Dina ideje lassan lejárt. Ő legalább is így érezte

A képzelete Perubiában, a Tharoden fogadója melletti mezőn járt, mintha tudta volna, hogy Zevran is éppen ott, kettejük helyén kiálltja a nevét. De Dina nem hallotta a férfi hangját, csak a szíve szorult el, ahogy belegondolt.

Zevran, ne késlekedj... Gyere értem.

Merthogy a késedelem fenyegetése valós volt. Dina nem tudott nem belegondolni abba a ténybe, hogy mi fog vele változni a kémnői eskü után. Még ha tudta is, hogy ő maga lélekben sosem csatlakozna hozzájuk, akkor is, formálisan már veiler lesz, hivatali szál fogja őt a párthoz kötni.

Még egy dolog, ami távolabb viszi őt a szabadulástól. Ki tudja, mennyire.

És hazudott volna, ha nem pörgette volna végig a fejében a másik lehetőséget. Iolthland egyértelműen szimpatizált vele. A nagyúr pedig feleséget keresett, szintén hivatali emberszerzetet, aki trónol mellette, és a megfelelő dolgokat teszi. Iolthlandnak. A pártnak. Épp csak saját magának nem.

Pedig Dina arra gondolt, Iolthlanddal köthetnének szövetséget. Időt nyerhetne. A kérdés csak az, Iolthland milyen feltételekbe egyezne bele, de aztán amikor erre gondolt, megrázta a fejét. Egy félresiklott álom lenne azt hinni, hogy a nagyúr bólintana olyasféle egyezségekre, amelyet Zevrannal kötött. Nem lenne rá oka.

Persze Zevrannak sem volt. Nem, ahogy így belegondolt, neki sem, a világon semmi. Zevran miért tette?

Dina nem tudta a kérdésre a választ, csak az érzései súgtak neki. Zevrant és az ő élete végtelenül eltérő volt, valahol mégis mindkettőben végighúzódott ugyanaz a markáns szál. Kurtizánok voltak, mindketten. Gyilkosok, szűzek, ártatlanok vagy csábítók, mégis kurtizánok.

Iolthland ezt nem értené.

Dina ideje pedig csak tovább fogyna, egy még veszélyesebb környezetben, mert nem, nincs arra semmi bizonyíték, hogy Iolthlandhoz előbb vagy utóbb nem kezdene el kötődni valami formában. Ha ő lenne az, aki ételt, szép ruhákat és egy fényűző tetőt ad a feje fölé, ha ő lenne a férfi, aki elveszi a szüzességét, ha még türelmes is lenne vele, és az s maradna, ki tudja, meddig... Nem, Dina nem hitte magáról, hogy örökké állhatatos. Előbb-utóbb megszeretné őt.

De akkor viszont... akkor már jobb, ha Zevran nem is jön. Akkor jobb, ha nem látják többé egymást, mert azt a fájdalmat, amelyet az elkésett Zevran jelenléte okozna, talán el sem tudta képzelni. Bár nem sokat ismert Druindar meséiból, ezt az egyet fel tudta idézni. A Hóhegyekből jött katonáról, aki maga hagyta ott a neki levelet író tünde lányt, majd évek múlva könyörögve ment vissza hozzá, de a lány már férjnél volt, és hűségi esküjét, bármily fájdalmas, nem szegte meg. Aztán belépett a férj, és a katonának vége volt.

Dina megrázta a fejét, nem akarta továbbgondolni. Nem, ezt soha. Úgyhogy csak állt továbbra is az ablaknál feltűzött hajjal, szürke ruhában, az eskütételre külsőségekben készen.

– Indulhatunk? – Gaelin kopogás után rögtön benyitott, ám amikor az ablaknál álló lányt megpillantotta, szemöldöke összeszaladt. – Hagyd a búslakodást olyasvalaki után, aki nem jön el soha! Már megtörtént volna. Feltételezem, egy mulatóban tölti az idejét kétes hírű nőkkel, rád pedig alig emlékszik.

Dina nem mozdult.

– Gyere, inkább készülj fel lélekben is az ünnepre!

A lány szó és tekintet vagy más különösebb kommunikáció nélkül, szellemszerű mozgással kisétált a szobából. Gaelin sóhajtott.

