Dina hanyatt feküdt az ágyon. Lassan kinyitotta a szemét. A nyitott ablakon beáradt a napfény, és meleggel telítette meg a szobát. A fehér függönyt lengette az őszi nap szele.

Körülnézett. Az ajtó zárva volt, ő egyedül. A fájdalmai már elmúltak. A sebhez ért, benyúlt a Gaelin által ráadott vászon hálóruha alá, de keze már csak a heget érintette. Mintha hónapok teltek volna el.

Hirtelen az a különös érzete támadt, hogy talán még sincs egészen egyedül, halk, egyenletes szuszogást hallott. Az oldalára fordult, a hang felé.

Zevran a földön feküdt, közvetlen az ágy mellett, lehunyt szemmel. Feje kissé oldalra bukott, álla résnyire nyílt, ahogy az állkapcsa tartását elengedte az álom.

Dina elmosolyodott. Nézte egy ideig az alvó férfit, aztán lassan az arcához közelítette a kezét, és ujjai hegyével megcirógatta.

Zevran feje mozdult, előbb nyílt, majd kipattant a szeme, és gyorsan feltérdelt. Dina is felült az ágyon.

Mosolyogva nézték egymást. És még mindig csak mosolyogva nézték egymást. Aztán Zevran hirtelen odahajolt Dinához, elkapta, karjával körbefonta, a lány nyakához bújt, még egy apró puszit is nyomott rá, és csak ölelte, lehunyt szemmel, nagyokat szippantva az illatából, mosolyogva.

Dina nevetve, szorosan ölelt vissza, megszorítva a férfi vállát. – Végre itt vagy.

Amikor Zevran elengedte sem engedte el igazán, épp csak kicsit távolított az ölelésen, talán csak azért, hogy a szemével ölelje tovább Dinát. Aztán hirtelen eszébe jutott. – A vállad?

A lány megrázta a fejét. – Jól vagyok, már nem fáj. – Érdektelenül mondta, és őszintén. – Hogy találtál meg?

– Csak érdeklődtem egy kicsit a vöröshajú formális kolléganődtől.

Dina elcsodálkozott. – Sisstől? Te jártál a Vörös Örvényben?

– Hát ja... jártam is... meg másztam is...

A lány széles mosollyal nézte a férfi huncutul titokzatos arcát.

– Másztál?

– Iiigen, ilyen tetőn, erkélyen, ereszcsatornán... ilyen normális helyeken, ahol emberszerzetek általában közlekednek, tudod. Meg kicsit... hát szóval kipróbáltam, hogy megy ez a cserépleviteles dolog azzal a robbanó izével.

Dina előrehajolva, hitetlenül nevetett. – Felrobbantottad a helyet?

– Áh, annyira nem... – legyintett szerényen Zevran. – Mondjuk a végén már nem számoltam a rakétákat...

– De hogy jutottál el idáig? Kétlem, hogy Siss segített volna.

– Összebarátkoztam a volt testőröddel. Igazán vicces alak, nagy és lomha mint egy medve. Ezt a becenevet adtam neki, remélem, nem sértődött meg túlságosan.

– Dalasor.

– Nekem simán csak medve. Randiztunk egyet egy sötét sikátorban, és... nos, megfenyegettem az ujjammal.

Dina kacagott. – Hogy mi?

– Igen, azt hitte, tőr. Pedig annyira régi trükk... – Zevran legyintett, és hosszan-büszkén nézte Dinát, amint mulat az előadásán. Aztán némileg komolyabbra váltott.

– Már itt voltam, Sylvaronban napok óta, amikor láttalak a parkban a többi szürkeruhás között. Felkapaszkodtam egy fára, onnan figyeltelek titeket. Leszegett fejjel jártál végig, esély sem volt arra, hogy észrevegyél.

Dina tátott szájjal hallgatott. – Ha tudtam volna...

Zevran nemlegesen intett a fejével. – Látszott rajtad, kedvesem, hogy begubóztál mint egy selyemhernyó. A társnőid előbb felfigyeltek volna rám, mint te. A főnöknőd főleg.

A lány a tanulságot levonva pislogott. Zevran már jóval előtte a közelében volt, de Dinát a saját félelmei, az a folyton mardosó kérdés, hogy ő maga vajon érdemes-e arra, hogy megmentsék, vakká tette a környezetére, ezzel együtt Zevranra is. Ördögi kör.

