Dina ismét azt a szép olajzöld ruhát hordta, amelyet Gaelintől kapott még ideérkezése első napjaiban, folytonosan ablakon kimeredő, vágyakozó arca is mosolygóbb lett. Büszkén állt meg Zevran mögött egy fél lépésnyire, odasimult hozzá, és megszorította a férfi kezét.

Egyik nap, a fürdőszobában egyszer csak azt vette észre, hogy a rózsaszínes, halovány szín már végleg kikopott a hajából. Belemosolygott a tükörbe. Elégedett volt.

Gaelin viszont folyton csak kókadt szájjal meredt maga elé, Dina már lassan aggódni kezdett érte.

– Mit gondolsz? Hol van most Feléna?

A nő felemelte, majd leejtette a vállát, de egyebet nem moccant. Dina nem feszegette a dolgot. Felénáról el tudta képzelni akár az öngyilkosságot is. Vajon az ártó varázsereje saját magára is hat? Szinte látta a nőt valahol a mező közepén vérbe fordult szemmel, amint madarak köröznek mozdulatlan teste felett. Vagy talán elmenekült ő is a Hóhegyekbe az istenek háta mögé, ahova Myra? Ha így van, Gaelin talán még találkozhat vele.

A nő a búcsúzás alatt is egykedvű maradt. A ház előtt álltak, Gaelin átölelte Dinát, Zevran felé pedig biccentett. Végül mint harcos a harcosnak, az öklét nyújtotta neki. Zevran úgy volt vele, nem lesz haragtartó, és egy mosollyal visszaöklözött.

Végül Gaelin volt, aki először elindult a saját háza kapuja elől, ott, az utcán hagyva kettejüket. Dina még egy ideig nézett utána, figyelte, ahogy a nő alakja egyre távolodik. Zevran odalépett mellé, és megfogta a kezét.

– Dina? Jössz?

A lány bólintott, és elindult vele.

Már a szekéren ült, fejét Zevran vállára hajtva, amikor folytatta. – Tudod sajnálom, hogy nem sikerült igazán visszaadnom neki semmit abból, amit kaptam tőle. Még ha ellenséges is volt veled, valójában megmentett engem, neked.

Zevran a hüvelykujjával simított egyet a lány átkarolt vállán. – Ne búsulj, kedvesem. Azzal úgysem mész sokra. De ha akarod, majd gyújtunk érte egy gyertyát a Készítő templomában az ő ügyéért. Hogy megtalálja a lányát.

Dina először csak bólintott, majd meglepetten felnézett Zevranra. – Nem tudtam, hogy ilyen vallásos vagy.

A férfi sóhajtva forgatta a szemét. – Jaj, ne is mondd, drága! Nem vagyok. Morrighanék egész végig egy szerzet hollétét keresték rajtam, mert valami büdöshónaljú nagyúrnak befixálódott a fejébe, hogy én ismerem az új prófétát.

– Egy újat? Druindar után?

Zevran egy kelletlen morgással bólintott.

– És tényleg ismered?

– Dehogy...! Én? Semmi közöm az ilyesmihez.

Dina látta ugyan Zevran kelletlenségét, de ettől ő maga még elgondolkodva pillantott a felhők felé.

– Ez érdekes. Ki lehet az?

– Könyörgöm, gyönyörűséges papnőm, csak ne kezd te is...! – és Zevran, a vallástalan máris imára kulcsolta a kezét.

– Te nem vagy rá kíváncsi?

– Nem, egyáltalán nem. Biztosan valami öntelt, nyikhaj kis hülyegyerek, aki azt hiszi, az ő seggéből húzták ki az Euthoriai Könyvtár pergamenjeit, csak mert kap néha pár képet álmában. Én kedvesem, nem, egyáltalán nem kedvelem az áhítatoskodókat...!

Dina nyugodt maradt, továbbra is a vállára támaszkodva beszélt. – Druindar próféta nem volt áhítatoskodó, se nem képmutató, ha arra gondolsz.

– Ugyan már, drága, az ő szemükben te is én is úgyis csak egy megvetett rongy lennénk.

– Nem hinném. Én el tudok képzelni egy alázatos, jó prófétát. Én Druindart is annak képzeltem el.

– Hm!

– És különben is, ha jól tudom, Leliana is egy zárdában élt, mégis mindig elfogadó volt velünk.

Zevran, mint akibe villám vágott, hagyta az egész témát, hirtelen lenézett Dinára, mintha szellemet látna. Dina csak kérdőn pislogott vissza. Végül Zevran a kedves, ártatlan női arc láttán csak elmosolyodott, és visszadőlt a szekér oldalához.

– Mi az?

