A ruhák elkészültek. Feléna egy héttel ezelőtt vitte el Dinát és még pár újonnan jött lányt a helyi szabóhoz, ahol méretet vettek róluk. Dina nem kérdezte, mi készül. Nem volt nehéz kitalálni.

A csomag kibontása után Dinára szürke, hosszú szabású ruha került, a szoknyarész a bokájáig ért, az ujja hosszú, vállát villantani hagyó felvágással. Végig ugyanolyan, egyszerű anyagból készült, minta nélkül, bár szabása szépen kiemelte a lányok idomait, mégis tartózkodóan igényes maradt. Dina egykedvűen érezte magát benne, mondhatni igazán szürkén, miközben figyelte a mellette állót, amint vidáman megpörgette magán az új szoknyát, büszkén mutatva idősebb társainak.

Mindannyian tudták, hamarosan esküt kell tenniük a veiler pártért, ez volt az öltöztetés elsődleges oka. Az eseményről már előre ódákat zengtek, micsoda nagyszabású ünnepség lesz, eljön majd a veiler élet krémje, és a párt tagjai büszkék lesznek rájuk... Ám Dina igazából meg se hallotta a várakozó szavakat.

Feléna éppen órát tartott. Dina az elhangzottak helyett inkább arra figyelt, hogy ne látszódjon unalma, és habár élőben nem mert, de lélekben az asztalra borulva könyökölt. Nem volt tilos számukra a könyöklés, de Dina azért úgy sejtette, Feléna nem csak a kézzelfogható értékeléseket, de az efféle apróbb jeleket is számításba veszi, mielőtt valakit kiiktat a csapatból, hát Dina jobbnak látta, ha mindig vigyáz a tekintetére és a gesztusaira. A megtévesztés maga, mosolygott el ilyenkor enyhén gunyorosan, megfelelően időzítve, hogy Feléna azt higgye, az elhangzott elmés megjegyzésen nevet.

A nő egy viaszbábu mellett állt, mintha csak örök életű párja lenne... aztán hirtelen az ajtó felé intett, s mivel Dina ült a legszélén, neki szólt oda. – A kinti raktárból hozz egy kendőt, fehéret!

A lány szó nélkül felállt. Mostanában így közlekedett, szó nélkül, a semmibe bámulva. Kiért a külső obszidiánterembe, megtalálta a fehér kendőt, összehajtogatva magához fogta. Éppen becsukta a raktár ajtaját, amikor váratlanul egy másik zár kattanása jutott el a füléig. Megfordult.

A csapajtón egy férfi ereszkedett le, ruhája jólétről árulkodott. Dina nem mozdult, meglepetten várta, míg az illető teljes egészében láthatóvá válik. Jó kiállású, szemre kellemes felépítésű elf volt, a válla széles, a mellkasa arányos, mindez a több réteg ruha és az ezüst színű palást mögül is látszott. A haja ezüstös, igényesen hátrakötött, vonásaiban pedig különösképpen is jóképű, az a fajta, akiért odavannak a lányok.

– Uram...! Biztos benne, hogy jó helyen jár? Talán jobb, ha most elhagyja az épületet!

Dina nem kívánta senkinek a halálát. És ha egy véletlenül idetévedt gazdag ifjút Felénának ki kell végeznie, abból a végén még a városban is nagy baj lesz. Biztos volt benne, hogy rajtuk és Felénán kívül ide nincs másnak szabad bejárása, férfiaknak végképp nem.

A megszólított azonban lépéseket tett felé, a figyelmeztető szóra pedig könnyedén nevetett egyet. A hangja magában hordozta a jóképűség kellemes színét. Magabiztos, bár közel sem tolakodó, inkább érdeklődő tekintettel nézett Dinára.

– Bizonyára új vagy itt. Még sosem láttalak.

Dina ekkor ébredt rá, hogy valójában ismeri ezt a hangot. Iolthland. Kavargott benne pár hirtelen feltörő érzés, amely állt egyrészt meglepettségből, másrészt némi félelemből is, harmadrészt pedig Dinának be kellett vallania, hogy a férfi kellemes megjelenése hatással volt rá. Egy ideig nem is válaszolt, csak enyhén tátott szájjal nézte őt, majd hirtelen ráébredt, hogy tulajdonképpen a megye kiskirályával áll szemben, de hogy hogy kellene őt helyesen üdvözölni, arról fogalma sincs.

