Dina párnák közt ébredt, a fal felé fordulva. Távolabbról, a háta mögül halk suttogás szűrődött be a szobába. Még nem nyitotta ki a szemét, de fülelni kezdett.

– ...azóta alszik?

– Igen. Az elején kitartóan ébren tartotta magát, míg megfürdettem. Pedig már akkor is látszott rajta az elcsigázottság. Egyébként értelmes lány, beszélgetésre képes.

– Hm. Manapság még ez is egy jó tulajdonság.

– Nos, igen. Aztán evett, majd kidőlt, mint egy zsák.

Kis csend.

– Szépnek tűnik. Így messziről legalább is.

– Nem, Feléna, ne is álmodj róla. Az én csapatomat fogja gazdagítani!

– Miért vagy ebben ilyen biztos, drága barátnőm?

Dina felismerte Gaelin mély, büszkén csengő hangját. -- Megölte a férfit, aki molesztálni próbálta! Heheheheee, meg bizony!

Csend ismét.

– Belenéztél a fejébe?

Egy halk morgás. – Eh, nem. Már úgysem sikerült volna.

– Mit gondolsz, igazat mondott?

Csend megint. Egy halk mozdulat hangja.

– Mit tudom én. Tudod jól, sosem lehet tudni. Bár a történet, amit elmondott, elég összefüggő. És az állapothoz képest, amiben megtaláltam logikus is.

– Akkor majd én.

Dina szeme kipattant. Sürgette a gondolat, hogy most tegyen valamit, hogy senkinek ne engedje, hogy kérdés nélkül a gondolatai közt turkáljon, de fogalma sem volt, mit kellene tennie, hogy ez ne történjen meg. Hát csak a fülére tapasztotta a tenyerét, és elképzelte magát, amint hangosan kiáltva rázza a fejét, még ha tudta is, hogy ez valószínűleg vajmi gyér védekezés, ha itt valamiféle elmére ható varázslat készül.

– Látsz valamit?

– Halkabban, Gaelin. Már felébredt.

Dina csendes lépések zaját hallotta, amint felé közelednek. Felült.

Gaelin és egy magas nyúlánk elf hölgy volt a szobában, az egyikük sötétlő bőrpáncélnak tetsző, vastag ruhában állt meg mellette, a másikuk lágy esésű szoknyában ült az ágya végére.

Dina óvatosságot tükröző szeme az ismeretlen elf nőre tapadt. Különösen magas volt, alkatra és arcra megkapóan gyönyörű, világos lilás egyberuhájának fodrai elegáns hullámokban lógtak le keresztbe font lába mellett. A ruha felett egy földig érő csipkeblúzt hordott, melynek szélét vastag sötétkék selyemanyag fedte, mely messziről olyannak hatott mint egy stóla. A darabnak látszólag nem volt gyakorlati mindössze esztétikai funkciója, ezzel pedig nagyon is sokat üzent viselőjéről. A haját félig felfogva hordta, félig hagyta, hogy annak hullámai beterítsék a vállát. Nem volt egészen ős-vérű elf, de nem is állt messze tőle. A felmenői közt rejtőző, vékony emberi vérvonal talán csak még vonzóbbá tette.

– Feléna, mint látod, ő itt Dina. A tegnapi termés, hehe. – Gaelin az elf nő mellé állt karba tett kézzel. Mindketten csendes tekintettel szemlélték a lányt, aki nyelt egyet, és zavarában annyit mondott.

– Jó reggelt nektek.

Feléna még mindig nem szólt, le sem vette a szemét Dináról. A szája szélén kedves, ám kissé ármányos mosoly ült.

– Mit szólnál hozzá, Gaelin, ha reggeli után megmutatnánk ennek a szép, piros almának, hogy hová pottyant – nézett fel a mellett állóra.

Bár a két nő közti baráti viszony szinte tapintható volt, az nem kerülte el Dina figyelmét, hogy hozzá valójában egyikük sem szól.

