Zevran világ életében spontán csinált mindent, és ezek a spontán ötletei általában sikerre is vitték. Legtöbbször. Most mégis kénytelen volt valamiféle tervet összeállítani. Nem is vagyok annyira vallástalan. Ha innen nézzük az én spontaneitásom bízik a leginkább a Készítőben! Remélem, az én utamat is készíti már ez a Készítő, főleg azt, hogyan keresztezi Dináéval.

Leginkább azért kavarogtak hasonló gondolatok a fejében, mert az agya legmélyén pontosan tudta, hogy egyetlen emberszerzetet egyedül egy Perubia nagyságú, nyüzsgő városban képtelenség mindössze saját erőből megtalálni. Akkor is az, ha ő Zevran Arainai. Szüksége volt arra, hogy legalább gondolatban az Erdő Istenét, az egeket, a Készítőt, bánta is ő, hogy nevezik, segítségül hívja.

Egy arra haladó szekérre kéredzkedett fel, melyen már utaztak egynéhányan, pár asszony gyerekkel, és egy földműves, mind emberek, aki felpakolva talán a perubiai piacra ment eladni portékáit. Zevran a két szablyáját és két karját ajánlotta fel fizetségül, arra az esetre, ha az úton megtámadnák őket.

Nos támadásban éppenséggel nem volt részük, bár Zevran az elme elleni támadásnak élte meg azt, hogy hallgatnia kellett a többiek beszélgetését. Merthogy miről volt szó megint...?

– Hallottátok, azt mondják, új prófétája kelt az elf népnek!

Már itt is! Zevran mogorván bámult az ég felé, mint aki a felhőkkel van elfoglalva, nehogy megszólítsák, mint elfet.

– Te elf vagy! Nem hallottál róla?

Grrr...

– Nem. Nem nagyon. Sajnálom – tárta szét a kezét színpadiasan. Csak hagyják már békén ezzel.

A többiek talán a gondolataikba láttak, mert tőle ugyan többször nem kérdeztek, de azért Zevrannak el kellett viselnie, hogy még hosszasan a prófétáról csacsognak. Ő pedig, még ha viszketése támadt is a témától, azért mégis figyelte a szavakat.

– Azt suttogják, ő egészen más, mint Druindar!

– Miben más?

– Ezt nem tudom pontosan... De talán a kora miatt! Az új próféta egy fiatalember. Nem is lehet annyi idős, mint Druindar! Ha így lenne, igen rövid időn belül várhatnánk mindig új és új prófétákat.

– Én meg azt hallottam róla, hogy nem is férfi, hanem nő!

– Én meg azt, hogy nem is elf! Bizonyára ember!

Zevran a szemét forgatta. – Ja, én meg azt, hogy sárkányfajzat!

A szekéren csend lett, mindannyian Zevranra bámultak, aki abban a pillanatban megbánta, hogy kibuggyant belőle a mondat. A szemekből látszott, hogy az egyszerű népek nem értették az iróniát.

– Sárkányfajzat...? Tényleg...?

Zevrannak két lehetősége volt, vagy hangosan kineveti őket, vagy magában gyulladozik tovább, szíve szerint az első tette volna, mégis a második valósult meg. Az út elkövetkező részében pedig inkább nem szólt semmit.

Perubiába érni több volt mint felüdülés.

Első útja, ígéretéhez híven a guifol árvaházba vezetett, nem akart sok időt ott tölteni, épp csak beköszönt volna Züiyához, egy ölelés, pár jó szó, és úgy tervezte, megy is tovább. Ajándékvásárlással sem töltötte most az időt, mindössze egy szál fehér, haragvirág szerű kis növénykét szakított az út széléről, azzal a kezében álldogált a kapu előtt, amikor a világosba öltözött nevelőnő kiét hozzá.

Zevran észrevette rajta, hogy az arca valahogy megváltozott. Ismerte a nővért látásból, ő volt Züiya ügyeletes nevelőnője, bár Zevran nem volt tisztában ezekkel a fogalmakkal, annyit azonban mindenképpen látott, hogy a fehér főkötős nő kerüli a tekintetét.

– Uram. Züiya... már nincs itt.

A férfi szemében döbbenet csillant, hirtelen nem tudta, ennek most örülnie kell-e vagy...? Óh, dehogy örült!

Közelebb lépett a nőhöz, próbált a szemébe nézni, mintegy utolsó kapcsolatot létesíteni még a kislánnyal, megtudni róla bármit...

– Hogyhogy nincs? Mi történt? Örökbe fogadták? Hol van most?

De a nővér még mindig kínosan ügyelt arra, nehogy a szemébe nézzen. Egy kis fatáblát adott át Zevrannak, rajta égetett ősi elf nyelvű felirat. Zevran még csak el sem tudta olvasni.