– Öhm... nagyuram... – Hát egyszerűen csak meghajtotta magát.

A férfi egy kedves mozdulattal megérintette a vállát, majd másik kezével a lány állához ért, és felemelte.

– Semmi szükség ilyesmire – szólt megnyugtatón.

Dina a szemébe nézett. Iolthlandnak kékes-zöldes íriszei voltak, a tekintete mégsem volt fagyos, sőt, az egész férfin a szemöldöke mellett talán íriszeinek színe volt a legsötétebb és egyben legbarátságosabb. Dinának tetszett. Sőt, az érintése se volt se tolakodó, se kellemetlen.

– Hogy hívnak?

– Dinának.

– Gondolom az én nevemre már rájöttél.

A lány bólintott, leszegte a fejét, és zavarában hajtott egyet a kendőn. – Iolthland nagyúr.

A férfi rámosolygott. – Megjegyezlek, Dina. Jegyezz meg te is engem.

Dina nem válaszolt, csak felemelte a fejét, és pislogott rá párat. A levegőben érezhető volt, hogy Iolthland szimpatizál vele, bár Dina kíváncsi volt, vajon akkor is szimpatizálna-e, ha felismerte volna, hogy ő az a csapzott, takaróba csavart lány, akit az első nap Sylvaron ügyeletes bolondjának nevezett.

– Nos, akkor beljebb kísérsz engem, Dina?

A lány megindult a terem ajtaja felé. Ahogy lépett, különös érzés kerítette hatalmába, amiért neki kellett elől haladnia. Óvatosan hátrapillantott az őt követő férfire, egy félrebillentett fej, s egy mondhatni már szinte aranyos mosoly érkezett válaszul. Dina előrefordult, és besietett a terembe.

Abban a szent pillanatban, ahogy beléptek, a légkör megváltozott. Feléna arcán a döbbenet a pillanat törtrésze alatt változott át nyájas, üdvözlő mosolyba, a lányok felpattantak, majd mindannyian egyszerre meghajoltak, aztán összesúgtak, a szemük különösen csillogott Iolthland felé, voltak, akik enyhén mosolyogtak, mások egy kedves fejingatással szendén lehajtották a fejüket.

Feléna bájos mosollyal közelített. Dina nem is látta még ilyennek.

– Ó, Iolthland nagyúr! Miért nem szóltál előre, hogy érkezel, akkor sokkal szívélyes fogadtatásban részesültél volna! – küldött egy illedelmes főhajtást Feléna is. Dina üres tekintettel nézte, ahogy a nő és az összes lány meghajtja a fejét, épp csak ő maradt egyenesen, még mindig Iolthland mellett.

– Mi szükség lett volna rá, Feléna? És különben sem tudtam volna szólni, látogatásomat egy spontán ötlettől vezérelten ejtettem meg. Mint azt látod, egyedül jöttem, az udvartartást jobb néha otthon hagyni.

Feléna készségesen bólintott.

– Meg aztán kaptam így is szívélyes fogadtatást Dina személyében. Büszke lehetsz rá, rögtön felhívta rá a figyelmemet, hogy idegeneknek ide tilos a bejövet.

Abban a pillanatban Dina, Feléna, a lányok, tulajdonképpen mindenki számára megfagyott a levegő, épp csak Iolthland mosolygott még mindig haloványan. Fogalma sem volt a kémnők belső szabályairól, a névnélküliségről semmiképpen. Feléna a lányra villantotta a tekintetét, Dina meg inkább csak zavarában félrenézett.

Most már mindannyian tudták, hogy elsőre nem ismerte fel Iolthlandot, amit ki tudja, Feléna végzetes hibának számított-e. Bár most már azt is tudták, hogy a nagyúrnak tetszett ez a helyzet, és benne Dina, ez pedig okvetlenül is érzéseket indított el valamennyiük szívében, irigységet vagy csodálkozást, végül is mindegy. Dina a középpontba került.

És ráadásul megtudták a nevét. A kémnők névnélkülisége nemcsak azt szolgálta, hogy ne kötődjenek egymáshoz túlzottan, hanem az egyenlőséget is, tudniillik azt, hogy ne tudjanak a másikról a háta mögött sem dicsérő, se elmarasztaló szavakat mondani. Iolthland tette azonban pillanat alatt írt át szabályokat.

Feléna inkább újból hízelgő képet vett magára. – És minek köszönhetjük a szíves ittlétedet, nagyuram?