*

Nos Gaelinnek annyiban biztosan igaza volt, hogy Iolthland valóban nagyszabásúra tervezte az eseményt. A kiskirályi palota a városközpontban helyezkedett el, önmagában is mesés épület volt, most azonban még efölött virágokkal és zöld ágattak díszítve tündökölt. Dina egyébként egy pillanatig nem mondta volna rá, hogy giccses vagy túl sok. A szolgákat, akik az utolsó simításokat végezték egy jólöltözött, elf felügyelőnő irányította, aki úgy tűnt, nemcsak ügyesen összefogja a munkát, de ügyel arra is, hogy az összhatás megfelelő legyen.

Amint elhaladtak mellette, Dina végigtekintett rajta. Ő volt talán az... udvari virágfelelős? A lány elgondolkozott, Iolthlandnak vajon hány beosztottja lehet. Mindenesetre a nő így beosztottként fennköltebb és gazdagabb ruhát hordott még Felénánál is. Dina előrefordult. Milyen lehet akkor itt uralkodóként élni?

A vendégek számán is meglepődött. Sylvaron hirtelen olyanná vált, mint egy nyüzsgő nagyváros, az utcákon özönlöttek a jól öltözött, Dina által sosem látott emberszerzetek, legfőképpen elfek és emberek. Hangos kacajok, mosolyok tarkították a tereket. Mindannyian a palota felé tartottak, talán csak az öreg koldus maradt az út szélén, ahogy mindig. Dina közelebb hajolt Gaelinhez. – Ők mind sylvaroniak, és mind veilerek? – kérdezte hitetlenül.

– A Sylvaron megyeiek talán. De azt is el tudom képzelni, hogy megyehatáron túl is voltak jelentkezők az ingyenevők sorába – szólt a gunyoros válasz.

A mellettük haladó Feléna, aki nem jellemzően kapcsolódott be kettejük beszélgetésébe, most mégis, izgatottsága mintha kinyitotta volna a fülét. – Ne feledd, hogy ez nem egy veiler összejövetel. Hivatalosan ez egy egyszerű, nagylelkűségből adott parti. A fogadalomtétel titok, míg a mulatozás megy, elvonulva a hátsó termek egyikében fogjuk megejteni.

Dina bólintott. A kémnők föld alatti világa.

Ekkor azonban Feléna oldalba lökte, Dina felkapta a fejét. Iolthland közelített egyenes hármuk felé, komoly tekintettel és testtartással, udvartartásából páran követték őt. Mindhárman egyszerre, méltóságteljesen hajoltak meg előtte, még fel sem egyenesedett egyikük sem, amikor Iolthland szigorú hangja már szólt.

– Feléna, mit keresel itt?

A nő arcán táncolt a teljes értetlenség, a száját nyitotta, de nem tudott szólni.

– A tanítványaid kaptak meghívót az ünnepre, te nem. Nem véletlenül – A férfi a háta mögé legyintett, a szolgák hallótávolságon kívül léptek, a kiskirály pedig odahajolt Felénához. – Nem akarunk nagy feltűnést kelteni, ugye? Hiszen mindez nem is egy veiler ünnep, te pedig nem szereted a nagy összejöveteleket. Menj haza. Legközelebb pedig olvass a sorok közt. Elvégre ez a hivatásod, nem igaz?

Dina Felénára sandított, aki úgy tűnt, mintha lélekben teljesen megsemmisült volna. Elfehéredve, még mindig tátott szájjal állt, majd egyszerűen csak becsukta, és ismét meghajtotta magát. Mellette Gaelin jól láthatóan küzdött feltörő érzelmeivel.

Iolthland szigorú tekintete még elidőzött egy kicsit Felénán, majd egyszerűen elfordult tőle. Dina pont ott volt, a férfi szemének mintegy üde színfolt a maga szürkeségében. Mérgét mintha lassan felülírta volna Dina jelenléte, és bár igen halványan, de a lányra mosolygott.

– Dina. Gyere. Viszonzom a szívességet, nemrég te kísértél be engem hozzátok, most én teszem ugyanezt veled. – A kezét nyújtotta felé.

Dina még lopva Felénára pillantott, a nő lehajtott feje vörös volt, talán a haragtól talán a szégyentől. Mellette Gaelin csak az öklét morzsolgatta keresztbe tett karja alatt. Végül Dina vett egy nagy levegőt, nem foglalkozhatott velük túlságosan, ha nem akart rosszat magának: Iolthland keze rá várt.

Nem mondhatott nemet. Mondjuk... nem is biztos, hogy mondott volna. A biztonság túl nagy úr volt, és ha valaki, Iolthland ezt meg tudta adni neki. Ha mást nem is.

