Feléna hosszú szürke ruhában ült a hallban, egy kitekert pergament tartott a kezében, azt olvasgatta. Kifogástalan megjelenése ezúttal sem hagyta cserben.

Amikor Dináék megjelentek a lépcső tetején, Feléna elégedetten mosolygott, míg végignézett a lányon, majd könnyedén az ajtó felé fordult. – Induljunk végre!

Dina még egy pillantást vetett a háta mögött Gaelinre, majd Felénával tartott.

Soha életében nem ment még úgy végig utcán, ahogy akkor. A szembejövők közül szinte mindannyian főhajtással vagy legalább egy szemkontaktussal köszöntötték őket. Voltak, akik egyenesen megijedtek a mellette haladó nő látványától, egy szántóvető sietve leemelte sapkáját, a mellkasára húzta, és félve eloldalgott, míg mások szeme sarkából, így egy középosztálybélinek tűnő hölgy tekintetéből szinte olvashatóvá vált a megvetés. Feléna pedig, mintha ez lenne a legtermészetesebb – és talán neki az is volt – mindenkinek nyájas mosollyal, lehunyt szemű bólintással visszaköszönt, Dinával pedig az út alatt egyetlenegy szót sem váltott.

A forgalmasabb utcákról egy kisebb térre értek, melyből egy sikátor nyílt. Feléna léptei sietősebbé váltak, majd hirtelen leguggolt egy hatalmas csapóajtóhoz, felemelte. Dina először csak óvatosan közelített a földben lévő lyukhoz, Feléna azonban némán lefele intett neki a fejével.

Dina nem volt annyira ostoba, hogy megkérdezze, hova vezet a járat. Megértette, hogy más lehetősége nincsen, hát felfogta a szoknyáját, és óvatosan leevickélt a meredek falépcsőn, az első majd a második, a harmadik fordulóig. Innen már látta a termet.

A sötét, nyirkos, fényes falú, barlangszerű helyiség szélén szürke vagy ahhoz hasonló ruhába öltözött, Dinával körülbelül egyidős lányok ültek, sűrűn egymás mellett egy félkörben, hajuk és megjelenésük nekik is kifogástalan. Rájuk meredtek mozdulatlanul, az arcuk ugyanolyannak tűnt, mintha csak ikrek volnának mind a húszan, harmincan. Mindannyian sápatagon néztek feléjük, vagy csak talán a barlang különös fénye okozta szemükben ezt a szoborszerűséget, Dina nem tudta eldönteni. Mindenesetre egyikük sem mozdult, csak a szemük fehérje nagyobbodott vagy kisebbedett, ahogy követte a két leérkezőt. Dina odalenn inkább előreengedte Felénát, aki, mikor leért elégedett örömmel nézte, ahogy a lányok szinte egyszerre felállnak és egy különös, talán titkos nyelven köszöntik őt, majd elhangzik egy gyér hangú, rövid ének.

Dina így közelről tüzetesebben meg tudta figyelni őket. Voltak páran, talán hárman-négyen egymás mellett, akiknek a hangja különös bátorsággal csengett és szemük büszkén csillogott az ének alatt, míg a többiek mindössze csak egy halovány tátogás-motyogást préseltek ki magukból.

Mindössze hárman maradtak csak mozdulatlan, Dina, és még két másik, bár a többiektől egyáltalán nem különböző lány, akik a sarokban álltak, egyelőre hely nélkül.

Feléna nem köszönt vissza, talán úgy gondolta, a jelenléte itt elég köszöntés. Hiányzott az az intés is, mellyel engedélyt adott volna bárkinek arra, hogy visszaüljön. Helyette egy másik, talán kissé szigorúbb intéssel a három újoncot, Dinát és a másik kettőt a félkörben álló lányokkal szembe állíttatta, majd kihúzta magát, és belekezdett.

– Kémnők vagyunk. A veiler párt legfelsőbb ügyeinek szolgái.