Zevran úgy tett, mintha tovább morcoskodott volna, de a szája szélén azért ott ült a mosoly. Még félre is pillantott, hogy a lány ne lássa.

– Csak... abszolút kevés hozzáértésemmel megpróbáltam beazonosítani, hogy... ez az első veszekedésünk-e – bökte ki végre, majd még védekezőn, gyorsan hozzátette. – Mindenesetre én nem veszekszem.

Dina halk kuncogásba kezdett, és még szorosabban a vállához bújt.

– És? Mire jutottál?

– Hmm... Nem tudom. Arra, hogy szívem hölgye ellent mond nekem. És ez nem tetszik.

Dina alig bírta ki, hogy ne nevessen fel, mert Zevran megint olyan volt, mint egy kisgyerek. Hát a nagy és erős vállba nyomta a kuncogását.

– Szíved hölgyének mindössze véleménye van.

– Na, ez meg tetszik! – Zevran széttárta a kezét, úgy tűnt, mint aki saját magán, vagy inkább a helyzeten háborog. Bár még ezt is a saját, kedves-édes módján tette.

Dina lágyan maga felé fordította a fejét, Zevran pedig a gyengéd érintésre fordult is, azonnal. Éles szögben pillantott le Dina ajkára, bár azért az elmorogni valóját még nem fejezte be.

– Komolyan, mibe kezdtem... – sóhajtott, bár Dina arcának közelsége, és a felhőtlen boldogság, amely felőle áradt lassan bevette az ő szívét is. – Mondjuk... lehet, hogy ezért a mosolyért megéri. – Lehajolt Dinához, egy apró csókot adott az ajkaira.

Dina az arcához simította az arcát, aztán visszahajtotta a vállára a fejét. És elégedetten konstatálta, hogy akkor az első veszekedésük ezzel meg is volt. Magában felnevetett.

Velük szemben a szekéren egy fiatal lány ült, Dina csak most vette észre, hogy valószínűleg már egy ideje árgus szemmel figyeli őket. Amint szembenézett Dinával, gyorsan elhúzta a tekintetét, és a mellette ülő fiúra vetett egy sokatmondó pillantást, aki viszont ez eddig mintha az erdő bámulásával lett volna elfoglalva. Bár Dinának volt egy olyan érzése, hogy ez csak álca volt tőle, mert amint a lány ránézett, ő is rögtön reagált, de csak egy kérdő-zavart homlokráncolást küldött, majd nyelt egyet, és sűrű pislogás közepette inkább bámulta tovább az erdőt. A lány válaszul hangosan sóhajtott.

Dina csordultig telt szívvel figyelte őket.

A szekér éjszaka is zötykölődött, Dina szorosan Zevranhoz bújva próbált elaludni. Elrendezgette magukon a takarót, és forszírozta magát, hogy a szemét lehunyva tartsa. Zevran úgy tűnt, már álomba merült, legalább ő, gondolta a lány. Aztán egyszer csak hallotta, hogy a férfi addig nyugodt lélegzetvétele egyszer csak felgyorsul, felerősödik, az egész teste megrezdül, a karja lendülni akar, mintha kardért nyúlna.

Dina felkapta a fejét, a csillagos éjszakában Zevran immár nyitott szemét kereste.

– Jól vagy?

Zevran kiszáradt torokkal nyelt egyet.

– Te hívtál?

Dina megrázta a fejét.

Zevran felsóhajtott, lélegzete megnyugodni látszott.

– Jól vagyok... Semmi bajom. – Mégis fürkészőn nézett körül, mintha keresne valamit. Csak a sötét erdő vette körül őket. – Hol vagyunk pontosan? – hajolt előre a szekér vezetőjéhez. Az álmos hangon dünnyögte el neki a falu nevét, amely mellett elhaladtak.

Zevran még nézte egy ideig a tájat, aztán visszafeküdt.

– Csak egy ostoba álom volt. Aludjunk – javasolta, miközben magához húzta Dinát, és elhelyezkedett. Dina ettől még továbbra is aggódón pillantott rá, mielőtt lehunyta volna a szemét.

Már éppen álomba merült, amikor az eset megismétlődött. Dina most már ijedten ült fel, és meredt a megint a sötétben kutató férfire.

– Zevran, mi történik? Sokszor vannak rémálmaid?

– Sosincsenek rémálmaim, Dina. Egyáltalán, álmaim sincsenek.

Dina megcsóválta a fejét. Ezt most nehéz volt elhinni. Visszafeküdt, Zevrant is visszahúzta, és tenyerével megnyugtatóan simított végig a mellkasán újra és újra veszettül dobogó szíve felett.

– Valami rémeset láttál? – suttogta.

– Még csak ezt sem mondhatnám. Csak különös volt.

– Elmeséled?