– Kénytelen voltam más utat választani. A szürke szoknyátokból nem volt nehéz következtetni, hogy veiler szálak húzódnak a háttérben, főleg mert mindenki számára nyílt titok, hogy a Sylvaron fejének talán még a vére is szürke vörös helyett. Legalább is ezt pletykálják róla. Egyszer szívesen megnéznem, csak úgy puszta kíváncsiságból...

Dina enyhén elmosolyodott.

– De sajnos nem áll éppen senkinek az útjában, nagy kár. A fogadóból viszont megtudtam, hogy a ficsúr-nagyúr szereti a partikat. A tegnapinak már ezelőtt híre járhatott, hogy te vagy én ideérkeztünk volna.

– Honnan tudtad, hogy ott leszek?

– Hidd el, Dinám, ehhez nem kellett túl sok gógyi. Nem egy olcsó kártyaparti volt, szotyival meg savanyú borral. Ilyen nagyszabású rendezvény, és igazából apropója sincs...? – Zevran széttárta a karját. – Tutdam, hogy ez is csak a párton belüli esemény lehet. Meg aztán Sylvaron fogadóiban ez mind nyílt titok, csak ébren kellett hallgatnom. Egyébként pedig nem tudtam, csak nagyon reméltem, hogy ott leszel. Mindenesetre logikusnak tűnt, hogy a szürke kislányok el fognak jönni a szürke srácok bulijára.

– És hogy kerültél a léghajóra?

– Csatlakoztam egy mutatványos csapathoz. Lesérült az egyik artistájuk, én pedig teljesen ingyen beugrottam a helyére. Nem kértem tőlük mást, csak ételt és hogy legyen hol lehajtani a fejemet. Nyíltan elmondtam nekik, hogy nem fogok hosszú távon velük maradni, egy lányt keresek, ezért kell bejutnom a rendezvényre. A legtámogatóbb társaság volt, akikkel valaha találkoztam, igazi úriemberek, mindahányan! A végén mégis kifizettek. Pedig egy párszor lenyaltam a kötélről...!

Zevran nevetett magán, Dina pedig aggódon végigsimított az arcán. Zevran megfogta a kezét, és az arcához zárta. Aztán Dinának hirtelen eszébe jutott...

– Akkor... te igazából végig láttál minket Iolthlanddal?

A férfi elengedte a lány kezét, egyik szemöldökét felhúzva hümmögött. – Így hívják? Nekem csak ficsúr-nagyúr.

– De végignézted az egészet?

Egy kis csend lett. Dina kíváncsian fürkészte Zevran tekintetét, mit szól ehhez. Elvégre akkor ott Iolthland és ő mégis csak elég közel kerültek egymáshoz. – És nem voltál... haragos?

– Rád, gyönyörűm, vagy a ripacskirályra? Jó, volt pár emberpróbáló pillanat, ezt nem tagadom. De nem csak őt láttam, láttalak téged is, a végén pedig ahogy majdnem lelökted a padról, az mindent kárpótolt! – Zevran nevetett, és Dina is vele. – És tudod... valahol reméltem, hogy értem teszed.

Dina meghatottan pislogott rá.

– Tényleg, reméltem, hogy nem fekszel le a hatalomnak, se a pénzének, se neki. És nem is tudom, hogy miért, de reméltem azt is, hogy vársz rám. Annak ellenére, hogy egy röpke ígéreten kívül mást nem kaptál tőlem.

Zevran lehajtotta a fejét, majd gondterhelten felsóhajtott.

– Tartozom még neked egy válasszal.

Dina majdnem mondta, hogy nem szükséges, hogy hallottalak tegnap, de Zevran arca nem tűnt felhőtlenül boldognak.

– Biztosan válaszolnod kell?

– Igen, kell. Válaszolni akarok. Meghallgatsz?

Dina bólintott.

Zevran egy sóhaj kíséretében összeszedte magát.

– Nézd, én... amikor Tharoden fogadójában abban a szobában azt mondtad szeretsz, én nem tudtam szavakkal válaszolni neked. Csak csókolni tudtalak. Dina, én... könnyedén beszélem a nemiség nyelvét, de az érzelmekén dadogok. Azt akarom, hogy láss így is. Ilyen vagyok... Ha nincs rajtam a csábító maszkja, nem tudom, hogyan fejezzem ki magam. Hallod, hogy most is össze-vissza beszélek...! – zavartan elnevette magát.

