt volna, de a szava megakadt, Dina, aki szorosan mellette állt, érezte, ahogy a férfi teste egy rövid pillanatra megfeszül, a tekintete messzire bámul, majd rögtön visszatér hozzájuk, és kérdőn néz mindannyiukra. Aztán ijedten eltakarja, és megdörzsöli a szemét.

– Jól vagy, Zevran? – szorította meg a karját Dina.

– Láttál valamit, ugye? – röppent elé Morrighan ismét.

Zevran hátrahőkölt, és sűrűn pislogott. Beletelt egy kis időbe, míg bevallotta. – Öhm... láttam.

– Mit, mit?

A férfi a fejét rázta. – A rohadt életbe... akárki is ez, kommunikál velünk...

– Nem velünk, kedvesem, ez, bármi is, egyedül veled kommunikál.

Zevran döbbenten nézte Dinát, és kénytelen volt elfogadni, hogy a lánynak igaza van. Lassan bólintott egyet.

– Mondd már, mit láttál? – türelmetlenkedett Morrighan.

– Semmi különös, csak egy kéz, amint felém nyúl. És egy hang, amely azt mondja... „Gyere".

Leliana láthatóan megborzongott. Zevran még nézte egy ideig a nyitott ajtót a fatörzsön, aztán előre lépett, de Dina visszahúzta. Zevran nyugtatóan rámosolygott.

– Nem veszélyes. Tudnám.

Dinát azonban ez nem nyugtatta meg. – Zevran, azt sem tudjuk, mi ez. Lehet, hogy csapda.

– Ha ti nem is jöttök, én biztosan megyek! – jelentette ki Morrighan, és bátran közeledett az ajtóhoz. Előrenyújtott kezét neki is éppúgy elnyelte a feketeség, ahogy Zevranét, ám ő nem húzódott vissza, lépett előre, és egyszerre csak eltűnt a szemük elől.

– Óh... – Leliana mindössze ennyivel véleményezte a látottakat. Közelebb ment ő is, és a tudós szemével vizsgálgatta a fa belsejét. – Nem tűnik se hidegnek, se melegnek... Éreztél valamit, amikor belemártottad a kezed, Zevran?

A férfi nemlegesen intett a fejével.

– Nos hát... – Egyenesedett fel Leliana. – Megpróbálom követni Morrighant... hátha túlélte.

Bár Leliana véleménye nem hangzott túl határozottan, végül a répahajú lány is lassan belépett az ajtón, és eltűnt a semmiben.

Zevran már indult volna, de ekkor Dina hirtelen elé fordult, elállta az útját, és könyörgőn mindét kezével végigsimított az arcán.

– Zevran, kérlek! Kérlek... tudom, hogy nagyszerű harcos vagy, és tudom, hogy meg tudod védeni magadat, sőt, engem is. Ebben nem kételkedem. De... – Egy pillanatra hátrasandított a fa felé. – Egyszerűen csak rossz előérzetem van.

A férfi rámosolygott.

– Kérlek, vegyél komolyan! Ez nem butaság, én...!

– Sss-sss, kedves – intett neki Zevran. – Értem, hallottam. Nem kell mentegetőznöd. Megértettem, hogy rossz előérzeted van, és komolyan is veszem. Jó?

Dina kérdőn pillantott vissza rá.

A férfi gyengéden megfogta a kezét, Dina hagyta, hogy Zevran odahúzza az ujja hegyét a varázslathoz. Körömig merült csak el a fekete masszában, de be kellett vallania magának, hogy az érzetre éppen olyan ártalmatlannak tűnt, mint a levegő. Ha behunyta volna a szemét, nem is tudta volna, hogy egyáltalán valamihez hozzáér.

– Valóban nem tűnik veszélyesnek – vallotta be. – De nem tudjuk, mi lapul mögötte. Az pedig, hogy üzeneteket küldd az agyadba, csak úgy, az aggasztó! Mi ez, és mit akar tőled...?