– Arra gondoltam, ideje körülnézni itt nálatok.

A padon ülő lányok közül szinte mindenki elpirult.

– De ne zavartassátok magatokat, folyjék csak tovább az óra menete, ahogy annak kell. Dina majd körbevezet engem.

A megszólított hirtelen felkapta a fejét, most vette csak észre magát, neki már rég vissza kellett volna térnie a helyére. Maga sem tudta, miért állt ott Iolthland mellett még mindig.

– Nagyuram, a kiválasztottad még újonc.

– Igen, tudom. Semmi baj. – Iolthland Dina felé fordult. – Ismered már a helyet, nem igaz?

Ő bólintott. – Igen.

– Akkor induljunk is. – A férfi Felénára mosolygott. – Utána szívesen értekezek veled pár érdekes ügyről. De most a felújítás eredményét akarom látni, s egy kicsit belülről a termeket.

Nem volt apelláta, Dina átadta Felénának a kendőt, majd előrement, mutatva az utat, a lányok pedig kénytelenek voltak egy irigy főhajtással beletörődni a nagyúr kívánságába. Feléna összeszűkült szemmel nézett utánuk.

Amikor már kettesben voltak, Dina a férfi tekintetét szánt szándékkal kerülve nyitogatta az ajtókat, majd haladt át termeken, és sötét, fáklyafényű, hideg, föld alatti folyosókon.

– Ez itt... a bent lakó lányok részlege. Onnan nyílnak a szobáik. Itt van a gyakorlóterem... azoknak, akik éreznek magukban affinitást a varázslásra.

– Te is ilyen vagy? – kérdezett közbe Iolthland.

– Nem. Nem, uram. Nagyuram. – Dina zavartan megrázta a fejét, majd inkább továbbment. – Ez pedig a nagyterem. Itt voltak nemrégiben felújítások. A nagyúr talán ezekre kíváncsi.

A lány kinyitotta a nehéz, hatalmas duplaajtó egyik szárnyát. Odabenn teljes sötétség honolt. Dina a kezébe vett egy fáklyát, belépett, és a magasba emelte. Egy hatalmas obszidiánfalu helyiségbe értek, melyet szépen faragott fekete oszlopok és domborművek díszítettek, elől egy pulpitus állt. A férfi belépett, középen megállt, és szótlanul ott maradt egy ideig, a mennyezetet szemlélve.

– Szép. – Egy jellegtelen hangú, rövid vélemény. Aztán Iolthland Dinára pillantott, felé lépett, és elmosolyodott. A lány is ráemelte a tekintetét. A fáklya fénye körbevette őket. – Neked is tetszik?

Dina különösnek találta, hogy az ő véleményére kíváncsiak. Másfelől pedig fogalma sem volt, Iolthland vajon milyen választ vár.

– Nagyuram, a felújított termet sajnos nem tudom összevetni az előző állapotával. Én csak ezt láttam.

Az ezüstpalástos bólintott egyet, majd sóhajtott, mintha elvesztett volna egy csatát. Kezét hátrafonta, és peckesen sétált tovább. Dina kénytelen volt követni őt, kezében a fénnyel.

– Itt szoktuk tartani az eskütételeket. Idén te is az esküt tevők közt leszel, igaz?

Dina bólintott.

A férfi felé lépett. – Várod már?

Mi mást mondhatna? – Igen.

Iolthland nagy levegőt vett.

– Mondd csak, Dina. Te szereted ezt a helyet? Tetszik neked a kémnői hivatás?

A lány bólintott. Nem gondolta, hogy az ilyesféle helyzetben egyáltalán adhatóak lennének másféle válaszok. – Igen.

Iolthland mintha elgondolkodott volna valamin. – Talán el sem tudod képzelni, én hányszor gondoltam már rá, mit tennék, ha nem én lennék a nagyúr. De ez örökölt hivatás. Apámtól kaptam a halálos ágyán. – sóhajtott, az arca kelletlenséget tükrözött.

– Sajnálom – szólt Dina, de a következő pillanatban rájött, hogy illetlen volt. – Úgy értem...!

Iolthland békésen rámosolygott, és újból felé lépett.

–És te? El tudod képzelni magad más helyzetben?

Dina egy rövid ideig talán még sajnálatot is érzett a férfi iránt, aki mintha értelmes, emberszerzet közti beszélgetést szeretett volna kialakítani egy számára talán csinos lánnyal, de mindenkitől csak előre megmondható, igen diplomatikus válaszokat kaphatott. Így Dinától is.