– Nem rossz ötlet – nevetett a másik. Egy olajzöld ruhát akasztott a szekrény ajtajára, és egy cipőt dobott elé, anélkül, hogy a derekát meghajtotta volna.

Feléna egy láblendítéssel felállt az ágyról, és lassú, méltóságteljes léptekkel elindult kifelé.

– Reggelizz meg, aztán kövess minket. A ruhát hordhatod, úgy tűnik, a te méreted – szólt neki még Gaelin, aztán követte a másik nőt.

Dina pár percre egyedül maradt. Tulajdonképpen csak most, a reggeli fényben tudta megszemlélni tüzetesebben a szobát, amit kapott. Jól felszerelt volt, talán kissé zsúfolt is. Átlagos jómódot tükrözött, az ágyat és a mellette álló karosszéket teljes egészében vesszőből fonták, néhány helyen gyékénnyel egészítették ki, az asztalon ízléses terítő, nem messze egy vaskos tömbgyertya, edényszerű tartójában, mellette egy kisebb tükör és egy szekrény, sötét mahagónifából. A nyitott ablakon napfény szűrődött be, a fehéres, lágy függönyt erős, de meleg szél fújdogálta. A rattanbútorok kellemes, természetes illatot árasztottak magukból.

Dina felállt, minap Gaelintől kapott egyszerű, vászon hálóingben a szekrényhez lépett, és ujjai közé csípte az olajzöld ruhát. Egészen más tapintása volt, mint az ő régi bársonyruhájának, kissé talán selymes esésű, mégis tapintásra durva, annyira vékony, hogy egyetlen rétege teljesen átlátszott volna.

Dina felvette, és megnézte magát a tükörben. Rövidebbre szabták, mint a régit, épp csak a térdéig ért, a derekán szokatlan, sötét övvel. Ugyanolyan volt, mint az egész ház: nem fényűző, de az átlagosnál ékesebb.

Aztán lesétált a földszintre. A központi hallból egy tágas ebédlő nyílt, ott kapott Gaelintől pár falatot, majd a nő kivezette az udvarra. – Megmutatom neked lényeget, hogy mire kell ügyelned.

A dolog szavak nélkül is elég egyértelmű volt. A hátsó udvarban pár céltábla, megannyi szalmabábú állt és egy gyakorlótér, mellette meg egy fészer tele éles és gyakorlófegyverrel egyaránt.

– Ezekhez jobb, ha nem nyúlsz, míg meg nem tanulod használni őket. Nem játék egyik sem! Nézd csak meg ezt? – Gaelin felemelt egy elf szablyát, és rajongó tekintettel forgatta. – Remek darab, és én mondom neked, kivételesen hatékony is! Elképesztő, nem?

Dina nem érzett különösebb csodálatot a fegyverek iránt, szóval csak illedelmesen bólintott.

Aztán Gaelinnek hirtelen eszébe jutott valami.

– Ugyan mire várnánk? Itt az alkalom, fogj egy gyakorlófegyvert, és mutasd meg, mit tudsz.

Dina felemelte a vállát. – Hidd el, egyáltalán nem tanultam kardforgatást.

– Attól még felmérhetem a tehetségedet. – Gaelin nem tágított, a lány kezébe nyomott egy fakardot, és a gyakorlótérre húzta. – Gyerünk, védekezz!

A nő támadott, vicsorgó arccal, kétkézzel sújtott volna le Dina fejére, ő pedig megijedt, a kardot eldobta, s inkább arrébb ugrott.

– Ej, ennél csak többre vagy képes! Harcolj!

Hiába a kényszer, miután Dina legtöbbször nem tudta kivédeni a megjátszott támadást, vagy fegyverhasználat helyett inkább a menekülést választotta, Gaelin kénytelen volt csalódott képpel inkább visszatenni a fakardokat.

– Sajnálom, de én tényleg nem értek az ilyesmihez.