Dina legszívesebben megölelte volna.

– A bordélyban elég kevés szó esett az érzelmekről. Apámra meg anyámra emlékszem csak foszlányokban, és tényleg úgy nézek magamra ezen a téren, mint egy sántára, bénára! Persze ettől még belül... a francba, igenis vágyom rá! Vágyom arra, hogy valaki mindig mellettem legyen, vágyom arra, hogy legyen kihez hazatérni, és igen, vágyom arra, hogy ez te légy! Csak halovány fogalmam sincs, még arról sem, hogy egyáltalán hogy kell rá megkérni!

Így, hogy kimondta a szót, jutott el az agyáig, hogy ez nem egészen igaz. Dina szinte látta a gondolatot körbekeringeni a fejében, ahogy forgatta a szemét.

– Jó, hát ilyen légy a feleségem, meg ilyeneket szoktak ilyenkor kérdezni, de hát...

Dina nem bírta tovább, a nevetés kibukott belőle, odahajolt Zevranhoz, átölelte, és csak nevetett, hogy a könnye majd kicsordult belé. Zevran visszaölelte, félénken, mint aki nem tudja, mi történik éppen. És nem is tudta.

– Zevran, te most feleségül akarsz kérni egy hét ismeretség után?

A férfi még mindig gondolkodva forgatta a szemét, nyílt a szája és vonogatta a vállát.

– Látod, ez a másik hibám. Túl spontán vagyok.

Dina csak kacagott, őt ölelve. Zevran megsimogatta a hátát, és lassan már ő is nevetett magán.

A lány végül kibontakozott az ölelésből, és megtörölte könnyes szemét.

– Mit szólnál hozzá, hogyha tartanánk egy próbát? Én szerettem volna, ha többi időt tudtunk volna együtt tölteni. Persze jó, hogy így alakult, hogy már nem vagyok a Vörös Örvény rabja. De szeretnék még időt tölteni veled, Zevran.

A férfi bólogatott.

– Jó sokat.

– Szerintem ebben tökéletesen egyetértünk, gyönyörűm.

– Akkor folytassuk onnan, ahol az élet elszakított minket. Mit szólsz?

– Jó, de... – Zevran gyanakodva emelte a mutatóujját. – De nincsenek szerződések, megállapodások, meg nemnyúlhatokhozzád féle kikötések, ugye?

Dina, annak ellenére, hogy semmi ilyesmit nem tervezett, most mégis ösztönből felemelte a vállát, és sejtelmesen csak annyit mondott. – Hát nem tudom...

Zevran a képzeletbeli színpadra ugrott, és lehunyt szemmel rázta a fejét. – Neeem, neeem, szerelem gyönyörű papnője, neeem, te megint gúzsba kötsz engem, megint a hálódba kerülök, vergődni, miközben te szép méltóságteljesen nyolc lábaddal odasétálsz hozzám, és...!

– És...?

– És az együttlétünk után engem is befalatozol! – Zevran az állát fogva elgondolkodott. – Mondjuk... lehet az sem igen érdekelne...

Dina nevetett, majd megnyugtatón így szólt. – Nincsenek ilyen terveim.

– Remélem a befalatozásra érted.

A lány csendben kuncogott.

– Áh, tudom már, azt akarod, hogy ne csak véletlenül, a helyzet okozta feszültségből mondjam ki, hogy teljesen odavagyok érted, hanem te gyönyörűm, még tovább akarsz menni, te tényleg azt akarod, hogy ne lássak, ne halljak a szerelemtől!

Dina mosolygot. Felvonta az egyik vállát. – Nem rossz cél.

Zevran pedig színpadiasan a fejét fogta. – Én hülye, én ökör, miféle csőbe húztam magam! – Aztán egy fennkölt mozdulattal Dina nyakához borult.

Dina megsimogatta aranyszínű haját, lágyan cirógatta, és hagyta, hogy Zevran mint ahogy egy gyermek bújik az anyjához, úgy ölelje.

Elcsendesedtek.

– Szeretem, amikor ezt csinálod – súgta neki Dina halkan.

Zevran néha tényleg olyan volt, mint egy vezetésre szoruló fiú, máskor erős, hatalmas férfi, akivé abban a pillanatban válik, amint felemelkedik majd Dina nyakától. Dina kíváncsi volt, hányféleképpen láthatja még Zevrant, hányféle helyzetben, és vajon hányszor szeret majd bele mindegyik arcába.

