– Azt mondtad, téged is sújtott az átok. A te emlékezeted is foltokban hiányos? – tette fel a kérdést Zevran reggel, míg az álló szekértől a falu piacterére haladtak. Mikor Dina nagyot lépett volna le a járműről, a férfi először kezét nyújtotta neki, aztán inkább felkapta a lányt a derekánál, és leemelte róla.

Amikor Dina lába földet ért, visszanézett az őt ölelő, el nem engedő Zevranra, akinek a szemében még ült némi a tegnapi megbánásból. Amíg velem vagy, én is vigyázni fogok rád.

Dina lassan kicsúszott az öleléséből. Aztán elindult mellette a poros, földes, reggeli bekötőúton.

– Nem. Én mindenre emlékszem.

– Minden arcvonására? Hm. Szerencsés vagy – sóhajtott Zevran.

– Nem egészen. Engem is köt valami, ami belülről fáj, éget...

– Micsoda?

– Nem mondhatom el... – A hangsúlya fennmaradt, látta, ahogy Zevran már kapja a halántékához a kezét, az átok újbóli csapásra készül, hát hadarva kijavította magát. – ...senkinek! Vagyis elmondhatom, csak túl félénk vagyok hozzá.

Fél szemmel figyelte, ahogy Zevran leengedi a kezét, és sóhajt egyet. Bár a férfi nem verte nagydobra a betörő fájdalmat, Dina tudta, hogy az átok egy újabb rohammal célozta meg, csak az utolsó pillanatban, a hazugság miatt visszakozott.

Ő is ugyanúgy csapdában volt, ahogy Zevran. Bizalmat követelt a férfitól, de hazudnia kellett.

Zevranon látszott, hogy az imént elvesztette a beszélgetés fonalát, csak körülbelül ugyanoda tudott visszacsatlakozni. – És... Ti hogyan kerültetek külön?

– Egyszerűen csak nem jött haza többé. Mindenét otthon hagyta.

– Hm. Gondolom, ahogy én is. És ahogy sok más elf férfi.

– Mi az átok utáni első emléked?

– Az, hogy kilépek egy erődből, a pusztán elindulok valahova, de félúton ébredek rá, hogy nem tudom, hová megyek.

Dina maga elé meredve bólintott, és enyhén elmosolyodott. Hát mégis elment abba az erődbe! Hát mégis megtette, amit kértem tőle...!

Aznap történt. Az nap lett véres a szoba padlója. A szomszédnők, akik a segítségére siettek, beleléptek a tócsába, és széthordták az egész szobában. Majd felmosták, míg Dina csak feküdt.

Az öröm után a mérhetetlen fájdalom lepte meg, és olyan erővel tört rá, hogy megint majdnem felzokogott. De most elnyomta magában, nem akart még azokról a borzalmakról beszélni.

A falu piacterén Zevran vett némi gyümölcsöt reggelire, alkudott egy kicsit az alma árából, a kofa nehézkesen, de ráállt. Dina egyszerre csak azt vette észre, hogy a férfi kitágult orrlyukkal kapargat az érmés tarsolyában, s az időhúzásra a kofa homlokráncolva reagál.

– Na, nem lesz annyi?

Zevran nem is válaszolt, idegesen kotorászott, végül átadta a megfelelő összeget az árusnak, az gyanakodva megszámolta, majd egy bólintás után odanyújtotta az almákkal teli szőttest Zevrannak. Dina halkan súgta neki.

– Veszek én is egy keveset a sajtból. A fogadósné végül kiadta a jussomat.

Zevran megint nem szólt egy szót sem, szégyenében rá sem nézett Dinára, csak valami morgás-bólintás félét mutatott be, aztán elfordult a következő standhoz.

Már a szekéren ültek ismét, Zevran felhúzott lába közé vette az almás szőttest, és elsőként Dinának adott belőle egy hatalmas, gyönyörű, piros almát.

Dina meghatottan nézte. Sejtette, hogy Zevrannak nincs sok pénze, honnan is lenne. Amije volt, azt otthon hagyta, tulajdonképpen földönfutóként élt ebben a két hónapban.

– Mi az...? – mosolygott vissza rá Zevran, amikor látta, Dina könnyes szemmel, egyben nevetve néz a felé nyújtott almára. – Na, csak vedd el. Talán nem kell? Vagy... miért sírsz?

