A vöröshajú ember nő lebiggyesztett szájjal, jókora flegmasággal, de azért érdeklődve méregette a tükör előtt álló lányt. Figyelte, ahogy Dina szorgosan fésülködik, újból és újból végighúzza a fafésű fogait szögegyenes haján, majd közelebb hajol saját képéhez, és aggódón szemléli hajában a még csak világosas, rózsaszínes festéket. Aztán a rikítóan vörös nő felé fordul, s valójában csak most veszi észre őt, bár azt még most sem, hogy egész eddig figyelték. Még mindig magával van elfoglalva.

– Ó, Siss, itt vagy? Jól tudom, nálad vannak a közös fülbevalók, ugye? Ma estére szeretnék választani közülük.

– Ühüm – hümmögte a nő. Kelletlenül odacsúsztatott Dina elé egy egyszerű faládikát, majd epésen megjegyezte. – Ma különösen is készülődsz... – hangjában érezhető volt a kíváncsiság mellett némi gúny is.

Dina meglepetten nézett vissza rá, leengedte a kékes ásványgyöngy fülbevalót az arca mellől, zavartan pislogott párat, majd mégis visszafordult a tükör felé.

Siss közelebb lépett hozzá, mintha barátian segíteni akarna a választásban, belenézett a tükörbe. Dina azonban fojtónak érezte a nő közeli jelenlétét.

– Ezt a világoskéket akarod? Neked jó lesz – azzal hirtelen becsukta a ládikát, és csípőjét lassan rázva ellépdelt onnan.

Dina ráncolt homlokkal nézett utána, majd vissza a tükörbe. Mindkét fülébe behelyezte a kékes ásványgyöngyöket, megszemlélte őket még egyszer. Szépnek látta magát, nem engedte, hogy Siss kicsinyes féltékenykedései letörjék. Azt azonban észben kellett tartania, hogy a bordélyház első számú kurtizájában nem bízhat meg. Dina látta, ahogy a nő az emelete megy, talán Harod hálószobája felé.

Siss valószínleg besúgója volt Harodnak, a félvér egyértelműen tőle tudta meg azokat a titkokat és simliket amiket egyik örömlány sem adott volna szívesen Harod tudtára. Dina csak abban nem volt biztos, hogy Siss mennyire részletesen jelentett.

Miután elkészült, fésült hajjal, frissen mosott, zöld bársonyruhájában és a kék fülbevalóval a fülében Harod irodája felé vette az irányt. Már a folyosón gyakorolta, hogyan fog örömtelin, vidáman mosolyogni a félelfre. Kopogott.

Egy fanyalgó hang. – Tessék.

Dina tettetett örömmel libbent be, és becsukta maga mögött az ajtót. Harod nem tudta titkolni, hogy meglepődött az ittlétén, felnézett egy pergamenből, majd hagyta összepöndörödni, és felállt, mikor látta Dinát is közelebb érkezni az íróasztalhoz.

– Csak szerettem volna megköszönni a nagylelkűségedet – csicseregte Dina, s hátrafont kézzel megállt a szoba közepén.

Harod felemelte a szemöldökét, s mosolygott. – Nocsak.

– Így van. Eddig olyan... – úgy tett, mintha kereste volna a szavakat – ...olyan undok és visszahúzódó voltam veletek. Pedig ti tényleg mindent megadtok nekem. Van mit ennem, van hol laknom... nélkületek az utcán lennék – mutatott Dina az épületre. Valójában igazat mondott, ha nem itt, akkor tényleg az utcán tengetné a napjait, de attól, hogy igazi hálát érezzen, elég messze volt. Ahhoz túl nagy árat kértek tőle.

Harod bólintott, s kíváncsian várta a folytatást.

– Szívesen elmegyek ma is a fogadóba. Nem akarok többé kibújni a munka alól. Szeretnék igazán hozzátok tartozni, és bocsánatot kérni, hogy eddig...

– Nahát, nahát! – szakította félbe Harod, talán mert túl soknak találta a hirtelen ajnározást. Meg aztán, ki tudja, mit mondott neki Siss, ha erre járt. A férfi előrébb lépett, s méregetve végignézett Dinán. – Ezt örömmel hallom. És ha megtudhatom, hogy állt be ez a különös fordulat? Nemrég még nagyon is húzódoztál.