A lány nyakánál a férfi lehunyt szemmel pihent, és a homlokán megjelent egy egészen apró ránc, mert az érzés, ami a szíve környékét öntötte el, ismerős volt neki. Igen, igazából ismerte ezt a helyzetet. Csak túl régről.

Beszívta magába a lány nyakának illatát, az ösztönei a sima bőrhöz vonzották, és egy apró, halovány csókot lehelt rá.

De Dina még ebbe is beleborsódzott.

Zevran komoly tekintettel emelkedett fel. Közelről nézte egy ideig.

– Segíts nekem, kérlek.

Dina hallgatta.

– Én nem tudom, hogy kell ezt. Lehet, hogy követek majd el eszeveszett nagy hibákat. Lesznek majd félreértéseink, és összekapunk majd minden apróságon. Kérlek, olyankor csak tudd, hogy... simán idióta vagyok ehhez. Nem tudom, hogyan kell szeretni, mit kell csinálni, mi a jó... mi a helyes... De kellesz nekem, Dina. Te kellesz. És ha ennek tudatában én is kellek neked, akkor... Segíts. Segíts, hogy megtanuljam.

A lány meghatottan mosolygott. Aprókat bólintott neki.

– Zevran. Egyszer valaki elvitt engem egy laktanyába, és ott arra tanított, hogy nem fontos a hogyan, csak az elhatározás. Azt hiszem, itt az ideje, hogy visszaadjam ezt a tanítást ennek a valakinek.

Zevran is, Dina is elmosolyodott.

– Majd mindegy lesz itt, velünk is a hogyan. Csak légy itt velem, légy, amilyennek gondolod, hogy lenned kell mellettem, és... majd összecsiszolódunk. Hm?

Zevran szótlanul felemelte mindkét vállát, és halkan nevetett.

– Mi az?

– Mit is mondhatnék arra, amikor a saját fegyveremmel győznek le?

Dina visszamosolygott rá, aztán folytatta.

– Ha szeretni fogsz, Zevran, ha én leszek az első nő az életedben, akit igazán szeretsz, akkor... nekem is te leszel az első férfi az életemben, akinek odaadom magamat. Nemcsak a szerelmemet, hanem a testemet, egészen.

Zevran hosszasan hallgatott, a szemében nagyrabecsülés csillant. Végül mély, puha hangon annyit mondott. – Enyém lesz a megtiszteltetés, magas rangú papnőm.

Aztán átölelte Dinát, szorosan, szenvedéllyel, egy ölelés volt csupán, de Dina érezte benne a férfi belsejében lobogó folytonos tüzet, ahogy Zevran ujjai a tarkójánál a hajába fúrtak, és ahogy a férfi beszívta a levegőt. Mintha a sóhajtás is azt mondta volna, az enyém. Akarom, hogy az enyém légy.

Dina kinyitotta a szemét. – Tudod... Perubiában egy kicsit féltem tőled.

Zevran az értetlenségtől hullámzó hanggal nézett rá. – Féltééél?

– Nem a legjobb szó arra, amit éreztem. De a szeretetem mellett akkor még ott volt valami más, nem is tudom kifejezni, mi, valami csöpp kis szomorúság. Amikor feltettem az utolsó kérdést, valahol mélyen talán még tudtam is, hogy nem fogsz tudni rá mit mondani. De fel kellett tennem, mert csapdában voltam Harodnál.

Zevran arca változott, mintha lassan megértette volna, mire gondol a lány.

– De most már nem félek tőled – mosolyodott el Dina szélesen, megfogta Zevran mindkét kezét, és maga felé húzta, közben ő maga is hátracsúszott az ágyon. – Gyere, ne térdelj ott a földön.

A férfi természetesen nem utasította vissza a kérést, bár míg az ágyra ült Dinával szemben, azért nem tudta megállni, hogy süssön el egy kérdésbe bújtatott hencegést.

– Gyönyörűm, te Zevran Arainait hívod az ágyba? Jól meggondoltad ezt? – vigyorgott.

De Dina hangjába a játékosság mellé odaférkőzött valami tekintélyparancsoló. – Én nem félek Zevran Arainaitól. Egyrészt ő is beengedett engem az ágyába, akkor sem tett velem semmi rosszat. Most én is beengedem őt, mert bízom benne, még jobban, mint akkor. Talán rosszul teszem?