– Hagyján, hogy nem értesz, de ráadásul erőtlen is vagy! Ezek után már nem sok fantáziát látok benned. – Gaelin egy cseppet sem leplezte a fintorgást.

A távolból halk nevetés hallatszott, Feléna ült a kerti székek egyikén, keresztbe tett lábbal, hátradőlve, mint egy királynő, valószínűleg eddig figyelte őket. Hogy Dina ügyetlenségén nevetett-e vagy barátnője terveinek kudarcán, azt nem lehetett megmondani.

A délután folyamán Dina az ablakból látta, hogy egy kisebb csapat lány, nő, asszony érkezik, mindannyian harcosokhoz hasonló ruhát viselnek, akárcsak Gaelin, ő pedig vívni, lőni, sőt, esetenként birkózni tanította őket. Az arcuk mogorva volt, a mozgásuk erőtől duzzadó, egyikük egy kivételesen magas, zömök nőszemély arca különösen mély undort tükrözött, ahogy felnézett az ablakban állóra. Dina nem is igen vágyott közéjük.

A vacsoránál engedték, hogy egy asztalhoz üljön velük.

– Mi az, mit nézel ennyire? – vakkant oda neki Gaelin a saját maga kedves-kemény stílusában. Dina elmagyarázta nekik, hogy mindössze kissé különösen érzi magát, mert az idegenek asztalánál üldögélés a falubéli gyermekkorára emlékezteti. Bár túl sokat és túl érzelmesen nem beszélt magáról.

– Hm! Azt én sem tudom megmondani, itt mi lesz veled. Évtizedekbe telne míg harcost faragnék belőled. – Gaelin Felénára pillantott, hogy talán ő is mondjon valamit, de ő úgy tett, mintha nem értené a célzást, evett tovább.

Dina próbálkozott. – Feléna, te mivel foglalkozol?

A nő összemosolygott a társával.

– Ha érdemesnek tartalak rá, el fogom mondani.

A lány inkább visszanézett a tányérjára.

– És mondd, akkor mik a terveid? – tudakolózott tovább Gaelin, miközben a hasát körkörösen simogatva hátradőlt.

– Egyelőre csak megmenekülni akartam, csak túlélni.

– Úgy tűnik, életben maradtál. És most?

– Vissza kellene mennem Perubiába.

Gaelin ráförmedt. – Megőrültél?! Te ott gyilkosnak számítasz, a városőrök elfognak és felhúznak a legelső fára!

Dina nyelt egyet, a hangja nyugodt maradt. – Mégis vissza kellene mennem. Valaki megígérte, hogy megtalál, ő nem tudja, hogy itt vagyok. És szeretném én is tudni, hogy ő biztonságban van.

– Csak nem Zevranról beszélsz? – köpött egyet Gaelin.

Dina bólintott.

A nő tovább morgott. – Ej... Milyen ostoba vagy! Férfiben bizakodni... Ennél azért többet néztem volna ki belőled. Mit ígért neked az a szélhámos, szerelmet, jólétet?

– Igazából egyiket sem – ellenkezett Dina.

– Akkor még rosszabb! Az ilyeneknek mint Zevran, csak a buta nők dőlnek be! Te is jobban tennéd, ha elfelejtenéd inkább, és valami értelmes dologhoz fognál.

Dina nem akart vitába szállni, de hirtelen furcsa érzése támadt. – Gaelin, te... ismered Zevrant?

A nő sértődötten megrázta magát, és felállt az asztaltól. – Ugyan honnan ismerném?

– Ha mégis hallottál róla...

– Mindjárt megbánom, hogy hazahoztalak! – rivallt rá Gaelin, azzal otthagyta őket.

Feléna rezzenéstelen, szinte már derűs arccal eszegetett tovább, és amikor Dina rápillantott, ő csak felvonta az egyik vállát, és bekapott egy falatot.