Gyengéden a férfi kezébe helyezte a kezét. A nagyúr ujjai kellemesen szárazak, és erősek voltak, mégis óvatosak. A lánynak volt egy olyan érzése, ismét, hogy Iolthland tényleg nem lehet rossz párja annak, aki neki való.

A férfi, kettejük kezét megtartva elindult vele. Dina egy igen rövid pillanatig még sajnálkozva hátralesett a két nőre, akik abban a pillanatban fordultak és tűntek el a tömegben. Aztán Iolthland szigorú tekintetével találta szembe magát, és abban a pillanatban tudta, hogy éppen vizsgát tesz előtte is. A férfi árgus szemmel figyelt minden érzelmet, rezdülést az arcán, talán nemtetszésre utaló jeleket keresett.

Dina ajkai szétváltak, magyarázkodni akart, aztán rájött, az csak rontana a helyzeten. Hát összeszorította a száját, és lehajtotta a fejét.

– Bocsáss meg, nagyúr.

A férfi tovább fürkészte. Végül szája széle apró, elnéző mosolyra rándult.

– Dina. Semmit sem erőltetek, ha akarsz, csatlakozhatsz Felénához. – Kissé közelebb hajolt. – De jelenleg Sylvaron megye nagyurának oldalán állsz. Szeretném, ha velem lépnél be a kastélyba. Szeretnél te is velem jönni?

Dina egy pillanatra lehunyta a szemét. Döntenie kellett, méghozzá azonnal. Vajon jó ötlet lett volna számára, ha most nemet mond a nagyúrnak és Felénához csatlakozik? Ha egyszerűen csak követi a két nőt, és otthon tölti ezt az estét, akkor nem kell ma esküt sem tennie. De Feléna...? Ő mit szólna ehhez? Nem érne fel ez az öngyilkossággal? Feléna nem meghátrálásnak venné, az eskü alóli önkéntes kibújásnak...? Az eddig belé fektetett energia feleslegessé válásának? Feléna pedig nem az volt, aki könnyen megbocsátotta a hibákat.

A másik oldalon Iolthland állt, a maga megnyerő külsejével és rangjával, és azzal a kecsegtető ígérettel, hogy ő fel tudja szabadítani Dinát a hivatalos kémnői eskü alól. Persze azt a nagyúr sem mondta ki nyíltan, hogy egy másik esküt pedig igenis meg kellene tennie ehhez. Dina nem akarta ezt az utat se járni, de valamiért most mégis remélte, Iolthland útja csak hagy majd kibúvókat számára.

Ez volt tehát a választás, Iolthland vagy Feléna.

Dina a szép zöldes szempárba nézett, és bólintott. – Igen, nagyuram. Szeretnék. Egyben pedig köszönöm, hogy viszonzod a szívességet.

Iolthlandnak szemlátomást tetszett a felelet, Dina agyába pedig a belenyilallt a felismerés, hogy – épp, ahogy Feléna mellett – Iolthland oldalán sem lehet hibázni. Ez volt az utolsó hibád, figyelmeztette magát, és már tudta, is... Mindegy a hogyan, egyszerűen csak tudom, hogy menni fog, Iolthland hinni fog nekem. És elmosolyodott. El, mert tudta, kitől tanulta ezt, és Zevran emléke őszinte mosolyt csalt az arcára. Ez volt a legjobb álca. Az őszinteség.

A nagyúr elégedetten szemlélte ezt a mosolyt, azt gondolván neki szól. Aztán nyugodtan bólintott, és fejével méltóságteljesen előre intett. – Csak előre, Dina. Egy uralkodó sosem néz hátra.

Dina nem szólt, nem is jelezte semmivel, hogy ő tulajdonképpen eddig is csak azért élt túl Feléna barlangjában, mert hátra nézett. A múltjában történt az, amiből újra és újra erőt tudott meríteni, ami elegendő erőt adott neki ahhoz, hogy várja a jövőt. Mindössze pislantott néhányat, és szokásához híven, elgondolkozva kissé lejjebb hajtotta a fejét.

Iolthland még mindig nem mozdult, őt nézte. Végül a nagyúr óvatosan az állához ért, nem tolakodó érintéssel, épp csak az ujjai hegyével, és lassan feljebb emelte a lány fejét, egészen fel, büszke tartásba, Dina számára idegen szögbe. Aztán elengedte, s szép arcát nézve bólintott neki, mintha azt sugallná, igen, mellettem így kell járnod. Dina nem ellenkezett, csak nézett vissza a férfi szemébe. Természetellenes testtartás volt ez számára, a meggondolt, merengő lány számára, de nem jelezte a nagyúrnak semmivel.