– Bizonyára sokan el tudjuk képzelni magunkat másképpen. De a kémnői hivatást nem hagyhatjuk el.

Iolthland elismerően bólintott, majd tovább lépett. – Hm. Nos igen. Vagy legalább is nem sok mindenért.

Dina hirtelen felkapta a fejét, és utána sietett a fáklyával. Nem értette pontosan az utolsó mondatot, de minden bizonnyal Iolthland, mint a megyében a legmagasabb rangú veiler, tudott egy módot arra, hogyan lehet innen – élve – kilépni. Dina ajka már nyílt, kíváncsian nézte a falat szemlélő férfit, és tényleg csak egy hajszál választotta el attól, hogy ne kérdezzen rá nyíltan, mi az.

De nem kívánt önkéntes öngyilkosságot elkövetni meggondolatlan szavakkal. Hát csak nézte tovább Iolthland jóképű arcának profilját.

A férfi mintha átlátott volna rajta, elmosolyodott, és a szeme sarkából rápillantott. – Kíváncsi vagy, igaz?

Dina bólintott.

– Gyere, megmutatom.

Csak egy megérzés volt, de Dinában belül ekkor felkiáltott egy hang, amely egy szeretett férfi nevét hívta, sürgetve, most, most ebben a pillanatban kell, hogy gyere, és ments meg. De Zevran még mindig nem volt sehol. Iolthland viszont talán tudott valamit, amivel Dina a saját sorsát a kezébe vehette.

A férfi váratlanul kivette a kezéből a fáklyát, Dina vállát átkarolva kissé távolabb kísérte őt. A lány érezte, hogy nem volna szükség feltétlenül arra, hogy Iolthland ehhez hozzáérjen, de valamiért a férfi érintése még mindig nem volt se fenyegető, se kellemetlen. Dina lopva a saját vállára tekintett: a férfi ujjai ott pihentek a szürke ruha hasítéka mellett, éppenséggel a csupasz bőrét is érinthette volna. De Iolthland csak puhán a vállának fedett részére tette a kezét, azt is csak gyengéden, óvatosan. Dina feje aprót fordult felé. A szeme sarkából nézte egy ideig az arcát, míg ő a domborműveket pásztázta.

– Itt van. Látod? – A férfi egyesével végigvezette a fáklyát a mívesen faragott csempék előtt. A domborművek rovátkáin úgy kúszott át az árnyék, mint a felkelő nap a völgyeken. – Ez a kémnő útja. Az ügyes kezű művész egy egész sorozatot szentelt neki. Ez itt a fogadalomtétele... a megpróbáltatásai... majd végül méltó jutalma, amint elnyeri pártjának tiszteletét. Látod? – pillantott a lányra.

Dina bólintott, bár ő igazából nem nézte a domborműveket. Ő Iolthlandot nézte, és közben nem igazán tudta, mit gondoljon róla.

A férfi a fáklyával egy másik csempesorozat felé irányította Dina tekintetét. – Ez pedig itt a kiskirály útja. Megszületik... felnő, megfelelő neveltetésben lesz része. Majd itt, a koronázásnál megkapja a neki járó hatalmat. Itt pedig uralkodása beteljesedik, és fénykorát éli.

Az utolsó domborműnek egyik felén a kiskirály trónolt jogarral a kezében, a másikon egy ugyanolyan trónon mellette egy előkelő női alak. A megye első asszonya. Dina csendesen nézte a falból feketén kiemelkedő képet.

Végül felpillantott Iolthlandra, aki a kezét még mindig a vállán pihentette.

– A nagyúr valójában keres valamit? Azért látogatott el ma ide?

A férfi szép ívű szája jóképű mosolyra húzódott, a tekintetébe beleköltözött valami megfoghatatlan kedvesség. – Igen. Egy ideje már keresek – vallotta be őszintén. – Tudod, én nem vagyok olyan szerencsés, mint te. Bár annyiban hasonlítunk, hogy az én helyzetem is kötött. A megye kiskirályaként kötelezettségeim vannak, amik egy életre szólnak, sosem tudom majd levetni őket. De... de talán körül tudom venni magam a megfelelő emberszerzetekkel. És a helyzetemet így kellemesebbé tudom tenni.

