Amruth faluja valóban csak pár házból állt, és mindössze egyetlen fogadója volt. Bár nem is igazán lehetett kis tákolmányt a fogadónak hívni, inkább csak kocsmának. Amikor a négytagú csapat betért, a pult mögött álldogáló fiatal elf lány arcát őszinte döbbenet öntötte el, aztán felkapta szoknyáját, és sietve, kiáltva futott hátra. – Apám, apám, vendégek érkeztek! Vendégek!

Dina körülnézett a csöppnyi ivóban, miközben Zevran mellé sétált. Nem voltak benne sokan, talán legfeljebb húszan, ha lehettek, mindannyian férfiak és egyszerű parasztok, beszélgetésükkel nem hagytak fel, de azért valamennyien végigtekintettek a jövevényeken.

– Úgy látszik, errefelé már az idegen arc is látványosságszámba megy. Főleg, ha négy van belőle – súgta Zevran Dina felé hajolva, bár Leliana és Morrighan is hallották, és egyetértőn bólintottak vissza neki.

A fogadós, egyszerű ember, sietve érkezett, kapkodva megtörölte a kezét, és kitörő örömmel üdvözölte őket. Tharodennel ellentétben volt valamiféle őszinteség a mosolyában.

Amikor azonban Morrighan kinyilatkoztatta, hogy minimum két szobára lenne szükségük, bár a legjobb lenne a négy, a fogadós kezét tördelve nézett körül. Nemsokára megjelent mögötte a felesége, és súgott neki valamit.

– Sajnos igazából egyetlen szobával szolgálhatok csak. Ritkán tér be hozzánk bárki is, többedmagával főleg. De ne aggódjanak, megoldjuk! A hölgyek alhatnak fenn, abban az emeleti szobában, az úrnak pedig gyorsan berendezünk itt egy kis helyiséget. Az nem valami tágas ugyan, de egy emberszerzetnek elegendő... Szeretnék esetleg megnézni?

Zevran lehunyt szemmel biccentett Morrighannek, jelezve, hogy neki nincsenek nagy igényei, bárhol elalszik. S ha a fogadónak ez a felhozatala, hát ez a felhozatala. Vendéglátóik így is látszólag igyekeznek mindent megtenni a kedvükért, a pultra nyomban kikerült a rendelés, sőt, egy kosár édes szőlő is járt mellé.

– Fogyasszák egészséggel, ingyen van! A szüretről maradt, rengeteg van belőle! Ha kell, még hozunk!

Zevran leszakított két szép nagy szemet a fürtről, Dinához közelebbi kezét a mellette ülő lány szájához emelte, és a szájába adta az egyik szemet. Dina elfogadta tőle, és egyáltalán nem bánta, hogy közben Zevran ujja az ajkához ér. A fogadós, a felesége, sőt még a lánya is végignézték a jelenetet, de amikor Dina rájuk pillantott, mindhárman egyszerre kapták el a tekintetüket.

Zevran és Dina összemosolyogtak, úgy tűnt, a tulaj családja máris elkönyvelte, a három hölgy közül melyikük tartozik az úrhoz. Habár Dinának a nagyváros nyüzsgése után szokatlan volt ez a fajta figyelmesség, ő is, Zevran is falusi gyerekeknek születtek.

– Egy kicsit olyan itt, mint otthon. Mint amikor még éltek a szüleim.

Zevran szótlanul nézte Dinát. Talán ő is elgondolkodott, hisz neki is voltak tán még hasonló emlékei.

– Mondd, te mennyire voltál szófogadó gyermek? – kérdezte a lány.

Zevran elengedett egy huncut mosolyt. – Szerinted? Ha tízes a kisangyal, és egyes a vásott kölök, te hányast adnál nekem?

Dina visszamosolygott a csintalan tekintetbe. – Talán kettest? Hármast?

Zevran nevetett. – Én magamat szerintem mínuszban mérném! Várj csak... és te? – gondolkodva nézte Dina arcát. – Na jó, neked pedig hadd adjak egy... mondjuk nyolcast. Eltaláltam?

A lány lehunyt szemmel bólogatott. – Legyen.

– Semmi visszabeszélés? Semmi ravaszkodás?

Most Dinán volt a sor, hogy elővegye huncutul összeszűkült szemét. – Azt nem mondtam, hogy nem voltam ravasz. Csak nem gyakoroltam a ravaszságot olyan sokat. De attól még nagyon is az voltam, bizony...!

– Alig várom, hogy hallhassam egyik iszonyatos ravaszságodat – cukkolta Zevran átkarolva a vállát.

Dina elgondolkodva nézte a plafont. – Egyszer például a szüleimtől... sót loptam.

– Hogy mit? – kérdezett vissza a férfi, mielőtt hangosan felkacagott volna.