A három újoncra nézett. Kínosan lassú szemlélődéssel körbesétálta őket.

– Ennek a titoknak az elhangzásával a csapat tagjaivá váltatok. Innentől egyikőtöknek sincs visszaút. Csatlakoznotok kell. És jól kell működnötök. Máskülönben kijutnotok élve ebből a rendszerből nem lehet. Utatok során megtapasztaljátok majd, hogy itt a legfinomabb és legösszetettebb munka folyik, amely fürge elmét, figyelmet, memóriát, testi ügyességet, lelki erősséget, és kellő csáberőt kíván. A feladatotok összetett, összetettebb, mint bármi más. Mindenben jónak kell lennetek.

Feléna megállt az egyik alacsony lány mellett, akinek arca ekkor elkomorult, a szája kínos hullámot vetett, és sietősen lehajtotta a fejét. Feléna nézte még egy ideig csendes szigorral, majd továbbhaladt. Dina jól megjegyezte a szemben álló lányt: elfhez képest alacsonyka, talán kissé zömök termet, a szeme ijedt, a frizurája viszont különösképpen is egyedi, mintha helyettesíteni próbálna vele valamit.

– Munkánk során el kell hitetnünk az ellenséggel, akikhez odaszegődünk, hogy minden az ő akaratuk szerint történik. Közben pedig nyitva kell, hogy legyen a fülünk, s a fontos dolgokat magunkba szívjuk, mint egy szivacs. A veiler főtanács előtti megjelenésünkkor pedig mindent addig összegyűjtött információt kiadjuk magunkból, hogy aztán tiszta lappal kezdhessük. Aki ezt nem tudja megtenni, képtelen a feladatra.

A nő hirtelen az alacsony lány felé fordult, és az arcába hajolva neki szegezte a kérdést. – Ma, a lépcsőn lefele jövet melyikünk haladt elől, én vagy az újonc?

Az alacsony lányon látszott, hogy már Feléna jelenlététől is retteg, az pedig, hogy a nő szinte az arcába hajolt, kicsit sem segített a helyzetén. Dina el tudta képzelni, hogy a lány, ha emlékezett is a válaszra, ebben a pillanatban minden törlődött az agyából. Nyökögni kezdett, mintha dadogna, nem is lehetett eldönteni, valóban beszédhibás-e vagy csak ennyire fél.

– Ön... ön, hölgyem.

Feléna egy sóhajjal felegyenesedett, csüggedten lebiggyeszett szájjal végignézett a lányon, majd lassan egy nemleges intést küldött neki a szemével. Dina várta, hogy most valami rossz történik, de végül Feléna egyszerűen csak továbbment. Bár ettől még Dina előérzete nem tűnt el.

– Néha szükség van arra, hogy végignézzünk számunkra irtózatos dolgokat. Néha szükség van arra, hogy megtegyük őket. Hazudni kell tudnunk. Megtéveszteni kell tudnunk olyan emberszerzeteket, akikről azt gondoljuk, felettünk állnak. Ölni kell tudnunk. – Itt egy rövid pillanatra Dinára nézett. –Néha el kell csábítanunk valakit. Mindent a veiler érdekek elé kell helyeznünk, van, hogy a saját életünket is.

Feléna körbeért.

– Nekünk magunknak kell lennünk a teljes megtévesztés. Te miért nem figyelsz?

A váltás annyira hirtelen volt, hogy még ha nem is mutatták, a lányok képzeletben talán mindannyian felkapták a fejüket.

Feléna az alacsony lány mellett, az egyik Dina melletti újonccal közvetlenül szemben állt, és ráncolt homlokkal nézte. Az újonc kínos másodpercekig talán észre sem vette, hogy neki szólnak, majd felocsúdott, és kérdőn magára mutatott.

– É-én...?

– Te hát.

– Én, hölgyem, figyelek... – Félénk-védekező hang.

