– Szerintem szexi volt.

– Szexi...? Te számításba vetted egyáltalán, mekkora kárt okozott? A tetőt meg kell javíttatni, biztosan egy vagyonba kerül, és addig nem tudjuk használni az emeleti szobákat sem! Ősz van, a hideg dől be a házba, arról ne is beszéljünk, mi lesz majd, ha esni is fog! Fel is robbanhattunk volna, tűz üthetett volna ki, meghalhattunk volna a füstben! Neked meg az a véleményed, hogy a hapsikám... szexi?!

– Az volt! – A fekete bőrű nő a vállát vonogatta, és közben mosolygott. – Én közelről éreztem az illatát. Borzasztóan vonzó.

– Majdnem elvágta a nyakadat!

– Jó, ez igaz... De mégsem tette. Tetszettem neki. Külön köszönetet mondott nekem a végén, hallottad?

Siss sóhaja halk hörgésbe torkollott.

– Szerintem ne keresd fel – pillantott Ebony a mellettük álló testőrre, közben kajánul lóbálta a lábát, és a távolba meredt. – Akkor talán majd visszajön.

Siss vele szemben ült, és idegesen rázta feltartott mutatóujját. – Szó sem lehet róla! – A kipakolt kártyák fölé hajolt, idegesen ide-oda helyezgette őket, új lapokat húzott. Nézte az általuk mutatott egy ideig, aztán amikor rájött, hogy semmit nem tud kiolvasni belőlük, dühében lesöpörte őket az asztalról, hogy azok közül néhány a levegőbe szállt. – Éjszakára őrséget kell állnotok! És ki kell találnunk valami jó mesét, amit beadhatsz neki, hogy békén hagyjon minket!

A testőr szenvtelenül válaszolt. – Ebony már kitalálta. Azt mondom neki, hogy Dinát egyik éjszaka elvittem innen.

A fekete nő csendben pislogott a testőrre.

Siss is gyanakodva emelte a tekintetét. – De... ez nem igaz. Ugye?

– Hogy lenne. Hiszen Dina itt sem volt. Hogy tudtam volna elvinni.

A vöröshajú még ha nem is volt meggyőződve, hogy ez a teljes igazság, nem most kezdett el a férfi szavahihetőségének utána járni.

– Egy távoli várost mondok neki egy másik megyében. Akkor majd utána megy, minket pedig elfelejt – vázolta fel a testőr a tervet.

– És ha rájön a blöffre? – vettette ellen Siss. – Akkor majd még dühösebben fog visszatérni, és tényleg ránk gyújtja az egész házat!

– Ettől nem kell tartanod – szólt a testőr egykedvű hangszínével.

Egy ideig hallgattak, szinte érezhető volt, ahogy Siss lassan emeli a fejét a férfi felé, úgy költözik belé egyre inkább a kétely. – Miért vagy ebben ilyen biztos? – Felállt, számonkérőn nézte a testőrt. – Csak nem... csak nem tényleg így volt, ahogy Ebony mondta? Dina visszajött? Te pedig kimentetted...?

A férfi nem szólt semmit. Érzelemmentes arcán egy izom sem moccant, mindössze a szeme követte a peckesen elé lépő nőt. Aztán állta a tekintetét.

– Nos? Válaszolj akkor...

Semmi nem történt.

Siss visszaperdült Ebony felé. – Igaz, amit mondtál Zevrannak? Láttad itt Dinát?

A nő összezavarodva vonogatta a vállát, mindez elég válasz volt Sissnek, aki gyűlölködve fordult vissza a testőr felé. – Te...!

A férfi úgy döntött, nem hallgatja meg az ezután jövőket. Elfordult, vette a kabátját, megszorította az övét. – Nem tartozom senkinek elszámolással. Nekem Harod volt a főnököm, pár évvel ezelőtt még téged is kísérgettelek, amikor be voltál tojva. Dina jó helyen van ott, ahol, és ha ez a fickó megtalálja, legalább mindketten messze lesznek tőlünk.