A lány határozottan bólogatott, bár közben rendkívül tetszett neki, hogy egyszer végre ő is könnyekig megnevetteti Zevrant. – Komolyan, sót, a kis játékedényembe.

– És hány kanállal? – törölgette a szemét Zevran.

– Hát jó pár csipetnyit.

A férfi megint felkacagott, majd magához húzta Dinát. – Imádlak!

Dina szívesen hagyta magát közelebb vonni, még ha így, az árgus falusi tekintetek előtt csókot nem is kapott.

Lassan megtanulta, hogy Zevran valóban az érintéssel fejezi ki leginkább a szeretetét, mellette ülve is mindig vagy átkarolta, vagy a térdére tette a kezét, vagy valahogy kifejezte, hogy ez a nő hozzá tartozik. Utána pedig jönnek a becéző szavak, mint egy áradat. Dina pedig az együtt töltött időből érezte leginkább, hogy harmóniában van, szeretett sokszor egyszerűen csak Zervan mellett lenni, néha azt sem bánta, ha a férfi mással beszél, másra figyel, Dina szeretett csak ott lenni így is mellette, nem tenni semmit, csak nekidőlni a mellkasának, és közben merengeni a saját dolgain. És persze szerette ő is megérinteni Zevrant és főleg fogadni az érintését. A férfinek Dina számára hihetetlen nagy, kiterjedt keze volt, hosszú, erős ujjakkal. Dina sokszor cirógatta ezt a tenyeret, és nézte a saját, vékony kis ujjacskáit Zevran tenyerében. Idővel kezdte úgy érezni, hogy lassan, de biztosan összenőnek ők ketten, hisz Zevran türelmesen vár rá. Most is éppen Morrighannel beszél, éppen nem rá figyel, de Dina nem bánta, így ellophatott magának pár pillanatot, és csendben szemlélhette Zevran arcélét, így egész közelről, állkapcsának mozgását, a kis gödröcskéket az arca vonalánál, majd a mosolyt, mely a szája szélén születik, ad némi sármot a szavainak, betölti, amiért létrejött, majd lassan elhal. Nézte a fekete girlandot is az arca oldalán, mely elfedi a heget. A fülét, melynek hegye aprókat moccan, mikor nevet, és a vékony aranyszínű fonatot a füle felett.

Dina ujjbegyeivel érintette csak meg az arcot, egészen gyengéden. Talán pont emiatt a gyengédség miatt Zevran rögtön felé fordult, és rámosolygott.

– Igen, drága?

Dina rázta a fejét, hogy semmi. És tényleg nem is volt semmi különös. Csak szerelem.

*

Az éjszaka előtt elbúcsúztak, Zevran a neki készített kis lakba húzódott, ahova egyébiránt épp csak befért egy rövidke ágy, a három nő pedig az emeleti szobába ment, melyet a helyiek szintén átalakítottak, hogy három különálló fekvőhely legyen benne. Morrighan elfoglalta az egyiket, körülnézett, majd nem sokkal később ki is lépett a szobából, Dina pedig leült az ágyra, és a falnak támaszkodott. Leliana nem sokkal mellette a saját ágyán gubbasztott. Talán ő is érezte, hogy kissé furcsává vált a légkör, így hogy ketten maradtak.

– Morrighan hová megy? – terelte még a témát Dina.

– Azt mondja, gyakorlatozik, de valójában varázsolni próbál. Sosem adja fel, nem akarja elfogadni, hogy ő nem olyan, mint az anyja.

Dina bólintott, és kiment az erkélyre. Morrighan a sötét udvaron egyedül forgatta a kardot, és minden egyes szúrás után másik kezével valóban varázsláshoz hasonló pozíciót vett fel, de sosem történt semmit. Dina nem nézte tovább, visszasétált a szobába, és leült Lelianával szemben. A lány valószínűleg ugyanúgy tudta, hogy most kettejük közt el kell hangzania valaminek.

Dina vett egy nagy levegőt. – Sajnálom, ami a Oghrennel történt. Alistair...

Leliana legyintett, és sötét tekintettel megrázta a fejét. – Ostoba... – Csak ennyit mondott, majd kifakadt. – Nem is értem, hogy lehetett ennyire...! Mérges vagyok rá. Annyi mindent elrontott. Többek közt ezt is... Oghren a barátunk volt, ő pedig megölte!

Dina fürkészőn figyelte Lelianát. – Zevran ölte meg.

– Zev csak azt tette, amit a kötelessége volt. Ha Oghren engem választ, én is megteszem. Ez a szabály.

Dina fülét megütötte a becéző megszólítás. Egy ideig nem szólt, majd végül ugyanaz a mondat jött ki a torkán, amely Alistairnek nemrég. – Ti ketten jó barátok vagytok, ugye?