Zevran vicsorgott kínjában. – Áh! Annyira idekívánkozik, hogy azt mondjam, igen, nagyon rosszul teszed, aztán elkapjam a derekad – ezt illusztrálta is –, és végigdöntselek ezen az ágyon...! – Ezt már nem, de azért a tekintete elárulta, hogy gondolatban bőven végigdöntötte ő Dinát, sőt.

Dina a vállába kapaszkodott, oldalra fordított fejjel mosolygott rá.

Zevrannak szemlátomást eszébe jutott valami. – De mielőtt erre sort kerítenék, azért megmutatod, milyen állapotban van most a vállad? Kíváncsi vagyok, hogy gyógyít a varázslat.

Dina jólesőn rámosolygott. – Talán csak nem aggódsz értem?

– Csak fel kell mérnem a terepet a döntögetéshez – mentette magát Zevran zevranos módon, kaján vigyorral.

De lassan az arcáról eltűnt a vigyor. Előbb aggodalom költözött rá, majd az is átváltozott valami egészen mássá.

Dina lehúzta az egyszerű vászonhálóinget a vállán, egész karját kibújtatta a bő nyakon. Eligazgatta előle hosszú haját, és ő maga is megszemlélte a sebet, amely valójában már csak egy heg volt.

Zevran nyelt egyet, odacsúszott Dina mellé, közben szemben is maradt vele. Féltőn-óvón figyelte a bőrön a kör alakú maradványt, amelyen már nem maradtak vöröslő, még gyógyuló részek, színe a bőrszínébe illeszkedett, csak a forradás maradt, az viszont egy egész életre.

Zevran nézte egy ideig megbűvölve, ujját lassan végighúzta a körkörös vonalon, aztán lehajolt, és egy lágy csókot adott rá. – Büszke vagyok rád – lehelte lehunyt szemmel a bőrre.

Dina kellemesen beleborzongott az érintésbe, derekát előre tolta. – Hiszen te csináltad, te mentettél meg.

Zevran felegyenesedett, a szemébe nézve rámosolygott, majd megrázta a fejét. Aztán saját ingje gombjaihoz nyúlt, és serényen vetkőzni kezdett.

Dina meglepetten figyelte. – Mit csinálsz...?

Zevran nem válaszolt, az inget gyors mozdulatokkal, anélkül vette le, hogy bármiféle pajkossá ülne az arcán, és ez tőle meglehetősen szokatlan volt. Aztán hanyagul félredobta, és félmeztelenül, mozdulatlanul, egyenes tekintettel mosolygott Dinára. Úgy tűnt, számára kicsit sem jelent gondot a csupaszság, nyíltan mutatta a testét, Dina pedig most már értette azt is, miért. Csak most jött rá, hogy valójában mindössze egyszer látta Zervant félmeztelenül, a legelső éjszakán, de a félhomályban s az akkori helyzetből adódóan akkor nem szemlélte meg a bőrén húzódó forradásokat.

Most azonban a nyílt napfényben már jól látta őket. Egy egészen a dereka felett, hosszú vágás, még az öltések nyoma is látszott. Egy másik, rövidebb a mellkasa középén, vállánál sok apró, talán vadállat karmainak nyoma, és egy Dináéhoz hasonló szúrás a felkarján.

– Most már olyan vagy mint én – hangzott Zevran felől a büszkeséggel teli mondat, mire Dina felpillantott a szemébe, és ugyanezt látta ott. Közelebb húzódott a férfihez, az ujjai hegye végigszaladt a hegeken.

Mélyen sejtette, hogy ez az, amit Iolthland is kívánt volna tőle, hogy olyan legyen mint ő, hogy „vegye fel a férfi alakját". De Dina Iolthlandot nem tudta befogadni, mert már akkor Zevran alakja szerint élt.

– Megölted őt. Kitörtél.

– A te filozófiád nélkül nem ment volna.

Zevran nevetve rázta a fejét. – Nem, gyönyörűm, ez nem az én érdemem. Ezt te voltál.

Dina belegondolt, valóban nem lenne most itt. Ott sínylődne érzelmi roncsként a Vörös Örvényben, Harod alatt, alatta mindenféle értelemben. Vagy halott volna, Feléna ujjai hatására elöntötte volna a szemét a néma vörösség. Vagy Iolthland ágyában vérzik el ő maga is a szüzességével együtt.