– A barlangbelsőt figyeled. Ha a kövek jobban érdekelnek, mint az életed, megválunk tőled, te az életedtől, és ezzel együtt a köveidtől is.

Ketten azok közül, akiknek az imént énekszó harsányan hangzott az ajkáról, most összenéztek.

Feléna megint mintha mi sem történt volna, folytatta.

– Egymás nevét nem kérdezzük meg. Ez főszabály. Ha mégis megtudjuk máshonnan, itt nem szólítjuk egymást néven soha. Egyedüliek vagyunk, egyedül dolgozunk. Ez nem csapatmunka, a másikat annyiban segítjük, amennyiben az a párt érdekét szolgálja. A barátnői kapcsolatok itt feleslegesek. Hanyagoljátok őket. Az első a saját magunk előrelépése. Ezzel a felfogással kell élnetek innentől fogva mindig, ahhoz, hogy készen álljatok arra, hogy kiválasszanak titeket. Aki nem tudja bebizonyítani egy adott időn belül, hogy készen áll, netán azt bizonyítja, hogy soha nem is fog, annak jobb, ha már most meghal. A párt érdeke az első, nem kockáztathatjuk, hogy a leggyengébbek guifol kínzókamrában fontos titkokat áruljanak el. Megint nem figyelsz.

A Dina mellett álló újonc összerezzent. – Ö... hölgyem, figyelek...

Feléna mérges elégedetlenséggel nézte, majd egészen váratlanul a mellette álló, alacsony lány feje búbjára csapta a tenyerét, ujjai szétnyíltak és beletúrtak a különös frizurába, míg a lány fejbőréhez nem tapadt mindegyik, aki abban a pillanatban tehetetlenül remegni kezdett, már nem volt magánál, a szeme fennakadt, szeme fehérje jól láthatóan telt meg vérrel, mintha pohárba öntenének vörösbort, aztán egyszer csak összeesett. Látszólag... igen, Dina úgy látta, nyitva van vérrel teli szeme. Halott volt.

Feléna végig oda se nézett, a szembeni újoncot fürkészte. – Most már figyelsz?

– F-figyelek... hölgyem...

A levegő megtelt a halál nyomasztó tudatával. Felénán kívül senki nem mozdult.

– Az újoncoknak három ásóra van szükségük – hangzott nemtörődöm, flegma hangja. Pár lány hátrafutott és pillanatokon belül, szemkontaktus nélkül valaki Dina és még a másik kettő újonc kezébe nyomott egy-egy ásót.

– A városon kívül temessétek el – vetette oda nekik Feléna, majd intett a többieknek, a csoport átvonult egy ajtón, talán egy másik terembe.

A három lány egyedül maradt. Az egyikük, az, akit Feléna figyelmetlenséggel vádolt, különösen is nyúlánk, hosszú arcú lány volt, a másikuk Dinával egymagas, pisze orrú, ám jelenleg igen ijedt tekintetű hölgy a földön fekvő társukra meredt.

– Most... most ez halott? Én hozzá nem nyúlok! – jelentette ki határozottan a fejét rázva.

Dina végignézett rajtuk, majd a halott lányon. Aztán vett egy nagy levegőt, összekapta magát. A szíve elszorult, mert Fernil jutott eszébe. Nem volt képzetlen a koporsó nélküli temetésben.

Észrevette, hogy a középső lány nemcsak egy ásót, de egy összehajtott lepedőt is szorongat magánál, kikapta a kezéből, a földre terítette a test mellé.

– Gyertek, görgessük rá. Hogy fel tudjuk emelni valahogy.

A középső még mindig ellenállón rázta a fejét. – Mondom! Én hozzá nem nyúlok!

A magas nem törődött vele, leguggolt, és úgy tűnt, legalább ő azon gondolkozik, hogyan is kellene megvalósítani Dina ötletét.

