Amikor reggel Gaelin kinyitotta az ajtót, Dina már az olajzöld ruhában állt a szoba kellős közepén, mozdulatlanul, mintha már egy ideje a kilincset lesve várt volna. Gaelin mordult egyet, nem állta a lány tekintetét, inkább sürgölődni kezdett, szellőztetett, aztán a fésülködőasztal elé tolta a széket.

– Ne nézz így rám! – morogta. Dina továbbra is mozdulatlanul állt középen, mindössze a feje fordult, ahogy követte tekintetével a nőt.

– Már mondtam is, és magadtól is gondolhatod, hogy nem így terveztem!

A lány egyelőre nem válaszolt.

Gaelin már egy ideje a szék mellett állt, annak háttámláját markolva, és most már úgy nézett Dinára, mintha neki tudnia kellene, mit akar. – Na, gyere már, ülj ide. Megcsinálom a hajadat.

Dina engedelmeskedett, bár a tükörben kérdőn pillantott a mögötte álló, a fésűk közt matató Gaelinre. Tőle várta volna a legkevésbé, hogy szépítkezéssel foglalkozzon, Felénáról sokkal inkább el tudta volna ezt képzelni. Ám míg Gaelin harcos énje nyitottabb, közvetlenebb belsőt takart, addig Feléna bár a felszínen könnyednek látszott, addig elméjében ki tudja, miféle szigor rejtőzött.

– Miért? – kérdezte Dina, miközben tűrte, hogy Gaelin a haját fésülje.

– Feléna csapatába készülsz. Nem mehetsz oda akármilyen, csak reggel gyorsan összefonom a hajam féle megjelenéssel.

– Miért olyan fontos oda ez?

Gaelin egy ideig nem válaszolt, ráncolta a homlokát, és úgy tett, mint akinek egy gubanc kifésülése elvonja minden figyelmét. – Ma úgyis meglátod. Ne légy türelmetlen.

Dina szemrebbenés nélkül tűrte a műveletet. Gaelint nézte a tükörben. Az elhangzottakból úgy tűnt, a megjelenés Felénának fontos. Kettejük közül mégis Gaelin volt itt, ő foglalkozott vele. Feléna olyasvalakiként jelent meg a lány szeme előtt, aki vizsgáztatóként hátradől, némán várja a feleletet, és egyetlen segítő szót nem szól. Pedig Dina elsőre Gaelinről gondolta volna ugyanezt.

De ebből most nem akart messzemenő tanulságokat levonni. Be kellett vallania, hogy mindkettejüknek, Gaelinnek és Felénának is hálával tartozott, és ugyanúgy tisztelte őket.

Aztán visszakanyarodott a legelső témához.

– Akkor hogy tervezted?

– Hát...

A nőn látszott, hogy talán még mindig csalódott egy kissé Dina testi erejét illetően, de nem tette újból szóvá.

– Miért hoztál magadhoz a fogadóból?

Gaelin hümmögött. – Nem ismered Iolthlandot. Utálom azt a műmájert! A gyomron fordult fel tőle, ha csak meglátom, fúj!

Gaelin, ha hanem sajnálta volna a padlót, a név után bizonyára oldalra köpött volna egyet.

– Ostoba kis nyikhaj figura, aki valamiféle kultúristenségnek képzeli magát! Közben meg azt mondják, mégis műveletlen. Mondjuk ezt nem tudom, én nem értek a művészetekhez. De ez a legkisebb baj vele.

– Ő a helyi kiskirály?

– Ja, hogy rohadna meg...! Sylvaron megye kiskirálya. Ez pedig azt jelenti, hogy rendelkezhet az életünk felett. Amikor rád nézett, ott a kocsmában, azt hittem, megütöm! Azt híresztelik, nem bánik jól azokkal a nőszemélyekkel, akik közel kerülnek hozzá. Úgyhogy nem volt kedvem végignézni, hogy egy véletlen mondata miatt mások kegyetlenkedjenek veled, még akkor sem, ha tényleg nem voltál valami bizalomgerjesztő állapotban. Ha más lett volna ugyanebben a helyzetben, annak is ugyanígy segítettem volna.