Dina hangjában megbújt valami, ami leginkább a féltékenységre hasonlított. Zevran csendesen elmosolyodott.

– Hidd el nekem, drága, hogy én is magamat választanám legutolján, ha varázslatról vagy földöntúli dolgok közvetítéséről van szó. És elhiszem, hogy kívülről talán ijesztőnek tűnhet, de se az álommal, se a mostani látomással együtt nem érkezett hozzám semmilyen aggasztó jel.

– Hogy érted? – Dina azért még emlékezett a szekéren Zevran hirtelen szablyáért kapdosó mozdulataira, mikor az álomból rémülten felébredt.

– Mintha az, aki az üzeneteket küldi, jó barátom volna. Morrighannek igaza lehet, talán valóban ismerhetem az illetőt.

– És miért küld neked ez a jó barátod nyugtalanító képeket harcról meg sötétségről?

– Nem tudom. Talán tényleg bajban van.

Dina nem felelt. Sóhajtott egyet, és közelebb lépett Zevranhoz. A vállába kapaszkodott, és a mellkasára hajtotta a fejét. Zevran átölelte.

– Tudom, hogy ésszel nem megmagyarázható a félelmem. De attól még van. Csak arra kérlek, miután belépünk ezen az ajtón, csak... nagyon vigyázz magadra.

Hallotta, ahogy a férfi mosolyog.

– Hagyján, de még rád is fogok. Ez hogy tetszik?

Felemelte a fejét, hogy Zevran világosbarnáiba nézzen. Az őszi nap a férfi arcára sütött, megvilágította kreolszínű bőrét, íriszeiből pedig aranyban izzó korongokat teremtett. Zevran árnyékot tartott magának a nap elől, az aranykorongok közepén táguló pupillái olyan végtelenül feketék lettek, mint a fa kérge alatt lapuló varázs. És legalább olyan mélyre is lehetett esni bennük.

Zevran szépen lassan dévaj mosolyra húzta a száját, komolynak tűnő szavai igazából nevettek.

– Várjunk csak... igazad is van, kedvesem. Végre kettesben lehetek veled.

Dina nem tudott mit mondani. Megrója Zevrant? Aggódjon tovább? Vagy egyszerűen csak hagyja, hogy a lassan közeledő ajkak megcsókolják? Végül az utolsó mellett döntött.

Zevran csókja mindig hatást váltott ki belőle, többszörösen is. Egyrészt hatott az érzékeire, másrészt valahol megnyugtatta. Arra gondolt, akármi is lesz az ajtó mögött, Zevran mellett biztonság várja.

Bólintott neki, jelezve, hogy készen áll. Amikor ketten beléptek a sötétségbe, Dina igazából nem érzett semmit, kilépve onnan pedig nem látott mást, mint ugyanazt az amruthi erdőt – csak éppen más színekben. Az égbe mintha lilás színt cseppentettek volna, a felhők sárgában, sötétkékben játszottak, s a fák levelei változtak a bordótól a rózsaszínen át a mályváig.

Előttük egy tisztás terült el, a lilás-aranyló nap különös fényt adott, s a levegő néhol szikrázott a csillámportól.

Zevran hüledezve csóválta a fejét. – Ééédes Készítőm, mi a fene történt itt, egy kislány színezőt játszott a természettel?

Morrighan sietve érkezett feléjük. – Gyertek már! Hol a fenében voltatok eddig?

Messziről halk csilingelő hangáradatot fújt irányukba a szél. Elindultak felé.

Nem sokkal előttük, a tisztás szélén egy ház állt. Rozoga fatákolmánynak tűnt, ám mégis hatalmas méretekkel tornyosult az égbe. Színeiben beleillet a környezetbe: az egyik oldalán minden deszkáját más festék borította, egy helyütt matt, máshol fényes. A nyitott verandán egy hintaló állt, mellette festékes paletta száradt, a lovon virágminták és egy furcsa mosoly. Szemben velük a falon első látásra megfejthetetlen, misztikus minta meredt rájuk, egy kör, és benne vonalak, kiáradón, kavargón, megannyi. Dina ráncolt homlokkal állt meg előtte, és gyanúsan figyelte, bár az értelmét nem tudta megfogni.