Aztán Iolthland előrefordult, és méltóságteljesen elindult vele.

Amit Dina ekkor tapasztalt, az felülmúlta a várakozásait. Sejtette, hogy feltűnést fognak kelteni, már eddig is nem egy szempár rájuk szegeződött, de ilyesféle tökéletesen megkomponált forgatókönyvre, efféle jól koreografált táncra nem számított.

Amint a nagyúr elsőt lépett előre, abban a pillanatban Iolthland udvartartásának tagjai, mintha madárraj volnának, akik érzik-értik egymás gondolatát a legkisebb mozdulatból is, mögéjük soroltak. Dina majdnem hátranézett rájuk.

Onnantól fogva pedig minden azaz minden egyes szempár rájuk szegeződött. Dina látta az előkelő urakat és dámákat, amint csodálkozva, elismeréssel adóznak nekik, immár nemcsak Iolthlandnak, de neki is. Egy csapat fiatal férfi szemében – talán valamiféle félkatonai alakulat lehettek – Dina némi csodálattal kevert irigységet kapott el, még mielőtt azok szintén egy emberként tisztelegtek előttük, majd meghajtották magukat, majd látta pár kémnőtanonc társát szürkélleni, amint őket szemük sarkából figyelve összesúgnak egymással.

Ekkor két szolga, szintén mintha táncrendben ugranának előre, tenyerüket az ajtóra támasztva kinyitották a palota szárnyasajtaját.

Dina és Iolthland voltak az elsők, akik beléptek a nagyterembe, ahol a pazar virágdíszítést még nem élvezte előttük senki. Szemben Iolthland trónszéke állt, mellette pár szolgával, oldalt asztalok vendégváró falatkákkal és finoman csillanó borosüvegekkel megrakottan, pár mutatványos tettre készen, oldalt erkélyekre nyíló ajtók, és minden ajtó mellett egy-egy őrszem, kezükben leengedett nyílpuskával. Minden készen állt, az étel, az ital, a szórakoztatás kellékei és a biztonság. Dina már értette, mire célzott Gaelin Iolthland partijaival kapcsolatban: itt valóban nem volt híja semminek.

Dina nem tudott ettől nem megijedni. Iolthland világban minden annyira tökéletes volt, ezzel együtt tőle annyira idegen, hogy belső feszültségét azonban ki nem mutathatta, hát csak a férfi kezét szorította meg kissé, talán anélkül, hogy ő maga észrevette volna.

Iolthland viszont nagyon is észrevette, enyhén elmosolyodott, és viszonozta a szorítást. Dina igazából már csak ezt vette észre, a saját reakcióját nem. Fél szemmel a férfire pillantott, ő egy méltóságteljes, megnyugtató mosolyt küldött felé, és közben biztosan tartotta a lány kezét. Ne aggódj. Ha itt leszel mellettem, én megtartalak, és megtanítok neked mindent, amit tudnod kell.

Iolthland a trónszékig ment Dinával, utánuk kíváncsi sereg özönlött be, a teret megtöltötte a döbbenet és az elégedettség hangja, melyet a nagyúr szemlátomást büszkén hallgatott. Majd megállt az emelvény előtt, és Dina felé fordult. Kezét el nem engedve lassan meghajolt előtte, annyira lassan és hosszasan, hogy a lány zavarba jött. Aztán kezet csókolt neki, majd felegyenesedett, és egy mosollyal telt bólintással köszönetet mondott.

– Enyém volt a megtiszteltetés, Dina.

A lány borzasztó zavarban volt. Amint Iolthland elengedte a kezét, csuklója görcsösen behajlott, és maga felé húzta a karját. Szerencsére a nagyúr ekkor már az emelvényen tartott felfel trónja felé. Dina lenn maradt egyedül, kezét gyűrögetve várta ő is, míg a vendégek megtöltik a termet. Iolthland addig büszkén, mozdulatlanul figyelte őket. Majd amikor a terem megtelt, szóra nyitott a száját, és fennhangon üdvözölt mindenkit. Pontosan és talán kissé hosszan felsorolta, mivel várja kedves vendégeit itt a bálteremben, majd a tőle balra nyíló erkélyek felé mutatott.