Leliana felkapta a fejét, majd sietősen leszegte, és ez Dina számára nem jelentett jót. Elfordult a lánytól, állt volna fel, de Leliana elkapta a kezét, és visszahúzta. A répahajú lány arcán bűnbánás ült.

– Dina, figyellek titeket, és azt mondom, Zevran még sosem volt ilyen. Jó hatással vagy rá, és... azt hiszem, szeret téged! Őszintén mondom mindezt, és örülök, hogy vagytok egymásnak. Én jót akarok nektek, igazán...!

– Elhiszem. Amire Alistair célzott, az... igaz?

Egyszerűen csak nem tartogathatta már tovább ezt a kérdést.

Leliana sóhajtott. – Csak félig.

– Hogy érted?

– Elhinnéd nekem, ha azt mondanám, hogy nem?

Dina egy ideig várt. – Azt hiszem, el.

Leliana szája szélén megjelent egy csepp mosoly, megfogta Dina kezét, és megszorította. – Elmesélek neked mindent, mert nem akarom, hogy kétségeid legyenek. Amit rajtunk látsz te is, az a barátságszerű kötelék, az... fogalmazzunk úgy, hogy valaminek a maradványa.

– Talán volt idő, amikor... ti ketten együtt voltatok?

– Nem, sosem voltunk egymásba szerelmesek, ha erre gondolsz. Zevran még sehol sem volt, amikor Morrighan és én egy táborban találkoztunk, ott ismertük meg Alistairt, akit épp azelőtt távolítottak el elhunyt apja megyéjéből. Rögtön úgy határoztunk, hogy segítünk neki, ő pedig cserébe jutalmat ígért. Zevran csak ezután csatlakozott hozzánk. Egy elég nagy tábor volt, ahol sok kalandor megfordul, nők és férfiak egyaránt, volt, akiket látásból ismertünk is. Nos, Zevran, amikor megérkezett... – Egy kicsit elmosolyodva csóválta a fejét. – ...minden nőhöz volt pár kedves szava, akivel csak tudott, flörtölt. Persze hozzánk is odajött, Morrighannek rögtön házassági ajánlatot tett, gondolom provokációból. Ő pedig inkább bevette a bandába, és Zevran is ígéretet tett Alistairnek.
Én is azt gondoltam, hogy nem bántuk meg, Zevran egyrészt jó harcos volt már akkor is, másrészt pedig kellemes társaság. Sokszor megnevettetett bennünket. Tudom, hogy Alistair sosem kedvelte, már a legelején sem bízott enne, csak elviselte őt. De... azt hiszem, talán féltékeny lehetett. Tudod, ő meg én... mármint Alistair... – Leliana felsóhajtott, és egy ideig csak a plafont nézte.

– Ti is jóban voltatok, ugye? – kérdezte Dina halkan, közben szinte látta, hogy Leliana a könnyeit nyeli.

– Persze – folytatta a lány. – Alistairrel hasonló volt a neveltetésünk, majdnem ugyanonnan származunk, és... nos valljuk be, jóképű és remek fizikumú férfi. Mindig is tetszett nekem.

Dina visszamosolygott Lelianára. A lány folytatta.

– Vártam egy ideig, hogy lépjen, de ő mintha... nem is tudom, mintha jobban figyelt volna Zevranra, mint rám. Láttam, hogy idegesíti az ottléte, de én szerettem volna, ha egyszerűen csak nem veszi figyelembe Zevrant, ám... – Sóhajtott. – Alistair nem tudott átlépni a saját félelmein. Végül már minden rosszat Zevranra vetített, csak morgott rá folyton, engem pedig mintha elfelejtett volna. Úgy éreztem, kikerülök a figyelme alól. Soha nem lépett felém igazán.

Volt valami csüggedtség a lány hangjában még így, a laktanyában történtek után is.

Dina megszorította a kezét. – Sajnálom.

Leliana hálásan felpillantott rá, majd legyintett egyet. – Áh, mindegy már. Felesleges Alistair után bánkódnom. Hiába tetszett meg, úgy tűnik, nem ő volt az, akit nekem szánt a Készítő.
Zevran pedig... nos, ő igazából nem is volt sosem az esetem. Ő egyszerűen csak mindig ott volt, emlékszem, aznap este a tábortűznél ültünk a vacsora után, már csak ketten maradtunk, amikor mondott valami vicceset megint, ahogy szokta, én pedig nevettem rajta. Aztán egyszer csak megkérdezte, lenne-e kedvem sétálni. Éjszaka volt már, nem értettem, mire gondol, hát csak visszakérdeztem, hova. Ő pedig azt mondta, a sátráig.