A veranda ereszén különös, leginkább álomfogónak tűnő tárgyak lógtak, köztük kisebb-nagyobb fából vagy agyagból készült szélcsengők, melyeknek hangja odavonzotta őket.

Morrighan körülnézett a verandán, majd csípőre tett kézzel megállt. – Gyerünk, menjünk be! – intett az ajtó felé.

Zevran csendesen grimaszolt. – Ez egy druida-lak. Nekem pedig egészen biztosan nincsenek druida barátaim.

– Majd mindjárt meglátod, gyerünk kopogjunk! Zevran, nem kaptál valami üzenetet?

A férfi ismét ellenkezni akart a postagalamb szerep ellen, amikor Leliana hangja ijedten közbeszólt.

– Szerintem az illetőnek már nincs szüksége közvetítőre. Nézzétek, egyenesen minket néz...!

Mindannyian Leliana mutatóujjának irányába meredtek. Az ajtó közepén derékmagasságban a résen egy furcsa szempár meredt ki rájuk mozdulatlanul, ki tudja már, mióta. Aztán egy hosszas nyikorgás, és egy nagyon vékony, apró virágmintás ruhába öltözött nő jelent meg előttük, s bár a földön állt, mozdulatára inkább lehetett mondani, hogy csúszott, mint jött. Felemás cipőt viselt, az egyik barna a másik élénkkék volt, harisnyája szintén apró virágmintás, vékonyka lába ijesztőnek hatott, ahogy a sötét, bőrhöz simuló anyag kiemelte az alakját, s a minta még kicsit torzított is rajta. Egy térdig érő kötényruhát viselt, melynek szabása nem illeszkedett semmilyen divathoz. Háta egészen meggörnyedt, mozgása lassú volt, a válla előreesett és törékeny. Valóban harminc-negyven év körülinek látszott, a haja vastag, de egyenletes csimbókokban állt, egy helyütt vöröslött, másutt inkább barnás színt adott, mindkét orcáján rengeteg pirosítót viselt, egyiken pedig egy hennával festett virágot.

Furcsa, hörgő hangot hallatott, mintha nem is emberszerzet lenne, alig lehetett rájönni, hogy az tulajdonképpen csak a merengés hangja. Egyébként is alacsony és kistermetű volt, így, meggörnyedve, pedig mondhatni Morrighan derekáig ért, akihez kimeredt szemmel, lassan közelített.

– Jaj, de érdekes, jaj, de érdekes, jaj, de érdekes...! – hadarta rekedtesen, bár az, hogy szó jött ki a torkán irtóztató hangok helyett, tulajdonképpen megnyugtatónak számított.

Morrighan szoborrá merevedve állt, mikor a különös alak felé nyúlt, de nem érintette meg, csak körbejárta őt csendben csoszogva, miközben végigszemlélte.

– Szép-szép... szorgalom, öntudatosság, jaj, de szép... hatalmas tudás... És ambíció...! – A nő felkiáltott, homlokára csapta a tenyerét. – Ó, mekkora ambíció! – Majd harsogva felnevetett. – Jaj, de kár... igen szomorú...

A különös szerzet arca elkenődött a bútól, aztán abban a pillanatban már Leliana ragadta meg a figyelmét, éppoly intenzitással, ahogy az imént Morrighan.

– Tudás, és fegyelem... Fegyelem és figyelem! Óh, és szerelem, mennyi, mennyi a mélyben... egy egész tenger... – A nő hangja mintha csüggeteggé vált volna, majd tartása hirtelen kiegyenesedett, és arrébb lépett Lelianától is.

Zevran Dina elé állt, rosszalló tekintetet küldött az őket mustráló szerzet felé, a lányt még egy gyengéd, de azért határozott mozdulattal a háta mögé tolta, mint aki azt üzeni ezzel, őt ugyan ki nem értékeled...!