– Te hozzá mersz érni? – szemlélte a vérben úszó, nyitott szemeket a magas, majd Dinához hajolt.

Ő nyelt egyet. – Már van gyakorlatom ebben.

Megacélozta magát, és a halott lány mindkét vállát óvatosan a lepedő fele húzta. A test teljesen élettelen volt, nem mint egy alvó ember, inkább mint valamiféle puhára gyúrt tészta, hanyatlott. Amikor Dina megérezte, nyelt egyet, majd mégis az élettelen lány hóna alá nyúlt, s a másiknak jelzett a szemével, hogy fogja meg a lábát. Ő így tett. Végül ketten ráemelték a lepedőre.

– És most...? – visított a harmadik, aki eddig még csak le sem hajolt. – Én nem ezért jöttem ide! nekem azt mondták, itt...! Egekre, én ezt nem csinálom!

Dina csak egy futó pillantást vetett rá.

– Fogjuk meg a lepedő szélét. Ti ott ketten a lábánál, én itt a fejénél.

– Én meg nem fogom! Mondom, hogy én nem fogom meg!

A magas rárivallt. – Ne hisztériázz már! Csak a lepedőt kell fogni! Hallottad, mit mondott Feléna!

Dinának volt egy olyan érzése, hogy nem jó ötlet pont a vezetőnevét kiejteni, de csak egy gyors pillantást vetett magas társára, mást nem szólt. Végül valahogy kiküszködték a testet a barlangból ketten, ő meg a nyúlánk lány, a harmadik elfehéredve vitte mögöttük a három ásót.

– Menjünk rögtön az erdő fele, kerülőúton. Nem szívesen találkoznék az utcán így senkivel.

Dina egyetértett, s mivel ő még nem ismerte Sylvaron utcáit, az útirányt rájuk hagyta. A magas lány haladt elől, oldala mellett ökle szorította a lepedőt, Dina hátul ügyelt arra, hogy a halott test le ne essen a lepedőről. A pisze orrú meg mellettük haladt látszólag még mindig remegve, zsörtölődve.

– Én ezt nem csinálom... én aztán nem! Haza akarok menni anyámhoz! Csak egy egyszerű lány akarok lenni anyám mellett!

Dina nem szólt. Neki már egy jó ideje el kellett engednie az ilyesféle terveket.

Végül kiértek az erdőszélre a falu szántói mellé. A lepedőt a földre engedték, benne a halott lánnyal, majd ásni kezdtek. Dina ásott már életében, nem is egyszer a szülőfalujában, bár szálló szoknyája most nem segítette ebben, hát oldalra kötötte, hogy ne koszolódjon össze. A magas lány nem törődött ilyesmivel, szemmel láthatóan belevetette magát a munkába, talán figyelemelterelésből, hatalmasokat, nyögve tolta az ásót lábával a kiaszott földbe.

A harmadik most is tétlenül állva nézte őket, miközben halkan motyogott. – Én nem... én ezt biztos nem...

A sír elmélyítésén órákig dolgoztak ketten, a magas lány frizurája szétcsúszott, Dináé szintén, kezük bepiszkolódott, a nyúlánknak a szoknyája alja is.

Végül a lepedővel ismét felfogták, és a gödörbe helyezték a testet.

Dina letérdelt mellé, és a halott nyitott szeméhez nyúlt. Ujjainak vége lágyan ért az élettelen pillákhoz, s egy bús-lassú mozdulattal lecsukta a még haltában is szép arc mégis véres tekintetét.

– És most? – A magas lány elcsigázottan nézett Dinára.

Ő is vonakodott attól, hogy mozduljon. Nem akart földet szórni a még túl fiatal lány testére, még ha már nem volt benn élet akkor sem.

– Talán takarjuk el a lepedővel – javasolta.

Így lett, a lepedő fennmaradó szélét ketten ráhajtogatták a testre, hogy minél kevesebb látszódjon belőle.