– ...ott pedig egy igazi meglepetés, amit úgy hívnak, léghajó!

Iolthland csillogós szemmel figyelte, amint az emberszerzetek az ablakok felé özönlenek, mindenki látni akarta a különlegességet. A palota kertjében valóban egy kisebb, kör alakú, színes léghajó lebegett egy megannyi kötéllel a földhöz erősítve. Rajta színes ruhába öltözött artisták lógtak megannyi fajból, törpék, elfek, emberek, még orkok is, páran közülük összefogódzva egy szemre kellemes formációt mutattak a nézelődőknek, mire a nagyterem népe tapsviharban tört ki. Iolthland nevetett.

Dina is próbált elcsípni pár pillantást a különlegességből, de a tömeg túl nagy volt, ő pedig csak a fejek felett ha látott belőle valamit.

Iolthland észrevette, és sietve bejelentette, hogy más mutatványosok is a köreikben fognak járkálni fel és alá, ördögbotosok, a kertben egy tűzfújó, de a kedves vendégsereg vigyázzon, mert furfangos bohócok is megjelenhetnek körülöttük, akik varázslatot imitáló trükkökkel szórakoztatják mag azokat, akik beszédbe elegyednek velük.

Aztán Iolthland kellemes szórakozást kívánt mindannyiuknak, s ezzel az este megkezdődött. A kémnőtanoncok eskütételéről egyetlen szót sem ejtett, bár valamennyien ott lebzseltek kisebb csoportokba verődve, iszogatva, várakozva arra, amiről csak ők tudtak.

Dina egyedül állt a tömeg közepén, mióta Iolthland elengedte, és kissé talán elveszetten is. Ekkor lépett oda hozzá egy fess egyenruhába öltözött, halovány elf vonásokat viselő ember férfi, és illedelmes, nyitott tekintettel táncra kérte. Dina azt gondolta, igazán bátor, ha ezt meg meri tenni, fel meri kérni a nőt, aki a nagyúr oldalán érkezett... Úgyhogy Dina nem mondott neki nemet, egy kedves mosollyal bólintott, és amikor a zenekar belekezdett a sodró muzsikába, szívesen táncolt vele. Megtudta tőle, hogy annak a félkatonai szervezetnek a tagja, amelyet Dina a bevonulásukkor látott, és volt egy olyan halovány sejtése, hogy ők is kötődnek valamilyen szállal a veiler párthoz. Aztán amikor a dalnak vége lett, a férfi sarkát összeütve megköszönte a táncot, és továbbment. Dina nem bánta, gondolta csak leül egy helyre, és megpihen, kicsit elhúzódik a pillantások elől, ekkor azonban társnőinek hada lepte meg. Körülállták négyen vagy öten, és csillogó szemmel kérdezgették tőle.

– Mi volt ez, Dina? – A nevén szólították. Mintha már ők is tudták volna, hogy nem tartozik közéjük.

– Múltkor azt mondtad észre sem vett, ne hazudj, hiszen a társaságodban érkezett!

– Beszélteket azóta is?

– Feleségül fog kérni?

– Mikor?

Dina azt sem tudta, melyikőjükre nézzen, csak könyörgőn rázta a fejét. – Nem... nem... nem tudom...! – Könyörgőn pillantott az éppen felé érkezőre, aki Iolthland legközelebb udvartartásához tartozott, talán titkár lehetett, vagy más magas rangú veiler hivatalnok. A középkorú elf férfi bár illedelmesen, de korholón szólt a lánytömegnek.

– Talán szerencsésebb volna, ha a szürkébe öltözött hölgyek nem mutatkoznának együtt túl nagy csoportokban, és nem keltenének feltűnést. Kérem, foglalják le magukat.

A lányok kénytelenek voltak pár kelletlen pillantást ugyan nem eltitkolva, de azért szó nélkül eltávolodni Dinától. Ő már éppen megköszönte volna az elfnek a segítséget, de még csak a szemébe sem tudott nézni, mert az mélyen meghajolt előtte, majd kihátrált. Dina döbbenten nézte a szolgalelkű mozdulatot, majd tekintete felrévedt a trónon ülőre. Iolthland őt figyelte, mosolyogva.

Aztán a nagyúr felállt, és lassan lesétált hozzá. A kezét nyújtotta neki.

– Szabad egy táncra?