Aznap Dina már csak a mosogatásba segített be. Úgy tűnt, a következő nap estére Gaelin elfelejtette a szóváltást, hát vacsora közben Dina úgy határozott, rákérdez valamire. Először óvatosan felmérte a terepet, szemlélte mindkettőjük arcát, aztán...

– Ti... ti varázslók vagytok?

A két nő egy gyors pillantást váltott egymással. Egy ideig egyikük sem szólt semmit, míg a csend olyan hosszúra nyúlt, hogy végül Gaelin kénytelen volt megtörni.

– Honnan veszed ezt? Talán kaftánt és bő nadrágot hordunk, meg turbánt és fekete a hajunk?

Dina nem válaszolt. Felénát nézte gyanakvón, aki egy ideje már nem emelte a szájához a kanalat, ám a szeme sarkából, pislogás nélkül meredt Dinára. A lány védekezőn a füle felé emelte a tenyerét.

– Most próbálsz éppen belenézni a fejembe... ugye?

Egy ismételt, sokatmondó tekintet a két nő között.

Megint túl hosszas csend.

Gaelin végül sóhajtott, nehézkesen felállt, és komótosan, de annál fenyegetőbben Dina felé lépett. A lány már csak azt látta, hogy a nő szomorúan néz rá, és ki tudja honnan, egyszer csak egy tőrt tart a kezében.

– Sajnálom, Dina.

A lány felpattant a székről, már futott volna, amikor Feléna kiáltott, és feléjük emelte a kezét.

– Várj!

Dina pihegett, mellette pár lépésnyire Gaelin és a tőr, a nő kedvtelen arcából arra következtetett, hogy bár nem szívesen, de Gaelin kérdés nélkül megölte volna.

– Ez a szabály, Feléna, te is tudod! Ha nem veszed magadhoz, meg kell halnia! – Gaelin mérgesen szorongatta a markolatot.

Feléna bólogatott. – Eddig nem sokat néztem ki belőle, de várj még. Nem kérdezte volna meg, hogy míg ébren van, belelátok-e a fejébe, ha tudna róluk bármit is. Teljesen képzetlen, mégis rájött.

Dina halkan zihálva tűrte, hogy úgy beszéljenek róla, mintha nem lenne jelen.

– Mit akarsz ezzel mondani?

– Azt, hogy talán nem teljesen esélytelen.

Feléna először még akkurátusan megtörölte a száját, majd az asztalra dobta a szalvétát, és hátradőlve a lányra nézett.

– Idefigyelj, Dina. Holnap velem jössz, és meglátjuk, megfelelsz-e az én követelményeimnek. Ha így lesz, célod lesz és életed, ha nem, meg fogsz halni. Oh, egyébként úgy is dönthetsz, hogy most elfutsz, de akkor a biztos halál vár rád, megkeresünk, és megölünk. Ha holnap velem jössz, talán még van esélyed.

– Hová?

Feléna nevetett. – Ez nem kérdés tárgya, se megbeszélésé. A feltételeket elmondtam. – Feléna felállt, majd mintha mi sem történt volna, nekiállt leszedni az asztalt.

Gaelin megragadta Dina karját, és tőrrel a kezében a szobájába kísérte.

– Nem így terveztük – magyarázkodott kurtán, egészen a szoba belsejéig vezette a lányt, egy kulcsot hozva magával, aztán ellenőrizni kezdte az ablakot, kinyitotta, megnézte, elég magasan van-e ahhoz, hogy Dina ne tudjon kiszökni.

– Nem kell bezárnod – szólt a lány hirtelen a szoba közepén, jeges tekintettel nézve a nőt. Ő megállt.

– Nem fogok elfutni. Elegem van a menekülésből. Holnap elmegyek Felénával, és én leszek a legjobb tanítványa.

Gaelin csendben szemlélte Dinát. – Legyen így! – mondta végül, majd otthagyta a lányt.

Az ajtó zárja kattant.