– Ezt ő küldi.

A férfi zavartan rázta a fejét, értetlenül forgatta a táblácskát. – Mi, egyáltalán mi ez?

– Egy áldás. Züiya készítette önnek már egy ideje. Sajnálom. Jobb, ha nem kérdez semmit. – Azzal elfordult volna, ha Zevran nem kapja el a karját, és fordítja vissza maga felé.

A nő, aki hivatalból a gyermekeknek szentelte az életét, és férfiak nélkül élt, szemmel láthatóan megijedt, Zevran nyomban el is engedte őt, és megadóan felemelte a kezét.

– Ne...!

– Sajnálnom! De kérem! Ne menjen el! Mondja meg, mi történt vele! Egyáltalán életben van?

A nő bólintott.

– És a család, amely örökbe fogadta... legalább jólszituáltnak tűnt?

A nevelő tekintete végigfutott Zevranon. A szemében bujkált némi sajnálat.

– Nem mondhatok magának semmit. Kérem, értsen meg. Aki érte jött... – A nő nyelt egyet. – Biztosan nem fogja visszahozni. Ez már jó.

– Egyáltalán itt van, Perubiában? Vagy vidékre vitték?

– Ne keresse.

– Értse meg, csak szeretném látni még egyszer, szeretnék legalább elbúcsúzni tőle, vagy beszélni a nevelőszüleivel, hogy hadd láthassam néha, ha arra járok, és...!

A nő Zevran szavába vágott. – Ne keresse! – Aztán együttérzőbben folytatta. – Jobb mindkettejüknek, ha nem teszi. Züiyának most más dolga van, fontos dolga, maga pedig csak elvonná a figyelmét.

A férfi az utolsó mondatra válaszul úgy nézett vissza a nevelőnőre, olyan kétségbeesett haraggal, hogy az ismét elkapta róla a szemét.

– Züiya az utolsó napokban... nos, változott. Sokat változott.

Zevran kérdőn emelte a szemöldökét. – Hogyhogy sokat változott? Pár hete láttam!

– Igen. Utána kezdődött.

– Mégis mire gondol?

– A kislány érettebb lett. Sokkal érettebb. Sok mindent megért már.

Most Zevranon volt a sor, hogy elkapja a tekintetét. – Mit akar mondani ezzel? – A nő nem válaszolt, így Zevran kénytelen volt a szemébe nézve, egyenesen megkérdezni. – Züiya... tudja...?

Benne van a pakliban, hogy vagy prüntyőke rájött magától, vagy az egyik nevelőnő rakta össze képet és mondta el neki!

A nővér azonban értetlenül kérdezett vissza. – Mit?

Az elf megkönnyebbült, megrázta a fejét. Aztán vett egy mély lélegzetet és egy ideig csak bámult maga elé. Végül a nevelőnő szólalt meg.

– Most mennem kell. Itt nálunk ne keresse többé Züiyát, mint mondtam, nagyon kis valószínűséggel fogják visszahozni. És kérem, máshol se tegye. Hagyjon neki most békét.

– Hagyjak neki békét?! Én szerettem! – bukott ki Zevranból a szó, pedig se nem tervezte, se nem fogalmazta ezt meg még magának sem, csak jött, és mint olyan, igaz volt.

A nővér bólintott. – Tudom. Züiya is szerette önt. De nem tudok mást mondani, mint amit már eddig is mondtam. Sajnálom.

– Várjon! – kiáltott utána Zevran. Ahogy a nő visszafordult, egy magas, barna bőrvértet és széles szablyákat viselő harcost látott, amint könyörgő tekintettel felé nyújt egy vékonyka szál, kis fehér harangvirágot. – Tegye ezt le az ágyára! Hogy megtalálja, ha mégis visszajönne!

A nő nem tudott nemet mondani. Elvette a virágszálat a férfi kezéből, majd elfordult, és lassan sétálva otthagyta őt a kapu előtt, egyedül.

*

A szűk sikátorban hátát görnyesztő kóborkutya ijedten lihegett az érkező felé, aztán ösztönére hallgatva sietősen eliszkolt onnan.

Zevran mindenre kész tekintete összhangban volt lépéseinek súlyával. Valahol mélyen benne kavargott most minden régről feltörő érzés: Először az anyja halt meg idejekorán, most Züiya került ki a látóteréből, Dina pedig ki tudja hol... Hát minden nőt, akihez egy kicsit is kötődtem, elveszítek?! harsant fel benne, majd rögtön utána jött az elhatározás, és mint egy árvíz, amely elborítja a gondolatait. Tudta, hogy Dináért még tehet. És meg is fogja találni a lányt, ha a fene fenét eszik is.