Dina félénken bólintott. Iolthland átkarolt a derekát, a karját tánctartásba húzta, és mielőtt gyors keringésbe kezdett volna vele, a szemébe nézett. Dina ott volt, jelen maradt a táncban, érezte a férfi kellemes illatát, és bár bátortalanul, de ő is a szemébe nézett, és hagyta magát vezetni.

– Mi a véleményed az ünnepségről? Tetszik?

– Hát persze, uram. – Mi mást lehetne válaszolni. Aztán hirtelen észbe kapott, megint javította magát. – Nagyuram!

Iolthland felnevetett. – Tudod ki az egyetlen, aki hivatalosan uramnak hívhat?

Dina megrázta a fejét. – A családtagjaim. De anyám és apám már nem él, a testvéreim messze, tehát unottan egyedül vagyok ebben a kastélyban. Úgyhogy a jövőbeli feleségem lesz majd, aki így szólít.

Dinának volt egy olyan érzése, hogy arcának pírját nem sikerült elfednie a férfi előtt, mert az tovább mulatozott a lányt nézve.

A táncnak vége szakadt, illőn meghajoltak egymás előtt, de Iolthland nem engedte el őt, elindult, és Dina kezét fogva, sietve húzta maga után a lányt. A kis különtermekbe vezette, egyikbe a másik után, volt, ahol füstös kártyaparti folyt, megint máshol művészemberek verseket olvastak fel, a harmadikban borkostolót tartottak, Iolthland öntetett magának is, Dinának is egy öblös pohárnyi vörös nedűt, és a lány karjába kulcsolta saját karját, úgy ivott bele pohárba, miközben Dina szemébe nézett mélyen.

– Kitűnő! – harsogta a borászoknak, akik büszkén hajoltak meg előtte. Iolthland visszafordult, Dina felé, hosszasan figyelte az arcát elgondolkodva. – Gyere, Dina.

A lány érzett valamit a különös, hirtelen komollyá vált hangszín mögött. – Nem kellene... nagyuram, az eskü...? Nehogy lemaradjak róla...!

Iolthland legyintett. – Ne aggódj, akkor kezdődik, amikor én jelt adok rá. Most csak gyere velem.

Dina apró lépésekkel követte, mintha azzal lassítani tudna az idő múlásán, de visszatartani igazán nem merte a férfi. Ő egy félreeső, tágas erkélyre vezette, mely nem állt túl magasan, épp csak egy félemeletnyit magasodott a föld fölé, éppen mint egy emelvény. A széléről márványlépcső vezetett a palotakertbe, szemben a léghajó mutatványosai egész közel, közelebb mint a néphez, Dina ha akarta volna, az arcukat is megszemlélhette volna, de ő most csak a földet nézte. Bentről különleges, zene szólt, az alkalomhoz illő elf muzsika, érdekes módon mégsem lágy és könnyed, az énekesnő hangja néhány hangzónál karcosan karmolt a levegőbe.

Az erkélyen két őr is állt az ajtó két oldalán, mögöttük pedig, közvetlen az ajtó előtt a közvetlen közeli udvartartás sorakozott, mintha vártak volna valamire. Ha Iolthland tehát privátnak is gondolta ezt a helyet, Dina számára közel sem volt az. De talán a férfi már megszokta, hogy uralkodóként sosincs egyedül. A lány önkéntelenül is arra gondolt, Iolthland talán még a hálószobában sem lehet magában, és a szeme előtt átfutott egy faarcú őrökkel körbetűzdelt nászéjszaka jelenete. Inkább gyorsan elűzte a fejéből.

Az erkélyről kifele nézőn egy piros párnás kanapéhosszúságú kinti szék állt. Iolthland odalépett, és örömtelin ledobta magát, kezét a karfára dobva kissé szétvetett lábbal, talán a bor okozta, hogy mozdulatai oldottabbá váltak. Mosolyogva nézte Dinát, ahogy elsétált előtte, majd leül mellé.

Bár Dina mozgása közel sem volt ennyire felszabadult, még mindig kicsiket lépett, és nemhogy hátra nem dőlt, de a vöröslő párnát is csak alig érintette. Térdét szorosan összetartotta, rendezgette rajt a hosszú szürke szoknya rojtjait. Aztán felnézett. Iolthland őt figyelte, mosolyogva.

A férfi ellökte magát a háttámlától, és a térdére támaszkodott, bár se a mosolyán, se a tekintetén nem változtatott.