Dina értetlen, ártatlan arcot vágott, száját nagyra tátva rázta a fejét. – Hát csak... tudod... rájöttem, hogy örömlánynak lenni talán mégsem olyan rossz. A tegnap nagyon kedves kuncsaftom volt, bevezetett engem az igazi testiség rejtelmeibe, és... Egyáltalán nem volt rossz vele, úgyhogy...

Harod még közelebb lépett. – Igen? Mesélj még. Szívesen hallgatok sikamlós részleteket arról, hogy lett belőled egyszerre ilyen kis kezesbárány. – Elégedetten mosolygott, a lány vállára tette a kezét, majd mustrálgatva végigsimította a karját. – Vagy tudod mit, jobb ötletem van. Mutasd meg nekem is, milyen kis virgoncka lett belőled. Elvégre a boltosnak is ki kell próbálnia az árut.

Dina magára parancsolt, hogy ne hátráljon meg, pedig már érezte Harod áporodott leheletét. Műmosollyal az arcán csak annyit mondott. – Ez igaz.

– És ki volt ez a te kedves kuncsaftod?

– Kifinomult valaki, talán politikus vagy ilyesmi – csacsogott a lány ártatlanul a mennyezetre pillantva. – Nem tudom pontosan.

A politikus szóra Harod megtorpant és elfehéredett.

Perubiát és az egész megyét két nagyobb párt, a veilerek és a guifol párt szakította szét, melyek folytonos csatározást vívtak egymással. A veilerek nevüket katonáik fekete fátyláról kapták, a párt tagjai pedig leginkább elszegényedett földesurak leszármazottai, vagy felfele kaptató újgazdag kereskedők voltak, akik kikérték maguknak, hogy kevesebbek lennének a született nemességnél. A pártot többször érte az a vád, hogy agresszív, erőszakos és alpári.

Természetesen legtöbbször ezen vádak guifol oldalról érkeztek. Már nevük jelentése is magában hordozza felfogásukat: isteni. Rangjukat és gazdagságukat hangsúlyozandó katonáik világosszürke mentét viseltek. Ebbe a pártba származásuk alapján vallhatták magukat azok a főemberek, akik természetes lenézéssel szemlélték a veilerek felfele irányuló törekvéseit.

A törésvonal pedig egyre inkább szélesedett. A két párt tagjai többször nyílt harcokban estek egymásnak Perubia főterein, kifosztva a békés köznépet is, és a pártoskodás a fővárosból hamarosan elterjedt a környező vidékekre és városokra is. A közhangulat rohamosan romlani kezdett, voltak, akik gyűlölködve gondolkodtak a magas rangú pártvezetők, vagy akár csak azok iránt, aki az ellenséges pártnak tartozónak mondta magát. Mások féltek tőlük. Egy dolog mindenesetre biztos volt: se Perubiában se annak környékén nem volt tanácsos olyasvalakivel újat húzni, aki bármelyik pártnak is elismert tagja volt. A módszereik nem különböztek, törvényes úton végeztek ki emberszerzeteket pártjuk szent nevében.

– Politikus? Guifol vagy veiler?

Dina egy nemtörődöm mozdulattal felvonta a vállát. – Fogalmam sincs. Én nem ismerem fel őket – hazudta.

Harod aggódón félrepillantott.

Ekkor kopogtak, majd egy testőr nyitott be az irodába. – Harod, keresnek.

– Ki az?

– Egy futárfiú. Tharoden üzent.

A félvér az orrát ráncolta. – Mit akar már megint? Nem adok senkinek hitelre lányokat, azt felejtse el! – A félvér egy ideig tétovázott, majd felsóhajtott. – Veled majd később folytatjuk – vetette oda a Dinának, és kitessékelte a lányt a folyosóra, aki kissé bugyuta arccal ment is. Az ajtó csapódott, Dina pedig a régi, elszánt tekintetével nézett a távolodó testőr és Harod felé.

Kipróbálni az új árut, Harod? Abból nem eszel. Előbb öllek meg.