Dina elfogadón bólintott. – Értem. Szóval Iolthlandtól próbáltál megvédeni.

– Még szép! Az egy ostoba barom.

A lány nem kételkedett Gaelin véleményében, az uraság valóban lehetett az, akinek a nő beállította. Mégis, ettől függetlenül fel kellett tennie a kérdést.

– Nem vagy jó viszonyban a férfiakkal. Ugye?

Gaelin felhúzta az orrát, míg az újabb gubanccal küszködött. – Ezt meg... ugyan honnan veszed?

– Zevranra is hasonlóképpen reagáltál.

– Zevran, Zevran, Zevran...! Mást sem hallok tőled, mint ezt a nevet!

Dina valójában megkapta a választ.

– Én mondom neked, jobban tennéd, ha elfelejtenéd azt az idiótát is!

– Zevran nem idióta. – Nem akart vitába szállni, lágy szavakkal próbálta meggyőzni a nőt.

– Értsd, ahogy akarod! Annyi gondolatot, amennyit rá pazarolsz, biztosan nem ér meg!

– Én csak szeretném látni. Azt ígérte...

Dina nem tudta befejezni a mondatot, mert Gaelin mérgesen felnevetett. – Ígérte? Ne viccelj már, nem lehetsz ennyire naiv! Az ilyenek mint ő, csak ígérgetnek, aztán az ígéretük elszáll, mint szó a szélben!

A lány lejjebb hajtotta a fejét.

– Térj észre végre! Ha Zevran ígért neked valamit, az csak azért lehet, mert érdeke fűződik hozzá. Ahogy téged elnézlek, sejtem, mi lehetett a célja. Higgy nekem, minden férfi ilyen, egy se kivétel. Vagy Zevran talán megtalált? Most itt van, hogy segítsen?

– Perubiában voltam, talán nem...

– Persze, talán azért nem talál, mert nem vagy Perubiában! Ne idegesíts már! Hinni akarsz a saját kitalált ábrándjaidnak. Becsapod magad! Az a férfi, aki szeret téged, az itt van, az megtalál, nem?

A lány nem válaszolt.

– Higgy nekem, téged már rég elfelejtett, és talán éppen mással hempereg! Te meg itt azt hiszed, hogy érdemes rá egy percet is áldoznod. Hm! Badarság...

– Segített nekem. Többször is. Nem bántott sosem. És meghallgatott. Sőt, ő is beszélt magáról...

– Ezek, amiket felsorolsz nem többek puszta jóindulatnál. Az, hogy beszélt magáról meg legfeljebb annyit jelent, hogy szeretett veled beszélgetni, ennyi. De ettől még nem lesz valaki szerelmes beléd! A többi meg, a szép szavak meg az udvarlás, na, azokat az ilyen Zevran félék gyakorlottan alkalmazzák minden hiszékeny kis csitrin, ahhoz, hogy megkapják, amit akarnak.

Dina hazudott volna, ha azt állította volna, hogy Gaelin véleménye nem szúr tőrt a szívébe.

– Most látom csak a fényben. Ez a hajad színében az, ami? Hm. Most már sejtem, mit adott neked Zevran, hogy így belebolondulj.

Dina tekintetében volt némi támadás, ahogy a tükörben felpillantott. – Félreérted.

– Mit értek félre? A kuncsaftod volt, nem?

A nő hirtelen szavai a félelem és a megaláztatás érzését keltették a levegőben, Dina pedig anélkül lélegezte be őket, hogy ellent tudott volna mondani. Egy ideig csendben ültek, Gaelin fonta Dina fürtjeit, miközben a lány hátra-hátralengett a nő erős kezének rántásaitól.

– Nem akarok ostoba lenni – kezdte végül halkan Dina. – Tudom, hogy amit mondasz, abban van igazság, még ha kemények is a szavaid. De... valahol a szívem mélyén remélem, hogy Zevran és köztem talán történt ennél több is. Talán... talán van valamiféle igazi szeretet is köztünk, mélyen a sok minden alatt. Valami kis csíra. Egy apró kis mag. Valami kezdemény, amiből még lehet több, amiből még kinőhet egy szép virág.