Csendesen mosolygott egyet, bár a mosolyán átszűrődött a szomorúság. Az utolsó csempe felé pillantott. – Azt a társat keresem, aki hasonlóan gondolkozik, mint én. Aki tudja, hogy a sorsunkból valójában nem léphetünk ki, csak jobbá tehetjük azt.

Dinának volt egy olyan sejtése, hogy a lenti teremben ülő lányok bármelyikje szívesen választaná ezt az utat.

Aztán Iolthland felsóhajtott, egy kedves simítással elengedte Dina vállát, és visszaadta neki a fáklyát.

– Menjünk vissza. Eleget lestem ezt a sötét, borús termet ahhoz, hogy eldöntsem, az eskütételt, atyámmal ellentétben én egészen biztosan nem itt fogom megrendezni.

Dina engedelmesen elindult a fénnyel, közben figyelte, ahogy Iolthland még fintorogva méregeti a termet, majd egy gondterhelt sóhajjal utána lép.

A többiekhez visszaérkezve, a férfi Felénával tartott, és félrevonulva beszélgetett vele, míg a lányok, amint a nő kilépett irigykedő kérdésekkel vették körül Dinát. A lány a padon ült, hajtott háttal, és megpróbált szürkébbnek lenni a szürkébbnél.

– Semmiről. Végig hozzám sem szólt... csak tartottam neki a fáklyát. Igen, végig azokat nézte... Nem tudom, ezt nem mondta... Ezt sem... Mondom, észre sem vett, nem beszéltünk... Téged? – Dina az éppen őt kérdező lány felé küldött egy enyhe mosolyt. – Miért ne. Mindannyian szépek vagytok... bármelyikőtöknek lehet esélye. Neeem, nem, engem már észrevett volna... Titeket még... Persze...

*

Dina tudta jól, hogy aznap a vacsoraasztalnál le kell tennie élete legelső, és talán legnehezebb vizsgáját megtévesztésből. Feléna ugyanis nem fogja bevenni ugyanezt.

A nő hátradőlve ült, keresztbe tett lábát ritmusosan lóbálta a másikon, miközben a karfára támasztotta másik könyökét. Ujjai arca mellett morzsolgatták egymást.

Dina nem nézett fel, ő anélkül is tudta, hogy a szemben ülő le sem veszi róla a tekintetét. Közöttük Gaelin csendesen evett.

– Miről beszéltél Iolthland nagyúrral?

Végre elhangzott a kérdés, mint a képzeletbeli vizsga kezdete. Dina szinte várta már, hogy túl lehessen rajta. Nem hibázhatott, ez pedig egész hazaúton nyomasztotta. Mostanra azonban felülemelkedett benne egy könnyed gondolat: Nem kell tudnom, hogyan csinálom, csak jól kell tudnom csinálni. Ennek érzete meginkább Zevran tanácsához hasonlított, mindegy, hogy lekerül-e a támadód keze a derekadról vagy sem, te akkor is tudd, hogy meg fogsz menekülni. Dina pedig meg is menekült. És Felénát is be fogja csapni.

Dina az ebből adódó halk mosollyal felvértezve pillantott vissza a nőre.

– Miről? Nem is tudom... A nagyúrnak rendkívül megkapó a tekintete.

Feléna önfeledten elnevette magát.

Gaelin ráncolt homlokkal nézett hol egyikükre, hol a másikukra.

– Nos, igen, a nagyúr minden tanítványom vágyálma, tudom. Én pedig egy pillanatig sem vetem meg őket érte.

Gaelin mélyen felsóhajtott, és egy határozott bökéssel felnyársalta a húst a villára.

– Szóval? Mit mondott neked?

– A domborművekről beszélt.

– Elnyerték a tetszését?

Dina a nőre nézett, feltételezte, Feléna feltette már ugyanezt a kérdést Iolthlandnak is.

– Úgy láttam rajta, az alkotások talán tetszenek neki, igen. De azt említette, az eskütételt ennek ellenére máshol akarja megtartani. A termet túl sötétnek találta.

Feléna félrepillantott, állát elégedetlenül tolta előre.

Gaelin gúnyosan motyogott. – Ostoba barom. Magához csődíti majd a népet, és hatalmas bált rendez, a nyakamat teszem rá, hogy így lesz.

– De az eskütételnek nem titkosnak kellene lennie? – érdeklődött Dina.

– Hát éppen ez az. Iolthland nem bírja ki rongyrázás nélkül, még ilyenkor sem.