A próféta – ha ő volt –, észre sem vette Zevrant, csak mintha valamiféle élettelen fal lenne, úgy kukucskált át mellette Dinára, és egy kedves mosolyt küldött felé. Hosszasan vigyorgott rá, de nem szólt semmit.

A kínos hangulat némaságát a fekete hajú nő törte meg. Bátortalanul szólt, mintha ezen a helyen a levegőben áramló hangokat is ez a különös szerzet birtokolná.

– Öhm... Szervusz. Engem Morrighannek hívnak, ő pedig itt Leliana, Dina és Zevran. Te... te vagy a Tünde nép új prófétája...?

Nem jött válasz, a virágmintás nő mintha meg sem hallotta volna, ő éppen a Dinára mosolygással volt elfoglalva.

Morrighan krákogott, de semmi. Összenézett Lelianával, aki szintén csak felvonta a vállát.

Végül a nő csak feléjük fordult, de mégsem nézett rájuk, helyette a padlóra szegezte a tekintetét. Búskomor tartása csak még kisebbé tette, mintha kobold volna. – Sajnálom a vörös törpét...

Szipogott egyet, hatalmasat, a válla szinte belerándult, a többiek értetlenül néztek össze.

Aztán a nő egyszer csak felegyenesedett megint, mintha csak most vette volna észre Zevrant, aki pedig egész eddig a legközelebb állt hozzá, az arca felderült, és elkapta a férfi kezét. – Jahaj, végre már itt vagy! Na, gyerünk befele! – És ellentmondás nem tűrőn húzta be őt, aki csak egy rémült tekintetet küldött a három nőnek.

Morrighan, Leliana és Dina követték őket.

Zevran feje beleütközött egypár álomfogóba, míg a nő átvontatta őt egy szűk folyosón, melyen alig volt ép felület a falakon, mindenhol ilyen-olyan, csálé képek virágokról és állatbébikről. Az egész házban az elfogyasztott ebéd savanykás szaga terjengett, a földet mindenhol mintás szőttesek borították, rojtjaik egymásba kapaszkodva. A nő a félhomályos, szűk folyosón sietve áthúzta Zevrant, míg egy boltívhez értek, mely alatt ajtó ugyan nem, de egy színes csíkokból álló, összevissza lógó térelválasztó éktelenkedett.

Zevran fintorogva húzódott el a színes csíkok elől, a nő pedig bevezette őket egy hatalmas szobába, mely ugyanolyan zsúfolt és túlcicomázott volt, mint a ház többi része, azzal a különbséggel, hogy egyik falán három u alakú ablak magasodott majdnem egészen a plafonig. A középső, a legkiterjedtebb előtt egy kifli alakú kanapé állt, rajta egy lány ült csendesen a tájat szemlélve.

Amikor megérkeztek, a lány feléjük fordult, és elmosolyodott. Tizenhat év körül lehetett, a sok csicsamicsa mellett megnyugtató folt volt egyszerűségében. Egyenesen Zevranra nézett, a többieket talán észre sem vette. Mosolygott. Majd felállt.

Dina azonban észrevette, hogy történt valami. Zevran ebben a pillanatban elengedte a kezét, és egy lépést tett előre, a lány felé. A férfi szája tátva maradt, ahogy Dina szemlélte őket, látta, hogy létrejön köztük valamiféle kapocs, mely ott lebeg a levegőben, elkaphatatlanul, befoghatatlanul. Dina a lányra pillantott, és... mintha neki is ismerős lett volna.

– Züiya...?

A lány csillogó szemmel nézte az elf férfit, majd nevetve bólintott. Zevran egy pillanatig sem várt tovább, odaszaladt hozzá, és olyan erővel ölelte magához, hogy a lány lába alig érte már a talajt.

Morrighan és Leliana értetlenül nézték a jelenetet, majd mindketten Dinára meredtek kérdőn, aki nem szólt, csak vett egy mély lélegzetet.