– Szegény anyja. Szegény szülei – szólt a magas.

A harmadik felkiáltott. – Inkább szegény ő! Így járunk mindannyian! Mondom én nektek, ez a nő mindannyiunkat kivégez majd egyesével! Biztosan csak páran maradunk!

– Hallgass már el! Máskülönben biztosan köztük leszel te is!

– Te csak ne beszélj! Téged már kinézett magának, mert a falat bámultad!

– Nem bámultam! Azok a kövek ott a falon nem természetesek, színtiszta obszidián az egész! Ez egy nagyon drága mesterséges barlang!

– És ez ugyan ki a fenét érdekel, amikor az életünk forog kockán?!

Dina csak most pillantott hátra a veszekedőkre. De nem kiáltott rájuk, se nem csatlakozott hozzájuk, még csak meg se intette őket. Inkább felállt, fogta az ásót, és az első földet a sírba ejtette. Nem a sírban fekvőre, épp csak mellé hullatta óvatosan, mintha azon aggódna, hogy megsérti. Aztán lassan a többiek is csatlakoztak, a végén még a pisze orrú lány is lapátot fogott, bár csak akkor, amikor a testből már semmi sem látszott. Azt, hogy melyikük hantolta a földet a halott lány lábára, kezére, arcára, egyikük sem tudta, nem is akarták tudni, mintha a test maga szent lett volna ahhoz, hogy elfedjék. Vagy talán ezzel tudatták, ha másnak nem, saját maguknak, hogy Feléna tettével a végletekig nem értenek egyet.

Végül visszaindultak. Az erdő mellett csörgedezett egy kis patak, Dina odalépett, lehajolt, megmosta magát, a haját vissza tűzte, rendbe szedte... Hívta a magas lányt is, de ő csak megrázta a fejét, s meredten bámult maga elé az iménti történtek súlya alatt. A városba szürke szellemekként érkeztek vissza, az utakon nem néztek senki szemébe.

A csapóajtóhoz érkezve a magas lány először még kettejükre tekintett kérdőn, mintha talán lehetőségük lenne eldönteni, visszamenjenek-e... Végül bekopogott.

A lány aki ajtót nyitott nekik, rájuk se nézett, bár elvette tőlük az ásókat. Ők hárman követtek őt, nem gondolván, hogy először a raktárba megy... Aztán csak buta megsemmisülésben álltak a háta mögött, és vártak, egyikük sem merte megkérdezni, mi a következő lépés, még szólni sem mertek a lányhoz, aki végig úgy tett, mintha nem venné észre a mögötte ácsorgókat. Amikor végzett a feladattal, átvágva az iménti, immár üres termen, egy abból nyíló ajtó felé vette az irányt. Dináék sietősen tipegtek utána.

Egy sokkal tágasabb, ám ugyanolyan obszidián kövekből rakott helyiségbe értek, láthatóan Feléna éppen magyarázott valamit a csoportnak, ám amikor meglátta őket közeledni, félbeszakította a mondatot, és csendesen nézte őket.

Ők hárman szinte egyszerre nyeltek egyet.

Feléna meg még mindig mozdulatlanul, arcán furcsa mosollyal állt. Végül annyit mondott. – Na, mi lesz?

Dina és a másik kettő óvatosan, szívdobogva közelített, míg Feléna végigmérte őket. Még odavetette a padon ülő csapatnak – Most jól figyeljen mindenki –, majd körbejárta a három lányt, és egy cseppet sem zavartatta magát, tüzetesen, hosszasan nézte őket. Először a magasnál időzött.

– Mi ez a kosz...? – csípett bele a szoknyája oldalába, majd kelletlenül, rögtön el is engedte.

– Elnézést, hölgyem... az ásás közben történt.