Feléna nem moccant, úgy tűnt, ezúttal egyetért Gaelinnel. Aztán előredőlt, könyökét az asztalra támasztva kérdezte inkább Dinát.

– És mit mondott még? Másról nem beszéltetek? Érdeklődött irántad?

A lány felidézte maga előtt Zevran huncut arcát, amint épp valami költőien pikáns mondatot készül elsütni. Szüksége volt a férfire ahhoz, hogy a mosolya őszinte legyen.

– Hát... nem tudom. Talán érdeklődés volt. Remélem, az...

Feléna tüzetesen fürkészte az arcát. Dina lélekben belekapaszkodott Zevran karjába, és nem engedte el, miközben a valóságban visszahajolt a tányérja fölé, és tovább evett. Nemsokára Feléna halk mosolya hallatszott.

– Ha a képzés során bármi bajod esik, meggyógyítalak, ahogy bármelyik másik lányt is meggyógyítanám, akár az életem árán is. De ha Iolthland szemet vet rád, és komolyan is gondolja, kikerülsz a fennhatóságom alól. Akkor már nem tudlak megvédeni, bár mondjuk... tőle nem is igen akarnálak.

Feléna is Dina is csendesen, cinkosan mosolygott. Dina úgy érezte, átment a vizsgán.

Csak Gaelin hümmögött kettejük közt. – Előbb Zevran, most meg Iolthland. Szándékosan az ilyesfajtákkal veszed körül magadat?

– Miért, a nagyúr milyesfajta?

– Ismered a véleményemet róla.

– Mégis mit lehet tudni az eddig életéről? Nekem úgy tűnt, a nagyúr valójában társat keres.

Feléna bólintott. – Ez így van.

– És hogyhogy nem talált eddig? Hiszen mindene megvan hozzá.

A két nő összenézett. Végül Feléna válaszolt. – Egy kicsit talán válogatós.

Gaelin csóválta a fejét. – Szép megfogalmazás.

– Mindez természetes. Ő a kiskirály, nem vehet maga mellé akárkit. Az eddigi lányok nem bizonyultak elég megfelelőnek.

– És... mit tett velük?

– Ő? Semmit. Nekem sem bizonyultak megfelelőnek.

Dina lenyelte a falatot. – A nagyúr jellemzően a kémnő tanoncok közül válogat?

– Nem igazán van más választása. Nemesi családok sarjai nem élnek a környéken, akik mégis, azoknak fiaik vannak, vagy még túl fiatal gyereklányaik. Azt a kevés úrihölgyet, aki akad, meg gondolom már megismerte. Az egyszerű köznépből nem választhat. Nálunk azonban mindenki személytelen, én pedig kiváló képzést nyújtok nektek előkelőségből is. Iolthland is így gondolhatja, mert már egy ideje rendszeresen ellátogat hozzánk.

Gaelin nem palástolta a véleményét. –­ Akkor is egy ostoba ficsúr...

Feléna összehúzott szemmel ráripakodott. – Ha valaki, Iolthland a lehető legjobb választás! Külsőre megnyerő, hatalma van, gazdag, és nem utolsósorban van egy igen jó tulajdonsága: Rangjánál fogva nem engedheti meg magának a kicsapongást!

A harcos nő grimaszolva füstölgött. – Ja, persze. Ő maga a szentség, az ártatlanság szobra...! Ne gondold, hogy a ripacs művészpartijaira pont ő nem hív meg kétes hírű nőket is!

– Azt nem tudom, nem is az én dolgom, hogyan szórakozik! De az én lányaim közül nem játékszert, hanem menyasszonyt keres magának! Ebben biztos vagyok! És abban is, hogy előbb-utóbb találni is fog!

Feléna hangja büszke volt, a nő kikérte magának a megbecsülést. Gaelin nem szólt vissza, csak tovább húzgálta a száját, csendben. Dina némán figyelte őket.

Bár Gaelin alulmaradt, a véleménye ettől még nem változott. Kis idő múlva még halkan odaszúrta. – Iolthland az én szememben akkor is csak egy nagyképű barom.

– Te az egész Euthoriai Birodalom összes férfijéről így gondolkozol.

A szócsatában Feléna végső megsemmisítést mért Gaelinre. Dina pedig egy pillanatig sem gondolta, hogy Felénának ezzel az utolsó mondattal nincs igaza.

Gaelin megtörölte a száját, majd elhagyta az asztalt.

Feléna pedig fesztelennek tűnő arccal evett tovább.