Dina rázta a fejét, hogy nem érdekes, elvette az almát, és boldogan beleharapott.

Tudta, hogy segítenie kell, egyben azt is, hogy nem alázhatja meg Zevrant azzal, hogy pénzt ad neki, vagy hogy maga veszi meg kettejük eledelét. Az almáért cserébe közelebb tolta a férfihoz a felkockázott sajtot.

– Perubiában terveztél a bankba menni? – kérdezte tőle ártatlanul.

– Bankba?

– Igen. Sokan tartják ott a megtakarításaikat. Nem tudhatod, talán neked is van ott egy szép summád.

Zevran bólogatva mormogott valamit a foga közt, ami leginkább az "Ez valóban nem rossz ötlet"-re hajazott. Dina nem szólt, csak belül mosolyogott, és evett tovább. Megfigyelte, hogy az egyébként nyíltszívű-nyíltszavú, hangos Zevran az átok alatt néha dünnyögővé, motyogóvá vált, mintha átitatta volna a szégyen. Dinának hiányzott az a nevető, harsány figura, aki fennkölt szóvirágokkal kápráztatta el a szíve hölgyét. Kívánta, bárcsak hallaná a férjét újra rímtelen, ritmustalan pajzán verseket költeni, és aztán önfeledten, hangosan kacagni.

– Emlékszel arra, hogy miből éltetek? Mi volt a munkád?

Zevran félrehúzta a száját. – Nem. Utam során megpróbáltam beállni inasnak ilyen-olyan műhelyekbe, de... azt hiszem, igazból egyik polgári mesterséghez sem értek.

Dina óvatosan szólt, figyelve, a roham újra jelentkezik-e. – A kardforgatáshoz sok férfi ért. Hol vannak a... Voltak nálad fegyverek?

Zevran furcsán elmosolyodott, mintha nem akarna tovább erről beszélni. Aztán inkább Dina felé nyújtotta a flaskát. – Kérsz inni?

Dina belekortyolt, majd visszaadta Zevrannak, aki nagyot húzott belőle.

A szekér csendes egyhangúságában indult tovább velük. Ahogy haladtak Dina visszagondolt azokra a napokra...

Zevran leemelte a polcról a befőttes üveget, amiben a pénzt tartották, számolt... s az arca gondterheltté vált.

– Baj van? – Dina tudta, hogy vészesen fogynak a készleteik.

Zevran itt még mosolygott. – Nem, semmi. Ma egy kicsit bemegyek a városba és körbekérdezek, hátha akad valami remekül fizető munka.

De aznap üres kézzel tért haza.

– ...hah, és képzeld, nem átallotta kimondani nyíltan, felvett volna, ha ember vagyok! Te érted ezt?

Aztán egy másik nap már Dina számolta a pénzt, s ahogy Zevran befordult a konyhába, megtorpant.

– Ne aggódj. El foglak tartani, efelől le kételkedj. Ha kell, szarmerést vállalok, kézzel, de eltartalak. Mellettem nem fogsz nélkülözni.

Dina nevetett a meredek, zevrani hasonlatra. – Csak szólj, ha tényleg azt vállalsz, hogy jó sok fertőtlenítőt készítsek mikor hazatérsz!

Zevran mosolyogva nézte, nem azért, mert ő is viccesnek találta volna, hanem csak mert elbűvölte a felesége könnyedsége. Ám amikor Dina ellibbent mellőle, és felnézett a befőttes üveg silány tartalmára, az arca gondterheltté vált.

Egy nap, miután Zevran végzett az ebéddel, megköszörülte a torkát. A hangja sokkal feszültebb volt, mint szokott.

– Dina. Ezek az alkalmi munkák, amik itt jutnak nekem... Hiába vagyok jó fizikumú, az embereket előbbre veszik. Ez kettőnknek nem lesz elég hosszú távon. A városba megyek. Jövedelmezőbb dolgok után kell néznem.

Dina végighallgatta. Először csak bólintott, lehajtott a fejét, és ment, tette a dolgát. De aztán annyira feszítette belül valami, hogy visszafutott Zevranhoz.

– Ne menj el, kérlek.

– Dina...

– Tudom, hogy bérgyilkosi megbízást keresnél. De... ne tedd. Rossz előérzetem van ezzel kapcsolatban. Az a pénz, amit érte kapnál...