– De azt ugye tudod, hogy az ilyesféle magvak közül egy vagy kettő ha kikel. Az ezerből. Az pedig, hogy egy Zevran múltú férfi az, akiről beszélünk, nos, az nem segít az arányokon.

Dina elszomorodott. – Tudom.

Egy ideig nem tudott mit mondani. Érezte jól, benne is ott lapult annak a félelme, hogy ha kettejük között el is kezdődött valami, azóta az Zevranban már elmúlt, s a férfi továbblépett. Ez a gondolat pedig okvetlenül is mérlegre tette Dinát a saját maga szemében. Vajon vagyok-e annyira vonzó, vajon vagyok-e annyira értékes, hogy valaki tényleg szeressen? Vajon utánam jön-e? Vajon elindul-e egyáltalán? Nem mondja-e, hogy esélye sincs megtalálni? És ha elindul, vajon képes-e rá? Nem adja-e fel, nem fordul-e vissza félúton a kudarctól elkeseredve?

Nemhogy választ nem tudott adni rájuk, de a kérdések csak gyűltek a fejében, hosszú, kígyózó sorokban tekeregve...

– Nagyon nehéz ez, Gaelin.

A nő felpillantott Dina arcára, mely csüggetegen tükröződött vissza. Gaelin talán együtt érezhetett vele, mert ekkor váratlanul megsimította a vállát, iménti kemény hangja pedig megértővé változott.

– Dina. Tudom, milyen az, amikor egy nő teste kap valami csodálatosat, és a szíve is rögtön menne utána, de... Nem lehet, mert akinek eddig kellett, már nem kell. Ezért is hagyd ezt a Zevrant. Ő nem neked való.

Dina a tükörben nézte Gaelint, aki olyan hangon beszélt most, mint egy jóságos anya. Aztán a lány szeme hirtelen könnyel telt meg, gyorsan odakapott, és kitörölte őket, mintha meg sem jelentek volna, a többit, a készülőket pedig lenyelte.

Gaelin meglapogatta a vállát.

– Na. Ennek nem most van itt az ideje. Most össze kell szedned magad.

Dina egyetértett vele. Igyekezett minden aggodalmát félretenni, ehhez pedig a legjobb ötlet volt, hogy megszemlélje elkészült frizuráját. Gaelin ízlésesen feltűzte-felfonta a haját egy csodaszép kontyba, míg az arca oldalánál pár tincset szabadon lógni hagyott. Dina elégedett volt a látvánnyal. Mosolygott.

– Nem gondoltam volna, hogy tudsz ilyet – szólt köszönetképpen. A nő egy szerény elhajlással, sietősen elpakolta a fésűt, s úgy tett, mintha nem hallott volna semmiféle dicséretet.

– Mi fog történni ma velem? És a varázslatnak ehhez mennyi köze van?

– Valamennyi.

– Te is tudsz varázsolni? Mindketten tudtok?

Gaelin felsóhajtott. – Már kijöttem a gyakorlatból. Feléna még meglehetősen ügyes az elmére ható varázslatokban és a gyógyításban.

Dina pedig bólintott. – Akkor tehát ki kell tanulnom a varázslás mesterségét?

– Mit? Ja, az részletkérdés. Ha kitanulod, kitanulod. Ha nem, nem. Feléna nem varázslókat képez, Dina.

A lány látta magát a tükörben, azt is, hogy nem tudja titkolni meglepettségét.

Gaelin a szekrényhez ment, kinyitotta. – Nézzük csak... van valami szürke itthon? – Végül előhalászott belőle egy vékony, szürke selyemkendőt és Dina vállára terítette.

Ő gyanakvón húzta össze magán az anyagot. Volt egy olyan érzése, hogy nem véletlen a színválasztás.

A nő rámosolygott a tükörből, miközben bátorítón megdörzsölte a karját.

– Na, elkészültél. Indulhatsz.