– Megölte Harodot!

– Meg – bólogatott beleegyezőn a testőr. – Megcsinálta helyetted. – Azzal kilépett a szobából, az ajtót hanyagul nyitva hagyva maga után.

Siss összehúzott szájjal az ablakhoz ment, Ebony félve figyelte.

– Anélkül is a helyemre lép, hogy egyáltalán itt volna...! – suttogta a nő. – Bárcsak sose került volna ide.

*

Hiába, Tharoden nem volt valami jó abban, hogy elrejtse arcáról az érzelmeit. Abban a pillanatban hogy észrevette a belépő Zevrant, savanyú, kissé félénk feje t vágott. A találkozást azonban így sem kerülhette el, Zevran figyelte őt, egyenesen a pulthoz sétált, és leült.

– Te itt?

– Szervusz. Valami finom borocskát kérnék, vöröset.

A törpe ábrázatáról nem tűntek el az érzelmek. – Azt hittem te és a csapatod már továbbálltatok. Hogy is hívnak...?

– Zevran.

Tharoden sokatmondó tekintettel bólintott a névre, mint aki azt gondolja magában, ezt jó lesz megjegyezni.

– Így volt. Bár ha jól tudom, Alistair jó lovagot is láthattad már tőlünk errefelé.

A törpe legyintett. – Nem jegyzek meg mindenkit. De téged azért nehezen felejtenélek.

Zevran halkan kuncogott. – Elpirítasz, törpe! Bár talán te is az elf-törpe barátság kialakításán dolgozol, ahogy a másik fajtársad is, akit ismerek.

– Ne viccelődj! – Tharoden nem nevetett vissza. – Borzasztó volt...

– Bár gondolom az ilyesféle tömegverekedések nem túl ritkák itt nálad.

– Ne beszélj úgy, mintha nekem arra lenne csak gondom, hogy utánatok takarítsak! – rótta meg Zevrant a törpe egészen őszintén, mire ő csak vigyorgott. – És különben is, azt a rengeteg vért felmosni nem könnyű. Jól emlékszem a te szobádra, hogy is felejthetném!

­– Én is emlékszem, mi történt ott, mindössze két emberszerzetet kellett onnan összeszedned. Azért valljuk be, biztos voltak más szobák is, amik magasabban nyerték ezt a versenyt.

A törpe morgott. – De a tied volt a legborzasztóbb. S különben is hármat. A fenébe is, ha láttad volna! Nem volt egyszerű pont őt holtan kivonszolni innen. Még ha nem is szerettem túlságosan, régi munkatársam volt!

Zevran szeme összeszűkült, fejét oldalra fordította. – Kiről beszélsz? – kérdezte gyanakvó hangon.

– Mi az, te talán nem is tudod?

Az elf megrázta a fejét.

– Hát Harod! Róla beszélek!

Zevran emlékezett rá, hogy Dina a futtaójáról beszélve ilyesféle nevet említett. Kérdőn nézett a törpére.

– Látom, valóban nem tudod. Az a kislány, az a Dina nevezetű, akiért a tád a phert letetted. Megölte őt! Bizony, leszúrta egy tőrrel. Amikor bementünk, Harod már halott volt, a teste félig levetkőzve, a tőr sehol, csak egy nagy vértócsa a szoba közepén. Én mondom neked...! Nem volt szép látvány. A szemei fennakadtak az agóniában, mint aki valamiféle nagy meglepettségben hal meg, tudod, mint aki nem számít rá. Eh, borzasztó volt nézni is...!

Ahogy a törpe beszélt, Zevran arca úgy nyúlt meg a csodálkozástól. Tharoden folytatta még, hogy ennyi bizony az élet, és hasonló frázisok, de Zevran már nem hallotta. Félrenézett, és csak figyelte a levegőt, nem látott semmit, csak a szája húzódott egyre örömtelibb mosolyra.