Dina nem tudta, miért, de nem volt dühös. Pedig azt hitte, az lesz. De csak arra gondolt, igen, ez valóban Zevran, valami frappánssal áll elő, és megkérdezi, közelebb léphet-e. Csak most gondolt vissza, hogy Zevran tőle is mindig megkérdezte, megérintheti-e. Zevran soha nem rontott ajtóstul a házba, először mindig bekopogott. És most, hogy Dina arról hallott, hogy Zevran a megismerkedésük előtt más nőkkel és hasonlóképpen bánt... Nos, ez inkább megnyugtatta.

Pedig fel volt rá készülve, hogy olyasmiket fog hallani, amiket nem akar, vagy amelyek fájdalmat okozhatnak neki. De egyelőre tovább hallgatta Lelianát.

– Emlékszem, hogy először csak nevettem, azt hittem megint viccel, de aztán láttam a szemén, hogy komolyan gondolja. Én pedig... – A lány megakadt, megrázta a fejét. – Elcsigázott voltam, és szomorú Alistair miatt. Azt hiszem, ezért mondtam igent.

– Végül mi történt köztetek? – érdeklődött lágy hangon Dina.

– Hagytam, hogy hozzám érjen, hogy okozzon némi örömet, de ennyi. Már az elején kikötöttem neki, hogy nem akarok lefeküdni vele, és ezt tiszteletben is tartotta. Aztán csak feküdtünk egymás mellett, ő átölelt, én pedig arra gondoltam, Alistair az. Végül elaludtunk.

Dina nem szólt.

Leliana felnézett rá, és két kezébe kapta a kezét. – Ne haragudj rám, Dina! Amit látsz rajtunk, az ennek az éjszakának a hozadéka. Habár sosem szerettem őt szerelemmel, se előtte se utána, de akkor megváltozott vele kapcsolatban a hozzáállásom. Egy kicsit talán kötődni kezdtem hozzá. Egy kicsit gondoskodóbb lettem vele, elnézőbb... egyszerűen csak jobb barátom lett. Most sem szeretem, szerelemmel, mindössze... csak szeretem, mint emberszerzetet.

Dina aprót bólintott.

– El akartam mondani neked, főleg most, hogy Alistair ilyen rettenetes helyzetbe hozott a szavaival. Jót akarok nektek, és tényleg a legjobbat kívánom kettőtöknek.

Dina vett egy nagy levegőt, mielőtt válaszolt volna.

– Mindez akkor történt, amikor én még nem voltam veletek. Úgyhogy nincs miért haragudnom. Talán nehéz hallgatni, de... Zevran múltja ilyen. Én pedig a múltjával együtt szeretem, és fogom is szeretni őt. Neked pedig köszönöm az őszinteségedet.

Leliana rámosolygott.

– Azt pedig még mindig sajnálom, ami Alistair és közted történt. Vagyis azt, ami nem történt. Arra gondoltál már, mi lett volna, ha talán jobban kifejezd neki, hogy te is érdeklődsz iránta?

Leliana sóhajtott, és a szája széle búsan lekonyult. – Ez a fele az én hibám volt. Soha nem mosolyogtam rá jobban, mint mindenki másra, soha nem hagytam a szemében a tekintetem hosszabb ideig... sőt, inkább kerültem mindig. És Zevran poénjain nevettem önfeledten, mert azt könnyű volt. Alistair Nem kapott tőlem soha semmilyen bátorító jelzést. Nem is csoda, hogy elbizonytalanodott.

Dina, látva Leliana búskomor ábrázatát, legszívesebben azt mondta volna, még nem késő, de a laktanyában történtek után tudta, nagyon is az volt.

Kettejük beszélgetését Morrighan ajtónyitása szakította félbe, a nő betrappolt, majd megállt, és furcsállva nézte, ahogy a két lány egymás kezét fogja, mintha már ezer éve jó barátnők lennének.

– Hát itt meg mi történik? Miről folyik ennyire a tanácskozás? – kérdezte, de a hangszínéből hallható volt, hogy ő is pontosan tudja, mit szoktak a lányok egymást közt ilyenkor megbeszélni.

Leliana felmosolygott a fekete hajú nőre. – Éppen a férfiakat tárgyaljuk ki. – A szemében csillant a gondolat, nem akarsz csatlakozni?

Morrighan féloldalas mosolyra húzta a száját. – Oh! Csak nem a lenti szőkét? – A hangjában a lenézés mellett megbújt valamiféle kedves szeretet is. Igazából csak Morrighan tudott ilyen bántón-kedvesen beszélni valakiről.

– Leliana azt mondta, Zevran az első nap feleségül kért téged – nevetett Dina.

– Ja! Idióta...!

– És miért nem mondtál igent? – fricskázott jókedvűen a lány.

– Eh...! Mert biztosan neked tartogattam...!

Nevettek.