– Nahát. – Feléna hangjából kivehető volt az irónia, a csoport felé fordult, és fennhangon szólt mindenkihez. – Egy kémnő mindig tökéletesen néz ki! Ha éppen sírt hantolt, akkor is! Minden pillanatban fel kell készülnünk arra, hogy megjelenhet a köreinkben olyasvalaki, akitől információt szerezhetünk. Nem nézhet ránk megvetően, nem hagyhat ott minket csak azért, mert a kinézetünk nem elég kielégítő!

Visszafordult a magas lány felé, és felhúzta az orrát, de mást nem tett. Inkább átlépett a pisze orrú elé. További szemlélődés kezdődött, bár Feléna arca itt egészen mást tükrözött.

– Mutasd a körmöd.

A lány így tett.

– A szoknyád alját.

A lány készségesen markolt az anyagba.

– A hajad.

Lehajtotta a fejét.

A nő szenvtelenül felsóhajtott. – Tiszta.

– Igen, hölgyem! – mosolygott a pisze. – Én nem piszkoltam össze magam!

– Túl tiszta. – Feléna fagyos arca a lányra bámult. – Mutasd a tenyered!

A lány már kevésbé mosolyogva emelte a kezét, szétnyitott ujjai remegtek.

A nő szenvedve felnyögött, és válla felett hátraszólt a csapatnak. – Aki rosszul teszi a dolgát, az lehetőségeket veszít el. Aki nem teszi a dolgát egyáltalán, az felesleges. Sajnálom.

A lány egyik pillanatban még meglepődött arccal nyitotta a száját, a másikban már összeroskadt Feléna keze alatt. Dina elhűlten nézte, ahogy a vér az ő szeme fehérjét is elönti, majd nem mozdul többé. Dina még a földön fekvőre meredt, amikor Feléna elé lépett.

Nála a nő nem szólt semmit, csak küldött neki egy sokatmondó tekintetet.

– Már csak két ásóra van szükségük – szót Feléna csendesen, és visszasétált a csapat elé.

Az iménti lány pattant, Dina nem is emlékezett, hogy került ismét ásó a kezébe. Ő csak a lányt látta, ahogy a földön fekszik. Az imént még együtt dolgozott vele.

A parancs egyértelmű volt. Dina és a magas lány most harmadik társukat fektették a lepedőre, és vitték ki ugyanúgy a barlangból, ahogy az imént a másikat.

– Mélyre kell ásni, máskülönben kikaparják a kutyák!

Nem volt bennük annyi lélekjelenlét, hogy köszönetet mondjanak a tanácsért. Némán tették a dolgukat, teljesen ugyanúgy, ahogy az imént, mindent, kinn az erdő szélen az utolsó földdarab lapátolásáig. A magas lány közben halkan sírt.

– Ne pityeregj, még piszkos lesz az arcod is a végén. Nem akarlak következőnek téged temetni. Kérlek, ne sírj hát – súgta Dina halkan.

Végül visszaérkezésükkor már nem történt semmi, Feléna ügyet sem vetett rájuk, csak hagyta, hogy mindketten leüljenek a padokra a többiek közé, aztán pár perc múlva abba is hagyta a tanítást.

Dina a szíve mélyén irigyelte a magas lányt, hogy van hova hazamennie, ő viszont csak Felénával térhetett haza. Nem mintha az úton egyetlenegy szót is szóltak volna egymáshoz, a nő úgy ment mellette, nézelődve, könnyedén, mintha egyedül lenne.

Végül Dina rájött, hogy valószínűleg az ő szüleik is zárják otthon a szobájukat éjszaka. A szülők bizonyára megkeményítették a szívüket, hiszen minden emberszerzet inkább látná a lányát Feléna iskoláját kijárva mint eleve halottan.

Dina is így állt a saját szobája közepén, egyedül, amikor Gaelin rácsukta az ajtót.

– Jó éjszakát! – köszönt még a nő, de Dina mindössze egy szoborszerű arccal válaszolt neki.