Zevran nyelt egyet. – Itt voltam, ezen a szekéren. Minden ugyanolyan, mint a valóságban, itt voltál te is mellettem, és utaztunk. Aztán... egyszerre csak valamiféle különös búra alá értünk, amely az égen húzódott végig. Vészjóslóan vörös volt, furcsa, mégis tudtam, hogy nem jelent veszélyt ránk. Nem értem, honnan... Aztán amikor beértünk alá, valaki a nevemen szólított, sírt, hívott, segítségért kiáltott. Tudtam, hogy hallottam már ezt a hangot, mégsem tudtam beazonosítani. Nem volt senkié sem, akit ismerek.

– Nő volt vagy férfi?

Zevran megrázta a fejét. – Ezt sem tudom. Csak azt tudtam, hogy ismerem.

Dina tovább simogatta lassan nyugvó mellkasát.

– Aztán...?

– Másodszorra újra láttam a vöröslő búrát, amint éppen kiérünk belőle, de ez a hang sikolt értem, valaki felém nyúl, de nem ér el, aztán képeket láttam, kardot, harcot, egy vadállatot, talán medvét... sötét várfalat, téglákat... és aztán valami nagy fényességet... – Zevran Dinára sandított. – Ostobaság, nem igaz?

Dina aprót mozdított a fején, hogy nem. – Talán lidércek vannak az erdőben?

A lidércektől igazából mindenki tartott. Rég kihaltnak gondolták őket, annyit tudtak róluk, hogy egykor biztosan léteztek, és hogy az emberszerzetek elméjébe férkőzve őrületet okoznak. A legendák szerint nem lehet legyőzni őket, mivel nincs testük, viszont az a hír is szárnya kelt, hogy egykor, a nagy háború alatt az Alhami Varázslósereget valójában nem is az Euthoriai Birodalom katonái, hanem a lidércek győzték le, és követték őket lakhelyükre. Talán ezért nem látni már őket Euthoria határán belül. Akárhogy is, sok biztosat nemlehetett tudni róluk, de mint a varázslók visszatérésének veszedelme, valahol ők is ott lebegtek az euthoriai fejekben, mint egyfajta rémkép.

Zevran sóhajtott. – Őszintén remélem, hogy nincsenek.

Nézték még egy ideig a fekete éjszakát, aztán közelebb húzódtak egymáshoz. A csillagok apró pontokként utaztak felettük.

*

A reggel úgy érte őket, mintha éjszaka semmi sem történt volna, jókedvűen, és valami csoda folytán kevésbé kimerülten. Bár Zevran folyton tudnia akarta a kocsistól az útvonalat, és a napfényes, sűrű erdőt azért még így is kémlelte.

Végül a mellette ébredező Dinára mosolygott, és minden rossz álom kiszállt a fejéből.

A szekér egy kisebb városban állt meg, Zevran már közeledve vakargatta nyakát, miközben a házakat szemlélte. – Eh, pont itt?

– Ismered ezt a helyet? – kérdezte Dina.

– Jártam már errefele. Egyetlen egy fogadója van... – Zevran fenn hagyta a hangsúlyt, majd inkább témát váltott. – De innen már nincs messze Perubia sem.

Dina felült, és aggódással teli hangon, halkan odasúgta neki. – Zevran. Biztos, hogy oda akarunk menni? Én ott gyilkosságot követtem el...

A férfi elővett egy almát a tarisznyából, amelyet az imént útba ejtett piacról vásároltak, átadta Dinának, majd ő maga is beleharapott egybe, és miközben rágott, vigyorogva válaszolt. – Nem mondod, drágám – nevetett felhőtlenül, szinte büszkén. – Egy párat én is.

Dina bár egy csepp mosolyra húzta a száját, az aggodalma nem tűnt el teljesen. – De... a Perubiai Bíróság nem úgy gondolkodna, hogy te hivatásos vagy... én meg csak egy egyszerű gyilkos?

Zevran megkocogtatta a szablya tokját. – Biztos lesz azoknak a nagyrabecsült bíróknak más gondoltuk is. Azt tudtad, hogy a penge élé egy olyan dolog, ami szívesen találkozik hatalmaskodó, a gyengét elnyomó urak fejével... nyakával... – felvonta a vállát. – esetleg heréivel. Nem is tudom, a választék elég széles... – Aztán közelebb hajolt a lányhoz, megsimította az arcát, és komolyan válaszolt. – Ne félj, Dinám, nem hagyom, hogy bárki elővegyen téged ilyesmiért. Annak előtte velem kell megküzdenie, és légyszi bizonyítson is rám minden vádat, ha tud. De tényleg az összeset!

Dina nem válaszolt. Inkább közelebb húzódott Zevranhoz, és beleharapott az almába.