Megcsináltad, gyönyörűm. Kitörtél.

Rég érzett ilyet. A tanácsai, amiket a gyakorlótéren adott, a pillanatok, melyekben ő is feltárta Dina előtt a múltját, hirtelen új értelmet nyertek. Már nemcsak pár jóleső érintés volt, nemcsak pár perc mély beszélgetés, hanem még azoknál is több, értékes idő, amely gyümölcsöt hozott. Zevrannak szüksége volt pár pillanatra, míg azonosította magában, mi is ez az érzés. Büszke volt.

Aztán hirtelen átnyúlt a pulton, megérintve az épp elforduló Tharoden karját. – Várj! Tudsz valamit Dináról? Hol van most?

A törpe csóválta a fejét. – Arra tippeltem volna, hogy te bújtatod. De innen elszaladt, véres ruhában. Azóta senki sem látta.

– A bordélyházba nem ment vissza?

– Erről nem tudok.

– És az utcán? Látta valaki?

– Hidd el nekem, ha látták, már elkapták. Csupa vér volt, a ruhája is, a karja is. Nehéz lett volna nem észrevenni.

Zevran felpattant, a zsebébe nyúlt, pár érmét a pultra csapott. – Mennem kell, muszáj megnéznem egy helyet, az ég áldjon, Tharoden!

– Hová rohansz, este késő van már! És szobát? Azt nem kérsz?

Zevran már nem válaszolt, kifutott a fogadóból, majd megkerülte azt, és az erdőbe rohant, a tölgyfa és a fehérre meszelt kapu mellett, pontosan azon az úton, melyen ők jártak ketten. Az erdő sötétjében kénytelen volt lassítani, a kiálló gyökérben ő is majdnem elbotlott, de aztán haladt tovább, és közben kiáltva hívta a lány nevét. Kiért a füves részig, ott megállt. Újhold volt, teljesen sötét.

– Dina! Dina!

A messzi horizontot pásztázó szeme elé csak a sötétség tárult. Feje felett a csillagok.

*

A következő nap az ivóba eljött a testőr. Zevran egyszerre kiszúrta, és féloldalas mosollyal figyelte, ahogy közeledik hozzá. Zevran biccentett neki, majd a hátsó ajtó felé mutatott, felugrott, és már kinn is volt a vendégtérből.

A testőr követte. becsukta az ajtót, és megtorpant a holdsütötte éjszakában, Zevran ugyanis nem volt sehol. Morgott magában egy ideig az elf tűnékenységén és gyorsaságán, majd előrelépett a sötét udvarra. A szeme előtt egy pillanatra megjelent a szőke alak, és az utca felé mutatott, majd megint eltűnt. A testőr úgy érezte, játszanak vele, és nem is járt túl messze az igazságtól.

Míg látta, követte az éjszakában a férfit, aki egy sötét, szűk sikátorba vezette. A testőr befordult, de az utca üres volt.

– Hol a fenében vagy már...? – vicsorgott halkan a fogai közt, és nekiindult, majd mégis megtorpant. Furcsa érzete támadt. Lassan felemelte a fejét.

Zevran rávigyorgott, mint egy életre kelt pók a falon, majd rávetette magát. A testőr elesett, aztán érzett valamit a hátánál.

Egy tőr hegye, gondolta.

– Szóval?

– Sylvaronba vittem.

– Más, amit tudnom kell?

– Nem tudok mást mondani. Az erdő mellett tettem le a szekérről, gondolom bement a városba.

Zevran elvette ujjhegyét a testőr hátától, majd felegyenesedett, és a földön fekvőt szó nélkül otthagyva elsétált.

– Hé! Ne gyere többé vissza! Se te se az a nő!

Zevran egy szót sem pazarolt válaszul, vissza se fordult, csak magasba emelte a kezét, és integetett.