– Egyetlen zsarnok emberszerzet eltakarításából hosszú hónapokig elélünk ketten!

– De... az nem tiszta pénz.

– Dina, drágám, átkos vagy átok nélküli, nekem elő kell teremtenem, akárhogy is!

– Nem...

– Dina, figyelj ide. Nem tudom, miért beszélünk erről, ez igazából nem megbeszélés kérdése.

– Hogy érted ezt?

– Úgy, hogy én vagyok a családfő, és én vagyok felelős érted, ezen nincs mit beszélni, így van, és ez így is lesz. Én ezt nem megbeszélni akartam az imént. Ezt egyszerűen csak közöltem. Elmegyek a városba. Találni fogok olyat, akinek szúrja valaki a szemét, és igen, bérgyilkos leszek, ismét.

Dina elcsüggedt.

– Mennyi ideig maradnál távol?

Nem tudom. Talán pár napra, talán egy hétre, talán tovább. Ezt nem lehet így megmondani.

– Zevran...

A férfi a karjába zárta feleségét, és megcirógatta az arcát. – Ne aggódj, Dina. Visszajövök hozzád.

– Tudom, hogy visszajössz. Tudom, hogy gondoskodni akarsz rólam, tudom, hogy jót akarsz, és azt is tudom, hogy meg tudnád csinálni.

– Akkor kérlek, próbáld meg elviselni ezt a rövid időt, hogy aztán hosszabb ideig elegendő pénzünk legyen

Dina ellenkezett. – Nem arról van szó, hogy ne tudnám elviselni. El tudlak engedni, hosszabb időre is, ha kell.

– Akkor?

– Csak rossz előérzetem van. Azt az összeget gyilkossággal szereznéd. Eddig talán megtehetted, mert nem voltál házas. De emlékezz vissza arra az öreg szerzetesre, aki összeadott minket. Levett rólunk mindent, minden átkot, minden bajt, minden rosszat. Ezek után nem tarthatod el a családodat piszkos pénzből.

Zevran nem válaszolt. Az arca mindenesetre megkeményedett. – Azt teszem, amit meg tudok tenni. Dina, kérlek, készíts kenyeret az útra.

– Nem.

Zevran láthatóan meghökkent a nő határozott ellenkezésére.

– Nem, amíg meg nem ígérsz valamit. Menj el az erődhöz. Azok a katonák ismernek téged, már híred ment feléjük, tudják, hogy értesz a kardforgatáshoz.

– Azok, ha akartak volna valamit, már szóltak volna. Elf vagyok, ők pedig mindannyian emberek, egytől egyig, ez gondolom nem véletlen. Biztos vagyok benne, hogy nem akarnak maguk közé.

– Csak menj oda, kérlek. Tedd félre a büszkeségedet. Talán mind emberek, igen, de az egy párttalan szervezet, nem támadnak védtelenekre, úgy hallottam, azért alakultak, mert meg akarták védeni az elesetteket. Kérlek, csak próbáld meg náluk. Látni fogják, hogy jobb vagy mindegyiküknél!

Zevran nem állta meg, hogy el ne mosolyodjon felesége dicséretén, bár aztán mégis ellenkezett. – De én nem szorulok rájuk...! Nem szorulok a könyörületükre. Egyedül is...

– Tudom... – Dina szavai egy kedves csókba torkollottak. – Én tudom a legjobban, hogy mi rejtőzik benned, láttalak. És ők is látni fogják.

Zevran a tenyerébe fogta Dina arcát, és átvette a csók felett az irányítást.

– Ne hidd, hogy túl sok ideig távol akarnék lenni tőled.

Dina visszamosolygott, bólintott, majd komolyan hozzátette. – Ha elutasítanak onnan is, elengedlek. Akkor megsütöm neked a kenyeret az útra, és elengedlek. Aztán pedig várni foglak.

Zevran válaszul csak újból megcsókolta.

Dina még aznap átszaladt pár tojással a szomszédnőjéhez, aki ismerte azt, aki ismert egy harmadik asszonyt, akinek a férje ott dolgozott az erődben...

A szekér döccent egy nagyot.

Dina a mellette ülő, lehunyt szemű férfi mellé csúszott, ismét közel hozzá, és a vállára hajtotta a fejét.

Zevran felnézett, figyelte a hozzábújó nőt. Aztán átkarolta a vállát, és magához húzta.