– Tetszenek a szép ős-vérű vonásaid, Dina. Szépnek talállak.

Milyen különösen hangzott mindez, Dina valahogy kihallotta a bók mögött saját maga hasznosságát is. Hitt Iolthlandnak, a férfi minden bizonnyal szépnek találta, ám ez a szépség mintha nemcsak önmaga létéért, de valamiféle haszonként jelent volna meg a szavai közt.

Mellette pedig mégiscsak egy bók volt. Egy bók egy férfitól egy nő felé, és mint olyan akarva akaratlanul is hatást váltott ki. Dina őszintén kezdett sajnálatot érezni Iolthland iránt. Felfele görbítette a szája szélét. – Köszönöm.

A férfi elnevette magát, majd leszegett fejét megrázta. Felsandított a lányra.

– Szóval? Kémnői hivatás? Tényleg ezt szeretnéd?

Dina nem tudta mit válaszoljon, csak nyelt egyet.

– Légy őszinte velem. Nekem megmondhatod.

Ebben az utóbbiban azért esze szerint még nem volt egészen biztos. Mégis, Iolthland próbálkozásai kedvesek voltak, és ezzel a lassú kedvességgel igenis elért valamit a lánynál, aki most mégis úgy döntött, legalább ennyire szabad őszintének lennie. A kiskirálynak valószínűleg úgysem mondott soha senki őszinte szavakat. Hát válaszul csendesen megrázta a fejét.

Iolthland hosszasan nézte.

– Ugye tudod, miért vagy most velem?

Nem volt értelme tagadni. Nyelt egyet.

– Mennyasszonyt keresek, Dina.

Ahogy a kimondott szónak hatalma van, úgy volt ezeknek is. Megváltozott tőlük a légkör.

– A szándékaim komolyak és egyenesek. De nincsenek nagy igényeim. Nekem csak egy előkelő hölgy kell, aki szép, hű hozzám és a párthoz, és ugyanúgy gondolkodik, ahogy én. Az utolsót bárkinek megszavazom, míg vissza nem él vele, az első kettőt látom benned. Szép vagy, és hű olyasmihez, amit valójában nem érzel magadénak. El tudom képzelni rólad, hogy hű lennél hozzám is. Talán meg is szeretnél.

Dina zavartában sűrűn pislogott. – Kérem, a nagyúr nem egy rusnya emberszerzet, hogy ne lehetne megszeretni.

– És mit gondolsz, meg tudnál?

Dina nem tudott válaszolni. Egyszerűen csak nem. Az igazság az volt, hogy igen. Hogy valamiennyire kötődni tudna hozzá. De ezt nem akarta bevallani, így is már túl őszinte, túl nyílt volt Iolthlanddal. Arra gondolt, ismét előveszi a régi trükköt, Zevranra gondol, azokat az igazi érzéseket, amelyeket a férfi ébreszt benne használja fel védőpajzsul, mindentől és mindenkitől elfedve, de... Rájött, hogy ez jelenleg mennyire kétélű fegyver. Iolthlandnak nem adhatott bátorító jelzést, és nem adhatott visszautasítást sem. Egyedül ült hát, fegyver nélkül, és nem tudta mit mondjon. Aztán végül csak kimondta az igazságot.

– Nem tudom. Nem tudom, nagyuram – rázta a fejét kétségbeesetten.

Iolthland felsóhajtott. – Akkor azt ajánlom... talán tegyünk egy próbát.

A férfi közelebb húzódott hozzá a padon, majd átkarolta a vállát, és enyhén maga mellé húzta. Dina belül, görcsösen feszült, nem gondolta, hogy mondhat nemet anélkül, hogy annak következményei lennének. Nem mintha Iolthland közelsége kellemetlen lett volna, egyáltalán nem volt, de...

Zevran!

A nagyúr nézte a lehajtott fejű lányt, közben óvatosan simogatta a vállát.

– Nézz rám, Dina.

Csak félig fogadott szót, a mozdulata vontatott volt.

Iolthland megérintette az állát, felemelte magához. Aztán a keze rásiklott az arcára.

Valahol nem messze tőlük egy kinyújtott kézfejen mozdultak az ujjak. Mintha ökölbe akarnának szorulni.

– Nagyuram...! Én...

Iolthland lehunyt szemmel csitította, míg homloka a lány homlokának dőlt. – Csitt. Ne mondj most semmit.

– Kérl...

– Sss...