De itt volt, Zevran szemébe nézett, és látta benne a nagyrabecsülésből fakadó szerelmet. Zevran talán azt gondolta, a széptevés a leghatásosabb csábítás, de míg Dina annak ellen tudott állni, ennek a mély, igaz csillogásnak nem.

A férfi nevét súgta, lehunyta a szemét és felé hajolt, arca az arcát érte. Zevran, mint akibe ösztönösen írva van a lány testének, annak legkisebb rezdüléseinek olvasása is, most fonta át őt karjával úgy, mintha azt üzenné vele, elengedheted magad, megtartalak. És Dina tényleg elengedte magát, beledőlt az erős karokba, átfonta a nyakát, és magához húzta.

Zevran szája az övéhez ért, a férfi aprót harapott az alsó ajkába.

– Zevran... – motyogta még egyszer, immár aléltan, mielőtt Zevran csókolni kezdte. Dina elveszett a csókban, egészen odaadva magát. Először hagyta magát kényeztetni, majd ő is belelendült, csókolt, nyalt, harapott, hallotta Zevran halk, elégedett, újra vágyódó morgását, a férfi csupasz vállába markolt, és már érezte, hogy Zevran mindjárt tényleg beváltja az ígéretét, és végigdönti az ágyon, amikor...

– Hát ti meg mi a szent szart csináltok?

Dina leröppent Zevranról, és pirulva pislogott az ajtóban álló Gaelin felé, Zevran vele ellentétben olyan gyorsan nem sietett az elfordulással, és azért magán hagyta a büszke, hetyke mosolyt.

– Szentnek szent, az egyszer szent, de szarnak nem szar.

Gaelin azonban mintha már nem is foglalkozott volna velük. Nem volt dühös, szomorú volt, végtelen csüggedtség tükröződött róla. Dina összenézett Zevrannal, belebújt a hálóing ujjába, és kimászott az ágyból.

– Feléna. – A nő inkább sóhajtotta a nevet, mint mondta. Kezében egy pergament tartott.

– Mi történt vele?

– Nem tudom. De nincs már itt. Búcsúlevelet hagyott.

Gaelin leengedte a pergament a legközelebbi asztalra, az könnyen libbent a levegőben, annak ellenére, milyen súlyos szavakat tartott magán. A nő némán, szó nélkül bámul a semmibe.

– Eladom a házat. Holnap meghirdetem. Aztán felkerekedek a Hóhegyekbe magam is. – Csak most emelte a tekintetét Dináékra. – Készüljetek.

Aztán elfordult, és otthagyta őket.

Dina sietősen a levélhez lépett, a kezébe kapta. Zevran odasomfordált mögé, és érdeklődve, a lány válla felett ő is belelesett.

Nem volt megszólítás, talán mert mindannyiuknak szólt. Feléna szép elf betűi girbegurba vonalakká torzultak remegő keze alatt.

"Elbuktam. Se a nagyúr, se a párt, se saját magam, nem, egyikünk sem bocsátja meg nekem soha, hogy ekkora hibát követtem el. Iolthand ma reggel a tudomásomra hozta, hogy Dina nem tette le a veiler esküt, én pedig segítettem neki, Zevrannak pedig pártitkokat árultam el. Gyenge voltam és meggondolatlan, a helyzet okozta érzelmeim befolyásoltak. Bánnom kellene, de még mindig nem bánom, hogy Dinát meggyógyítottam. Az élet átejtett engem, nem vagyok többé méltó arra, hogy másokat a megtévesztés tudományára tanítsak.

Rosszul érzem magam, a varázslat túl sokat kivett belőlem. Remélem, hamarosan meghalok. Kívánom, bárcsak így volna.

Ne keressetek. Felejtsetek el. A tietek, az enyém, és minden veiler érdekében.

A kémnők taníttatását a párt folytatja tovább. Minden rajtuk múlik."

Amint Zevran végigért a sorokon, sietve Dina elé lépett. – Most, gyönyörűm! Ez a megfelelő helyzet! – szólt lelkesen. – A nagyúr letett rólad, a tanítónőd kilépett. Most feltűnés nélkül eltűnhetsz előlük.

Dina leengedte a levelet.

– Gyere velem.

Nem gondolkozott sokat. Bólintott.