Iolthland ujjainak vége a tarkóját érte, a férfi ajka pedig lassan, de biztosan közeledett felé.

Zevran! Gyere!

Dina megkötve érezte magát, nem volt út kifelé, csak a nyílt ellenállás. Hirtelen kettejük szája közé emelte az ujjait, a nagyurat eltolta magától, még ha nem is keményen, de azért elég határozottan, mindkét kezével, és pihegve előrefordult. Nem akart Iolthland villámokat szóró szemébe nézni.

A nagyúr ráncolt homlokkal ült. Nem szokott ő a visszautasításhoz. Tekintete szúróssá vált, háta egyenessé, állát felszegte.

Valahol egy örökké huncut ajak íve ismét mosolyra húzódott. Nem kellesz neki, kékvérű ripacs!

Amikor Dina felnézett Iolthandra, már csak a sértett nagyurat látta, a gyengéd férfi eltűnt. Iolthland előrefordult. – Miért nem szóltál már a legelején?

Dina nem tudott választ adni, bár nem mutatta, belül elöntötte a rémület.

– Ideje visszamenni, neked pedig csatlakozni az esküt tevőkhöz. – dobta oda a mondatot a férfi száraz hangon, felállt, már rá se nézett Dinára, csak otthagyta.

A lány ottmaradt. Eltakarta a szemét. Sírni lett volna kedve, de... Kínjában tekintete ide-oda vándorolt, az eget nézte, a madarakat, a füvet, szemben a mutatványosok léghajóját...

Zevran.

Először azt hitte, képzelődik.

De nem.

Zevran volt az. A léghajó oldalán függött társaival, egyik kezével a kötélbe kapaszkodva, másikat Dina felé nyújtva. És Dinát nézte, egyenesen őt. Ki tudja, mennyi ideje várhatott így.

Gyere!

Dina szemébe visszatért valamiféle különös csillogás. Lassan felállt, még lassabban előre hajolt, meg akart győződni arról, hogy nem téved. De nem. Ezt az alkatot, ezt az arcot és ezt a tekintetet nem tudta eltéveszteni.

Gyere, gyönyörűm!

Dina nem igen gondolkozott, nem is volt már mit átgondolnia. Nézte a léghajót, a Zevran melletti mutatványost, amint kést tart a kezében, és figyel, mikor vághatja el a kötelet. Valójában az egész csapat őt figyelte már mióta... Mindannyian tettre készen álltak, már csak Dinának kellett beszállni a hajóba, és az a terv szerint felemelkedhetett mindenki szeme láttára, mégis mindenki szeme elől, és eltűnhetett innen a felhőkbe veszve, soha vissza nem jőve többé.

Dina nem tudta visszatartani zihálását, sem a mosolyát. Egyetlen gyors pillanatra nézett csak hátra, látta Iolthlandot épp csak ajtón belül az udvartartása mellett, amint nem figyel már Dinára, és neki ennyi elég volt.

Felkapta hosszú szoknyájának alját, és bár remegő lábakkal, de lesietett a lépcsőn, egyenesen le a kertbe, egyre gyorsabban és gyorsabban rohant a szeretett férfi felé, aki még mindig ugyanúgy a karját nyújtotta felé, csak a mosolya lett neki is egyre szélesebb, ahogy Dina közeledett hozzá.

– Gyere, Dina drága...! Gyere...! – Zevran csak suttogott, de a lány le tudta olvasni a jól ismert szavakat a szájáról, aztán csak futott tovább, minél jobban szedte a lábát.

Még látta, ahogy Zevran szeme a háta mögé fókuszál, és a férfi arcáról hirtelen eltűnik a mosoly.

– Nagyuram! – Az erkélyen az egyik őr szólította meg Iolthlandot, és az elrohanó lány felé mutatott. Iolthland undorra konyult szájjal nézte a tőle olyan gyorsan távolodó lányt, akivel kapcsolatban pár perccel ezelőtt még szép reményeket táplált, és látta a férfit is, aki felé nyújtotta a kezét, aki a karjaiba várta. A nagyúr szeme dühtől szűkült össze, az őrre kiáltott.

– Célozz! – Aztán meg se várta, mi lesz az eredmény, elviharzott onnan a kémnők eskütétele felé.

Minden egy pillanat alatt történt. Dina még hátranézett a veszélyre, melyre Zevran arca hívta fel a figyelmét, talán még látta is a felé érkező nyilat, de ideje már nem volt arra, hogy kitérjen előle.